P. Müller Péter írásai a Jelenkor folyóiratban>

„1958 – New York – Minden második újsághír: gyilkosság. Nyolcéves fiú megölte szüleit. Anya és három gyereke halálra kínoztak egy idegen gyereket. Ötéves gyerek megölt néhányhetes csecsemőt. Nem hiányzik más, mint riport az ikrekről, akik az anyaméhben féltékenységből meggyilkolták egymást.”

Márai Sándor: Napló (1958–1967)
Az író kiadása, h. n., é. n., 3. old.
[A napló első bejegyzése]

 

1

Nem erre számítottál. Nem tudod, mire, de erre nem. A hiánygazdaság évtizedeinek szocializmusában nevelkedve elfog a tájékozódásképtelenség szorongása az irracionális túlkínálati piacgazdaság közegében. 1990 ősze van. A javak közötti döntéskényszer stressze mellett a kultúrsokk másik fő eleme az a tapasztalatod, hogy minden működik. A személyes helyzeted persze korántsem ideális. Az egyetem, ahova vendégtanárként jöttél, kelet-európaiaknak szánt éhbért, havi ezer dollár fizet, aminek a harmadát szállásköltségre levonja. De a megérkezésedkor egy berendezett lakás vár, nem kell bútorra költeni. Az egyetemnek saját járműparkja van, amit hivatalosnak minősíthető utakra igénybe lehet venni, a tankoláshoz bankkártyát is adnak. Nem mintha a benzin ára sokat számítana, épp negyede a magyarországinak. Az emberek mosolyognak, toleránsak. Amikor egy családiházas övezetben egy kereszteződésben egy autós kanyarodáskor meglök egy figyelmetlenül áthaladó gyalogost, együtt leülnek a járdaszegélyre és elbeszélgetnek.

A használati tárgyak birtokba vételéhez nem kell brosúrákat tanulmányozni, a tárgyak kézre állnak, maguktól igazítanak el a használatuk mikéntjében. A hazai buhera tapasztalatokat jól ismerő magyar-amerikai ismerősöd gyakran emlegeti, hogy sohasem indul el Magyarországra csavarhúzó nélkül.

Három hónap elteltével otthon érzed magad. Látod és magadévá teszed, hogy az emberek nem egymás minősítgetésével vannak elfoglalva. Megérted, hogy a magyar kommunikáció érzelmi tehertétele a panaszkodás–dicsekvés és a káröröm–irigység kereteiből való kitörni képtelenség. A személy tisztelete és tetteinek megítélése itt nincs összemosva. Ha valaki „hülyeséget” csinál, akkor nem azt mondják neki, hogy „hülye vagy”, hanem azt, hogy „hülyeséget csináltál”.

Az Erie-tó Clevelandnél

George Bush az elnök. Irak lerohanja Kuvaitot, az USA elindítja a Sivatagi vihar nevű hadműveletet. A behívott tartalékosok között a vendéglátó egyetemről is tucatnyian vannak. Diákok koporsókkal tüntetnek a háborúzás ellen. Az amerikai áldozatok között épp ennek az egyetemnek a diákjai lesznek az elsők. Megéled – épp a háború kapcsán –, hogy a homlokegyenest ellenkező vélemény sem megy egy kapcsolat rovására. Tanszéki kollégáddal elvitatkoztok a Bush-adminisztráció politikáján, épp ellenkező álláspontokat képviselve. A baráti kapcsolat azonban mindvégig fennmarad.

A politikai korrektség időszaka ez. Minden túlkapásával együtt is a hátrányos, marginális, kisebbségi helyzetű egyének és csoportok védelmét szolgálja, kényszeríti ki.

 

2

Nem erre számítottál. Két év múltán amerikai ösztöndíjjal térsz vissza tíz hónapra tanítani. És másodszor már nem annyira „hű, de nagyon”. Ekkor van szokásban a „drive by shooting”, és rendszeres az egyetemi campusokon előforduló (sorozat)gyilkosság. Az előbbi motiváció nélküli gyilkosság, amikor a piros lámpánál várakozó autó mellé áll egy másik és agyonlövik a várakozó sofőrt és/vagy utasát. Mára a városok szinte valamennyi forgalmi lámpája fölé kamera van szerelve. A városban autózva mindig az egyik helyi rockcsatornát hallgatod, és megdöbbensz, hogy a szpíker milyen förtelmes uszítást és hazugságáradatot nyom az elnök Clinton és felesége ellen. Ez már nem a pc időszaka. A média hisztérikus arroganciával veti rá magát ’94 tavaszán Kurt Cobain öngyilkosságára, s aztán a rendőrkonvoj elől menekülő O. J. Simpsonra, akinek száguldását minden országos tévécsatorna élőben közvetíti, aki két ember meggyilkolása után előbb menekülőre fogja, aztán megadja magát.

