(District 1) Életem első utasbiztosítása: gondoskodás (És mit fog enni a kishölgy Vietnamban?), bizalom (Az Ön helyében én nem mennék sehova.), szakértelem (Ha büntetni akarnám az asszonyt, biztosan elküldeném oda egy útra.). Tény és való, nem éppen Balatonlellére készültem leruccanni. Az elmúlt egy évet külföldön töltöttem, egészen pontosan Norvégiába költöztem. A mindennapjaim szerves részévé vált a nem tudom, nem értem, eh?, hol vagyok?, valaki segítsen! életérzés. Ennyi idő alatt nagyjából hozzászoktam, hogy minden szobában én vagyok a leghülyébb, hogy jó benyomást legfeljebb sugárzó mosolyommal és szemem értelmes csillogásával kelthetek, cserébe viszont két pofára tömhetem a lazacot. Deal.

(Álom) Biztosan állíthatom tehát, hogy Ho Si Minh-városba kellő nyitottsággal érkeztem, hiszen rég kigyomlálódott belőlem (ha létezett egyáltalán) mindenfajta nemzeti öntudat és fölény, személyiségem mostanra ruganyos, áttetsző plazma lett. Arról viszont már kevésbé voltam meggyőződve, hogy hova is érkeztem pontosan, amikor azt állítottam, hogy itt vagyunk Ho Si Minh-városban, meleg van, rengeteg a robogó, minden oké. Az 1930-as években a francia kolonializmus idején épült, majd az 1950-es években az USA bőkezű hozzájárulásával nemzetközivé növekedett, SGN kódú repülőtér napjainkban civil és katonai gépeket is fogad. Nem fogadta viszont a Budapestről a fél világon keresztül utazó csomagjainkat. Váltógatya nélkül Vietnamban, pech. A hotelbe a Saigon-folyó mentén vezetett az út, miközben Saigon elnevezésű buszmegállók, butikok és éttermek mellett haladtunk el, elképesztő, mintegy 40 km/órás sebességgel. Hullafáradtan, fejemet az ablaküvegnek támasztva próbáltam felfogni, hogy a New World Saigon nevű, „európai körülményeket” biztosító, impozáns hotelben a szigorú külsejű recepciós arcomat az útlevelemben látható halványszürke, bánatos képmásomhoz hasonlítgatta, welcome to Saigon! Akkor most Ho Si Minh vagy Saigon? A bennem feszülő kétséget hamar elnyomta a tizedik emeleti szoba nehéz takarója, mélységes, földöntúli álomba repítettek a tompán beszűrődő utcai zajok és egy kínai akciófilm fényei.

(Ébrenlét) Dudaszó, motorzúgás, sercegő olaj, kiabáló árusok, hey, Miss, want a new blouse? Csapódik a bárd, röpül a csirkefej, másnap reggel teljes szag- és színkavalkádjával tárult elém a Bến Thành piac. Utcai kereskedők összeverődéséből fejlődött ki a 17. században, de 1870-ben leégett, hogy aztán egy újjáépítést követően Ho Si Minh-város legnagyobb piaca legyen. Pontosabban, akkoriban Saigon legnagyobb piaca lett. Miután a portéka nagyobb részét sikerült beazonosítanom, megnövekedett önbizalommal, alkudozásra készen vetettem bele magam a textilek, fake rolexek, legyezők és állattetemek miriádjába. Másfél órányi hajtóvadászat után, egy újonnan szerzett szalmakalappal az ölemben, klimatizált kávézóban ébredtem. Megmentőm, a cà phê sữa đá, bivalyerős vietnami jegeskávé cukrozott sűrített tejjel, magában hordozta mindazt, amit korábbi kávézásaim során igyekeztem elkerülni. Ám a fullasztó pára okozta bódultságomból semmi sem tudott úgy magamhoz téríteni, mint ez az édes, sárszerű ital – szóda helyett kísérőként hideg zöld teával. Annak ellenére, hogy Vietnam a világ második legnagyobb kávéexportőre, Ho Si Minh-város lakosságának jelentős része időről időre elbóbiskol. Robogóra dőlve, parkban fatörzsnek támaszkodva, utcai árus bódéja mellett, háromkerekű biciklin, háromkerekű bicikli alatt. Nem szégyen az alvás, és mindenképp hasznos, ha az ember kifejleszt egy-két napközbeni rapid alvástechnikát.

