„Ismered-e a citromok honát?” (Goethe)

„…Tehát holnap este Rómában! Még most is alig hiszem, s ha ez a kívánságom teljesül, mit kívánjak még az életben?” – írja Goethe 1786. október 28-án az Itáliai utazások egyik feljegyzésében. Átutazott már fél Itálián (a Németországhoz közelebb eső felével kezdte), látta Velencét és számtalan kisebb települést, legfőbb úti célja azonban a leveleiben mindvégig rajongással emlegetett Róma.

Először utazom Olaszországba. Az otthonos külföldet számomra Németország jelenti, többször és több városában jártam, a németül létező világ pedig mindig megnyugvással tölt el. A római utat persze nagyon várom, mégis: távolságtartóbb és bátortalanabb várakozás ez, mint németországi kiruccanások előtt. Megbízható ismerős gyanánt tehát Goethébe kapaszkodom. (Meg P.-be, mert vele utazom, és mert elég meggyőzően tájékozódik.)

Szóval Goethe 1786 és ’88 közötti itáliai útja során több hónapot töltött el Rómában. A Via del Corso 18-as szám alatt lakott, feljegyzései szerint az akkori korzón farsangi és egyéb menetek vonultak végig. Ma tehetősebb shoppingolók és közép-európai Goethe-rajongók korzóznak rajta.

Az épületben múzeum működik, állandó kiállítása Goethe római tartózkodásáról szól. Úgy tűnik, a legtöbben nem emiatt jönnek Rómába: az ajtón külön csengetni kell, és kicsit meglepődnek, amikor belépünk. A kiállítás több képet is tartalmaz Goethe festőművész barátjától és római lakótársától, Tischbeintől: például rajzokat a korabeli Rómáról, vagy másolatban a Goethe Campagnában című nagyszabású portrét. Goethe egykori szobája tanúsítja műkedvelői mivoltát is: a korlátlan reprodukálhatóság kora előtti művészetbirtoklási vágy otthoni szobákban tárolt másfél-két méteres gipszfejekhez vezetett. „Nem állhattam meg, hogy egy kolosszális Jupiter-főt meg ne szerezzek magamnak.” – írja egy helyen leveleiben, majd arról is értesülünk, amikor párt kerít neki: „Tegnap, nagy örömömre, beállítottam szobámba annak a hatalmas Juno-fejnek a gipszmásolatát, amely eredetiben a Villa Ludovisiben látható. Ez volt az első szerelmem Rómában, s most az enyém. Szavak nem adhatnak fogalmat róla.” Mondanám, hogy ezt a Juno-főt láttuk a kiállításon, de közel sem biztos, mert Goethe szövegéből később kiderül, hogy lakásában „az összehasonlítás kedvéért három Juno-fő is áll ott egymás mellett.”

P.-vel külön mulatunk azon, hogy előző esti lateráni kóborlásunkat leszámítva tulajdonképpen ez a múzeum az első, amit látunk Rómából. De hátra van még néhány nap, és maga Goethe is úgy kalkulált, hogy „a jelentősebb látnivalókra szép lassan kerül majd sor, egyelőre csak a szememet nyitogatom, nézegetek, jövök-megyek, mert Rómára csak Rómában készülhet föl igazán az ember.”

Úgyhogy amikor kellőképp felkészültnek érezzük magunkat, már nemcsak másolatokat nézegetünk, hanem elmegyünk például a vatikáni múzeumba. A metrón az irdatlan nagy tömeg felénk passzíroz egy srácot, aki a kitűzője szerint a vatikáni múzeum sok nyelven beszélő idegenvezetője. Látja rajtunk, hogy mi is oda tartunk, beszédbe elegyedünk, és később, amikor a metrókijáratoknál hezitálunk, őrangyalként mutatja a legszerencsésebb irányt. A metrózás után a vatikáni turistatömegre már csak legyintünk: a Laokoón-szoborcsoporttól Raffaellón keresztül úszunk az árral a Sixtus-kápolnáig. Nem olyan nagy a szabadság, mint Goethe idejében, aki újra és újra visszatért Michelangelo freskóihoz, külön kinyittatta a karzatot, sőt, az augusztusi hőség elől is ide menekült: most biztonsági őrök buzdítanak a gyors és hatékony szemlélődésre. Ha a részletekben is szeretnénk elmélyedni, az Ádám teremtése-freskót bármelyik szuveníros standnál beszerezhetjük 1500 darabos puzzle formájában.

A városban leginkább talán az antik romok és a píneafenyők nyűgöznek le. Együttállásuk is elég gyakran megfigyelhető, nemcsak a Forum Romanumnál, de például a Largo Argentinán feltárt ókori épületeknél is. És akkor a macskákról még nem is beszéltünk: egyes műemlékek mint például a köztársaság kori templomok romjai vagy a Cestius-piramis melletti protestáns temető (nem mellesleg ott nyugszik Goethe fia) egyúttal macskamenhelyként is üzemelnek. Sok macska mászkál kétezer éves épületmaradványokon: garantált turistacsalogató módszer.

Ókori romokat indulunk nézni Ostia Anticába, az egykori kikötővárosba is, de épp hétfő van, és mint kiderül, ilyenkor az ókori romok is múzeumi szünnaposak. Úgyhogy marad maga a szabadon látogatható kisváros és a Borgo di Ostia Antica névre hallgató középkori városrész, II. Gyula reneszánsz kastélyával és a Santa Aurea-bazilikával. Az egykori középkori falu nem nagy terület, viszont annál hangulatosabb: a szűk macskaköves utcákban citromfák nőnek, a házak falaira mindenhol növényeket futtattak, a kapuk mellett biciklik támaszkodnak. Ostia Anticában esszük a legeredetibb szendvicsünket, egy zöldségesüzletként és szendvicsezőként egyszerre működő helyen. Az Ostia Antica-i válasz a gyorsétteremre: így hirdetik magukat. A szendvicsbe szánt zöldségeket, sajtot saját magunknak válogatjuk ki a pultból, sosem látott zöldségeket kapunk baráti áron és kedves kiszolgálással. Utólag aztán kiderül, hogy édeskömény például simán kapható itthon is, csak az egzotikusabb polcokon kell keresni a boltban.

Rómában annyi minden van még. A Palatinus-dombról jól látszanak a római házak jellegzetességei, a tetőre telepített kiskertek. Szemerkélő esőben caplatunk végig a Circus Maximuson. A Piazza Navona barokk terén megnézzük a Bernini-szobrokat. A Santa Maria in Cosmedin-templom előterében koreai turistalányok az igazság szájának orrlyukába (de tényleg) dugják az ujjukat. Fagyit eszünk Róma legrégebbi fagyizójában, az 1880-ban nyílt Gelateria Fassiban. Pizzát és tésztát mindenhol máshol. A legnépszerűbb helyi sörökre az utcákon mindenfelé eldobott üres üvegekből következtetünk. Az utcák takarításának gyakoriságára ugyanebből.

És hát sok minden van Rómában, ami kimaradt. A Via Appia például vagy a Villa Borghese kiállítása. Igaza lehet Goethének, amikor azt írja, hogy „Róma egész világ, az embernek évekre van szüksége, hogy valamelyest tájékozódjék benne.” Még jó, hogy P. ott volt velem. Mert ő elég meggyőzően tájékozódik.