Az élet zilált és zaklatott. Száműzöttnek érzed magad, akinek el kell viselnie ezt az országot, míg végre le nem telik a tanév és vele az ösztöndíj.

Pittsburgh központjának látványa a Washington-hegyről

3

Nem erre számítottál. Az egykori „minden működik” világának végleg leáldozott. A szolgáltatások csapnivalók. Élő ügyintézővel nem lehet, robotokkal kell a szolgáltatókat felhíva kommunikálni.

Amikor 2016. augusztus elején megérkezel, mindez a mobiltelefon-vásárlással kezdődik. A szaküzletben a két alkalmazott egy órát szerencsétlenkedik, míg végre lebonyolódik, amiért jöttél. Aztán pár napra rá ugyanez a tehetetlenkedés egy másik szaküzletben. Amikor már van lakcímed és bankszámlát próbálsz nyitni, a bankfiókból elküldenek, hogy gyere vissza másnap, mert valami technikai nehézség adódott. Másnap a számlanyitáskor bankkártyát és csekkfüzetet is igényelsz. Két hét múlva a két megnyitott számlához hét darab különböző számú bankkártyát küldenek. Ja, csak valami technikai probléma volt, mondják a fiókban, ollóval szétvagdossák a felesleget. Csekkfüzetet kb. 7-8 alkalommal kérsz, mire két hónap múlva végre megérkezik.

Középiskolás fiadat, aki otthoni zsebpénzét váltotta át és tette be a számlájára, zaklatni kezdi a bank, hogy honnan van jövedelme. Kitöltendő űrlapok, dokumentumok (útlevél, vízum fénymásolat) – menjünk a bankba, ott majd segítenek pontosan kitölteni. Két hét múlva jön a markerezett hibajegyzék, mi nem jó az űrlapon. Azon, amit a hozzáértő banki alkalmazott töltött ki.

Még Magyarországról egyeztetsz a beiskolázásról. (Itt nincs hely és ok a bürokrácia teljes arzenálját elsorolni.) Az oltási igazolást hiteles fordítással még otthonról, jóváhagyásra kiküldöd. Minden rendben. Aztán szeptember közepén jön a fenyegető levél: ha két héten belül nem igazolod, hogy a gyerekedet bárányhimlő ellen beoltották, akkor nem járhat többet az iskolába. Miután kiskorában átesett a bárányhimlőn, nem kapott oltást, szóval a tipikus 22-es csapdája. Ekkor érzed úgy, hogy össze kellene csomagolni és hazautazni. Aztán megoldod – még határidőn belül – az oltási ügyet.

Korábbi két ittlétedkor végigkalauzoltak az egyetemi adminisztráción (szerződéskötés stb.), most minderre nem kerül sor. Tájékozódj e kafkai kastély labirintusában, ahol a segítségen mindenki azt érti, és segítségnyújtásként azt gyakorolja, hogy küldözgetnek másvalakihez vagy másvalahova. Onnan tovább, s aztán tovább. Ami vagy ördögi körré, vagy vég nélküli úttá válik.

Hajléktalanok Los Angeles központjában

Az őszi félévben a belvárosban található egyetemi campuson kétszer rabolják el egy-egy oktató kocsiját, amikor azok távoznak a parkolóból. Tavasszal ugyancsak az egyetem területén két alkalommal egyetemistákat ér rablótámadás. Az egyik professzort az egyetemtől pár tömbnyire agyonlövik egy útkereszteződésben, ahol az épp akkor kitörő lövöldözésnek vétlen járókelőként esik áldozatául.

Fiad az augusztusi gimnáziumi évnyitóról azzal tér haza, hogy az igazgató a beszédében megemlítette, hogy a fivére nemrég kábítószer-túladagolásban halt meg. Pár hétre rá az egyik egyetemi csoportodban az egyik diáklány barátnője és férje hal meg emiatt, két kisgyereküket hagyva árván. Novemberben New Jersey-ben egy elővárosi járaton látod a hirdetést: egy év alatt 25%-kal nőtt a 18-24 éves korosztályban a kábítószer miatt meghaltak száma. Tavasszal megjelenik az egyik csoportodban egy diák, akiről a többiek árulják el, hogy kihagyta az őszi félévet. A fivére megölte az anyjukat, aztán saját magát.