(Káosz) District 1-beli rettegéseim fő színtere az úttest volt. Az érkezésünk utáni reggelen hosszú percekig filmeztem egy tizedik emeleti erkélyről a robogók többmilliós halrajhoz hasonlító mozgását. Abba viszont már nem gondoltam bele, hogy egyszer majd le is kell lépnem közéjük, és hogy a járdáról nézve dühöngő káosz az, ami fentről összehangolt rendszernek tűnt. Se jelzőlámpa, se zebra, de még csak a remény halvány sugara se, hogy ezt élve megúszom. Így ér véget minden, kilapít, mint rizspapírt, néhány munkába igyekvő vietnami. Ám férjem unokatestvére, gyakorlott útátkelő, Mózes a Vörös-tengeren, kitárta vagyon két karját, hogy megálljt parancsoljon a dudáló, berregő áradatnak, s mi belekapaszkodtunk mind, s követtük őt az ismeretlenbe. A robogótenger azonban nem nyílt ketté, a legtöbb, ami tőlük telt, hogy némileg lelassítottak és kerülgettek, miközben mi tyúklépésben haladtunk a túlpart felé. Ha valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva akkor és ott rám tört volna a futhatnék, esélyem sem lett volna a túlélésre. Szerencsére nem tört. Jutalmul pedig ott várt rám, ó igen, a magasságos Ho Si Minh, intésre lendülő karral, az otthonosság érzetét felkorbácsoló 7,2 méteres bronz valójában. A szobrot 2015 májusában, az elnök 125. születésnapja alkalmából állították a városháza elé, lecserélve ezzel elődjét, mely Ho Si Minht egy kislánnyal az oldalán ábrázolta. Az előtte elterülő tágas téren businessmanek igyekeztek a környező trade centerekbe és bankokba. Tény, a látvány nem gyereknek való. Sarló, Gucci, kalapács, Louis Vuitton, vörös zászlón sárga csillag és a legkülönlegesebb panel, amit valaha láttam. Nyolc emeletének minden egyes erkélyén üzletek cégére: Boo Coffee, the Maker, Let's Partea, Orientea, Saigon O'i, Bánh canh ghẹ, Pizza-steak-Pasta.

(Fény) Nguyen Hue Boulevard 77., óriásplakát, finom nő, invitáló kézmozdulat, aranyszín kelme: tradicionális vietnami ruhák a 17–21. századig, kiállítás. Az áo dài véleményem szerint a feminin vagányság tökéletes megtestesítője. Ha tehetném, áo dàiban járnék-kelnék, bár lehet, hogy ezt a jelenlegi lakhelyemül szolgáló hétszáz fős norvég faluban némi megrökönyödés övezné. A hosszú, állógalléros, kétoldalt derékig felsliccelt selyemruha, alatta kényelmes selyemnadrággal, a Vietnamon végigsöprő történelem hű lenyomata is egyben. Még a '60-as évek hippikultúrája is nyomott hagyott rajta, amin persze a kommunista kormány morgott egy darabig. Manapság iskolai egyenruha, éttermekben, szállodákban munkahelyi viselet, egyébként pedig kénye-kedve szerint kombinálhatja, aki akarja farmerrel, kiskacsás szájmaszkkal, bambuszkalappal. Egyszer talán én is lehetek olyan vagány, mint a robogón cikázó, kecses vietnami nők. Fekete hajuk hullámzik a szélben, hátuk mögött összesúgnak a vezetés közben cigarettára gyújtó férfiak, de ők ezzel mit sem törődve, divatos napszemüvegükben, porcelán bőrüket védő ruhában, szmoggal és porral dacolva tovahajtanak a lemenő nap fényében.

(Hőség) Ho Si Minh-városbeli napjaim egyik fénypontja a zuhanyzás volt, egy hét alatt nagyjából összesen hússzor álltam víz alá. Az izzadáson túl a városban keveredő szagok (benzin, füst, büfék ablakain kicsapó gőz, rohadó gyümölcs) kiszellőztethetetlen nyomot hagytak a ruhámon és egész testemen. Kínom csak akkor enyhült, amikor a harmadik napon megérkeztek a csomagjaink, és végre kedvemre váltogathattam a pólóimat. Napjaim másik fénypontja az evés volt. Hal, rák, kagyló, tavaszi tekercs, nyári tekercs, kacsa és a nagy kedvenc, a phở bò vagy phở gà. A vietnami kultúra világszerte magas szinten teljesítő nagykövete, a marhából vagy csirkéből készült húsleves, benne rizstészta, chili, lime, friss koriander, ánizsízű thai bazsalikom, mungóbabcsíra, gyömbér, vörös- és fokhagyma, illetve néhány azonosítatlan zöld levél. Snack gyanánt lótuszvirágmagot rágcsáltam, és napi diétám részévé vált a sárkánygyümölcs, a zöldpapaya, a mangó, a világ legcukibb gyümölcse, a mangosztán és a hotel konditermében proteinszelet helyett kapható kisujj méretű banánok. Lecsúszott néhány vietnami sör is, Tiger, Saigon Special, Bia Hanoi és természetesen rengeteg rizs. Az estéket éttermekben, büfékben töltöttük, csakúgy, mint a helyiek nagy része. Az emberek gyerekméretű asztaloknál, gyerekméretű székeken ücsörögtek, vagy csak egyszerűen a járdán guggoltak, ettek, ittak, tévéztek és beszélgettek. Az asztalokon asztali grill, nedves törlőkendő (étkezés előtt kézre, arcra), aprócska tányérok, öklömnyi jégkockák, egy pohárba legfeljebb egy darab, egy tálkában chili, a másikban só és bors keveréke, amibe lime-ot ajánlatos facsarni, és grillezett húsdarabokat beleforgatni. Soha véget nem érő, izzasztó lakomák, a felszedett kilók száma nulla. Receptre mindenkinek!