A tanév során egyszer csak riadóztatja a gimnázium az összes diákot és szülőt: bezár az iskola, másnap ne menjen senki. Az egyik mosdóban valaki a falra írta egy horogkereszt kíséretében, hogy „I’m gonna make columbine look like a fucking JOKE” („Columbine egy kibaszott vicc lesz ahhoz képest, amit én fogok csinálni”). Pár nap alatt helyreáll a szokásos élet, de a felirat szerzőjét nem találják meg.

Iskolai lövöldözéssel fenyegető felirat egy lakewoodi (Ohio) középiskola mosdójában

Októberben kíváncsiságból elmész a városhoz közeli vásártérre egy fegyvervásárra. Még tart az elnökválasztási kampány. S ha fegyvert nem is, „Trump / Pence” kampánytáblát szinte mindenki vesz. Viszik a táblácskát, hogy majd a házuk előtti gyöpre kitűzzék, és sugárzik a tarkójukról a repetáért induló jóllakott menzások elégedettsége.

Még 2015 őszén a pécsi bölcsészkari könyvtárban megpillantod az újdonságok között Robert Putnam Our Kids. The Decline of the American Dream című, abban az évben megjelent könyvét. Lesújtó képet fest az elmúlt pár évtized társadalmi folyamatairól, a szegregációról, a fiatal nemzedékek előtt álló lehetőségek beszűküléséről vagy eltűnéséről. A ma munkába állók nem keresnek annyit nominálisan, mint amennyit a szüleik kerestek ennyi idős korukban.

Míg a kilencvenes évek elején Amerika élhető és jómódú országnak mutatkozott, mostanra elszegényedett és reményvesztett országgá vált. A lakosság jelentős részének (kb. 50 millió embernek) – anyagi okok miatt – nincs egészségbiztosítása. A „Megfizethető Biztosítás” (köznapi nevén az ObamaCare) 20 millió embernek tette lehetővé, hogy egészségbiztosításhoz jusson. Az új, republikánus kormányzat mindent megtesz ennek felszámolásáért. Egyébként is, az egészségbiztosítási piac kegyetlenebb konstrukcióval dolgozik, mint a casco. Akit jövedelme alapján egy biztosítócég egyáltalán ügyféllé fogad, az a biztosítása elején egy több ezer dolláros összeghatárig mindent maga fizet, s ha már ezt a határt elérte, akkor száll be a biztosító. De mindig van önrész: minden egyes alkalommal ki kell pótolni saját zsebből a biztosító általa fedezett szolgáltatást. Egy hetven körüli tanítványodnak, aki középvezető volt az adóhivatalnál, nyugdíjasként havonta 120 dollárt kell fizetnie, hogy fennmaradjon az egészségbiztosítása.

Megdöbbentő a szegénység, az utakon közlekedő rozsdaette autók száma, a kilátástalanság tapintható jelenléte.

Télikabátot gyerekeknek – felhívás adakozásra egy bevásárlóközpontban

Amikor az ösztöndíjas program egy négynapos szemináriumot szervez közel száz résztvevőnek San Diegóba, akkor elképedve látod, hogy a város utcáin és parkolóiban hajléktalanok százai tengődnek. Amikor ezt pár hét múltán a lakhelyeden egy magyar felmenőkkel rendelkező kisebb csoportban megemlíted, egy negyvenes férfi – akinek a szülei ’56 után hagyták el Magyarországot – rád förmed, hogy Magyarországon is vannak hajléktalanok. Ez így van, nyugtázod, de ez a sértődöttségen nem segít. Az illető soha többet nem jelenik meg a heti rendszeres találkozón.

Fenn kell ugyanis tartani azt a képet, hogy Amerikában jó. Jobb. Legjobb. Az ott élők jelentős része tudja és tapasztalja, hogy ez koránt sincs így. De ezt az Amerikán kívül élőknek nem merik bevallani. Inkább hasznot húznak abból a vélelemből, hogy Amerikában mennyire jó, még ha ők maguk is az élő bizonyíték rá, hogy mennyire nem az.

A szegénység, a nyomor ott van, testközelben. Az egyik kurzusodnak egy 60 év feletti résztvevője a tavaszi félév közepén ír egy e-mailt, hogy most egy darabig nem tud jönni, mert nincs pénze benzinre (ami, tudjuk, cefetül olcsó). A félév eleji bemutatkozásából tudod, hogy három diplomás értelmiségi, akinek munkahelyét az elmúlt évtizedben felvásárolták és az új tulajdonos kitette az utcára az alkalmazottak egy részét. Őt is. Keresett új állást. De ahány munkahelye volt, tulajdonosváltáskor mindig ez történt vele. Aztán egy hónap múltán párszor újra jön, utána megint elmarad. Egy amerikai háromdiplomás természettudományi végzettségű ember élethelyzete és kilátásai.

Sajtóillusztráció a Szilikon-völgyben élő sok ezer hajléktalan gyerekről szóló cikkhez

Azon a San Diegóba szervezett programon a mexikói határra is elvisznek benneteket. A buszon egy katolikus pap ad tájékoztatást arról, hogy a határ mentén milyen jószolgálati, önkéntes munkákat végeznek. Írországból költözött át a pap három évtizede. Megemlíti, hogy ha Trump tényleg összeíratja a muszlimokat, ő is muszlimként fog regisztrálni. Elmondja, hogy csak pár éve jelent meg a határőrizetben az a magatartás, hogy az emberélet fontosabb az embertelen amerikai törvények betartásánál. Odáig a Mexikón keresztül átszökőket inkább hagyták meghalni a határőrök, minthogy életveszély esetén segítséget nyújtsanak nekik. A pap egy önkéntes szervezet tagjaként rendszeresen helyez el (vagy tölt föl) vizes tartályokat a határ amerikai oldalán a sivatagban, ahol víz nélkül nem lehet életben maradni. A fehér felsőbbrendűség hívei (a szuprematisták) pedig rendszeresen kijárnak a sivatagba, hogy kilyukasszák a vízzel töltött tartályokat, vagy hogy beléjük vizeljenek.

Az Egyesült Államokról fennálló médiaképet a keleti és a nyugati part nagyvárosainak a világképe és értékrendje uralja. Az ott készülő hírműsorok, szappanoperák, mozifilmek stb. Aki nem turistaként jár ott, hanem hosszabb időt tud eltölteni a hétköznapi Amerikában, megtapasztalhatja a médiabeli arculat és az életvalóság közötti különbséget. Azt a világot, egyébként, amelyet ismerhet a valódi amerikai művészetből, Hawthorne, Faulkner, Steinbeck, Salinger, Doctorow, Ken Kesey regényeiből, O’Neill, Tennessee Williams, Arthur Miller, Sam Shepard, David Mamet drámáiból, itt csak pár szerzőt említve.

Egy épület maradéka Clevelandben

Attól például, hogy megszűnt a rabszolgaság, nem szűnt meg a fajgyűlölet. Attól, hogy tilos a szegregáció, nem változik meg a fajgyűlölők mentalitása, akik ezt továbbhagyományozzák a saját közegükben, családjukban, közösségeikben. Milliók számára volt elviselhetetlen, hogy egy színesbőrű ember volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Majomnak, Anti-Krisztusnak, Sátánnak nevezték, minősítették. Elképzelhetetlen mértékű gyűlölet halmozódott föl sokakban.

De a nyilvánosság előtt mindig mindenhol azt mantrázzák, hogy ez a legnagyszerűbb ország a Földön. Amikor Michelle Obama nők gyűrűjében elköszön a Fehér Háztól, azt hangoztatja, hogy „this is the greatest country on Earth”. Mondja ezt akkor, amikor épp egy médiapojáca milliárdos követi a férjét az Egyesült Államok elnöki székében.

A valamikori World Trade Center egyik tornyának helye, Manhattan

*****

Aki még nem járt ott, vagy csak turistaként, az úgy gondol Amerikára, ahogyan Örkény István Tóték című művében az anya gondol a fiára. Mariska úgy képzeli, hogy a fronton szolgáló Gyula „egy nagy rúd szalámival integetett”. Távol van, tehát nyaral. Amerikában van, tehát az élet császára. Sokan úgy vélik, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek országa. Talán az. Vagy valamikor az volt. De az biztos, hogy Amerika a korlátlan korlátoltságok, meg a korlátlan lehetetlenségek országa is.