(Háború) Az egyik legtikkasztóbb napon jutottunk el két akkora volumenű helyre, mint a Függetlenségi vagy másik nevén Újraegyesítési Palota (nézőpont kérdése) és a Saigon Állat- és Növénykert. Hiba volt. Szobáról szobára mászott arcomba a történelem, Vietnam és az USA egyezkedésének színterei, vörös szőnyeg, bársonyfotel, porcelán, elefántcsont, mahagóni, keleti kényelem, nyugati nyugalom. Nguyễn Cao Kỳ Dél-Vietnam miniszterelnöke, később alelnöke és Richard Nixon egy gondosan megmunkált dohányzóasztal mögött, Nixon kedélyesen mosolyog, Nguyễn feszülten félrenéz. Egy nő fotója a falon, a szépséges Madame Đặng Tuyết Mai, aki egy ideig férje oldalán, katonai egyenruhában járta Dél-Vietnamot, majd pedig Tokióban álnéven plasztikai műtétet végeztetett, amivel aztán 1966 decemberében bekerült a Time magazinba is. Saigon 1975. április 30-i elesésekor vagy felszabadításakor (nézőpont kérdése) feleségét és gyermekeit evakuáltatta, miközben maga Nguyễn a Frequent Wind nevű hadművelettel menekült el Dél-Vietnamból. Kaliforniában az alelnök italboltot nyitott, írt két önéletrajzot, feleségével 1989-ben elváltak, végül mindketten, bár már külön-külön, visszatértek Vietnamba. Nyomasztó földalatti szobák, tartalék rádió, konyha. Azt hiszem, hogy itt, az alacsony mennyezetes szürke folyosókon barangolva vesztem el egy időre, és merültem alá valami fullasztó, sötét hínarasba. A háború borzalmait több kis teremben is vetítették, projektoron vászonra, nézhette kicsi és nagy a menekülő tömeget, a Vietkong harcoló embereit, a földalatti aknákban megbúvó családokat. Hogy kerültem ide, nem tudom, indák, liánok, pálmafák, hatalmas fehér kard az arcomban, vizet, gyorsan, egy kis vizet, anyám, ez itt egy elefánt. Bambuszkorlátos fahidakon kullogtam szigetről szigetre, patakok, szökőkutak, függőkert, a pára elviselhetetlen lett. A Saigon Állat- és Növénykert a nyolcadik legrégebbi a világon, egyik fő programja a veszélyeztetett fajok védelme, egyedül itt szaporodott fogságban a gyöngyös páva. Ketrecében köröző maláj medve, betonmedencébe merevedett krokodil, egy-egy felháborodott strucc, sziesztázó orangután. Aknarendszerben megbúvó emberek, ketrecbe zárt állatok, játékteremből kiszűrődő gépzene és elnyűtt testem egy pingvin formájú kuka melletti kőpadon.

(Csend) És a pillanat, amikor életem leggyönyörűbb kávézójában találtam magam. Bambuszerdő árkádjai, kikövezett út, árnyas kerthelyiség, vízcsobogás. Itt, ezen a hűs parton, a pálmafák árnyékában pihentem meg napok óta először igazán. Fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott a csend. A csend, amit mindenhol keresek, és amihez egyre jobban hozzászoktam fjordparti sétáimon. Hang nélkül ringatózó levelek, a pincér lassú léptei a vízben, ahogy egy műanyag rúdra rögzített biciklikosárral halászta ki őket – Gió Và Nước, a szél és víz kávézója.

A pillanat, amikor a saigoni Notre-Dame bazilika előtt álltam, és egy japán turistával versengtem egy tökéletes szögben elkapott képért.

A pillanat, amikor kanállal kapargattam egy zöld kókuszdió fehér húsát.

Amikor eső után mezítláb sétáltam a forró aszfalton.

Amikor ragacsos rizsdesszertbe haraptam.

És a pillanat, amikor felismertem, hogy nekem itt jó, mert új, mert szép, mert van, és hogy itt lehetek én is, egy kis időre, valaki más.