társasutazás

Vagy így tudtunk nyaralni az idén, vagy sehogy; tudtuk ezt már az elején, úgyhogy boldogok voltunk, hogy egy kétszemélyes, négynapos balatoni nyaralás áráért a görög tengerpartra mentünk egy hétre. Igaz, busszal. Jó, hát ki lehet bírni, más is kibírta. Lehet közben nézelődni, gyönyörködni a makedón hegyekben. Olvasni is lehet közben – úgyhogy be is pakoltam A befejezetlen mondatot, most vagy soha!

Az ember ugyanis azért akart legalább egy hétre elmenni Magyarországról, akárhová, hogy kicsit kizökkenjen az itthoni mindennapok migránsok-jobbanteljesít-megmondjukbrüsszelnek-valóságából. Véletlenül se legyen kénytelen rádiót hallgatni, amikor mondjuk sorban áll egy lángosért a Balatonnál.

Persze, azért jutott ebből is. A szerb határnál jó órát állt a buszunk, éppen a senkiföldje mellett. A keskeny, füves földterületen, ami a kukoricás és a határbódék közé szorult, menekültek összetákolt sátrai sorakoztak színesen. Láttunk messziről gyerekeket játszani, férfiakat lézengeni, asszonyokat egy körben beszélgetni. Kitört közben egy konfliktus is: két nő elkezdte vízzel locsolni egymást. Ez afféle látványossággá vált a busz utasai számára, mindenki őket figyelte, kommentálta: „nézd, hogy fut!”, „na, ennek se kell fürdeni ma este!” Aztán mi mentünk tovább, ők maradtak, ki tudja, meddig.

Olympic Beach

Nei Pori, ahová mentünk, kispénzű kelet-európaiaknak fenntartott nyaralóváros, nagyjából a helyi Siófok. Csinált település, múltja nincs, állandó lakossága is alig; az egész egy nagy turistatelep, ahol szerbek, lengyelek, macedónok, magyarok, lengyelek, csehek áztatják magukat a tengerben. Ettől egészen sajátos hangulata van az egésznek; a mediterrán építésű szállodákat, apartmanokat megtölti Kelet-Európa, az utcákon szláv szavak, hatalmas sörhasak, kopott-kinyúlt ruhák, nyakkal egybenőtt tokák, megereszkedett testek, a vendéglőkben magyar-szerb-cseh-görög-német-angol nyelvű étlapok. Voltaképpen családias az egész, ahogy Európa koszos, huzatos szegleteinek a népei elzarándokolnak a tengerhez, fürdőruhára vetkezve süttetik magukat a napon, a kisebb gyerekek pucéron rohangálnak és visítva tombolnak a hullámokban.

Az elnyűtt arcokat és testeket átpolírozza kicsit a napfény és a tenger, mosolygósabbá, engedékenyebbé és nagyvonalúbbá válnak. Mint a gyerekek, örülnek annak, hogy nem kell állandó, feszült készenlétben lenniük, azt várva, hogy mikor akarják őket becsapni, megbüntetni, vagy mikor ég ki velük a hármas metró. Ettől egészen infantilisek lesznek, szinte kérkednek a jókedvükkel, de örömükben is magukon hordják annak a jegyeit, amitől megszabadultak kis időre. Tudják, hogy kis időt kaptak, aztán ismét jönnek az idegőrlő hétköznapok, és egészen belefeszülnek a kétségbeesett igyekezetbe, hogy jól érezzék magukat, legalább egy pár napig.

Nem úgy, mint a görögök, az olaszok vagy a spanyolok, akiket évezredek óta süt a nap, ringat a tenger, és akik ezen évezredek alatt megtanulták, hogy ami nem oldódik meg ma, az majd megoldódik holnap, s ha holnap sem, akkor holnapután, ha pedig akkor sem, akkor mindegy is. Nincs meg bennük a protestáns etika kapitalista furorja, mely folyamatos munkálkodást vár el, ők értik a szieszta és a fieszta lényegét.

tenger

A víz áttetsző, tiszta, a part közelében smaragdzöld, távolabb akvamarin. Én soha nem próbáltam még, milyen gumimatracon ringatózni a hullámokon, hát ennek is eljött az ideje. Karommal eveztem befelé, szemben a horizonttal, míg csak valami izgatott, szédült érzés nem lett úrrá rajtam: még! még! tovább! Vonzott a végtelen, a mélység, amitől valósággal megrészegül az ember; és – ahogyan Kant írja – eltöltött a fenséges által kiváltott tisztelet. És elmegy az ember a határig, ahonnan még biztonsággal vissza lehet fordulni, de már érezni valamit a roppant víztömeg erejéből, vonzásából.

Ezúttal nagyon elszántuk magunkat, hogy pihenni akarunk, és nem rohangálni fel-alá, mint a mérgezett egér, be is szereztünk minden kelléket: napernyőt, matracot, napozó gyékényt, egyszóval szakszerűen felszerelkeztünk a semmittevéshez. Már csak a „kicsi Mythos” hiányzott. A 0.33-as helyi sör, ami ebben a kiszerelésben éppen nem melegedett még meg, mire a fogyasztó megitta. A fogyasztó jelen esetben a férjem, aki az árnyékban hűsölt, míg én a napon olvastam A befejezetlen mondatot.

A tengerparton heverésző népesség kontrasztját alkották azok a szegény feketék, akik mindenféle holmit akartak eladni: szelfibotot, napszemüveget, kendőket, ékszereket, vagy éppen masszázst vállaltak. Hangosan kántálva vonultak végig a parton, a kedvencünk az volt, aki vélhetően a saját nyelvén óbégatott: dobra tata, dobra mama! arrrrrarararadummm, arrrragadummm!

Volosz

Egy reggel arra ébredtünk, hogy húzzuk-halasztjuk az időt, hogy lemenjünk a partra. Vágjuk a pofákat, vakargatjuk a fejünket, aztán egyikünk csak kibökte, hogy ő már unja, csináljunk már valamit. Kinéztünk egy viszonylag közeli kikötővárost, megvettük a jegyet, és elkezdtünk zakatolni a vonattal a görög tájban. Ami önmagában élmény, hiszen napok óta a művárosban éltünk, turisták között, és végre már látni akartuk, milyen egy igazi görög város.

Láriszában kellett átszállni, terveink szerint fél óra múlva indult volna a vonat tovább, de helyben kiderült, hogy valójában két és fél óráról van szó. Végül nagyon nem bántuk meg, hogy sétáltunk egyet a városban, hiszen azt kaptuk, amiért utazni szeret az ember: látni, tapasztalni más tájakat, embereket, szokásokat. Az üdülőfaluban Kelet-Európa lakik, Láriszában viszont görögök. Vasárnap dél volt, és az egész város a kávézókban, vendéglőkben, bárokban ücsörgött, beszélgetett, élt. Mint pár ezer éve: kint, az agorán. Eszünkbe jutottak az otthoni kihalt utcák vasárnap, ahogy mindenki kuksol odahaza és úgy döntöttünk, hogy a görög válság élhetőbb, mint a magyar tündérmese.

Voloszban a kikötő mellett szálltunk le a vonatról, és a tengerparti sétány egyben a hegy alá szorult, hosszú városba egyik fő útja is. Turisták ide sem jutnak el nagy számban. Imádom a kikötővárosokat, a hajókat, a hegyeket, a tengert – talán mert az Alföldön nőttem fel, ahol mindezekből semmi nincs. A város vége felé találtunk egy kis strandot is, ahol megfürödtünk, a szemközti vendéglőben pedig alighanem lakodalom volt, tradicionális görög zenével (vagy legalábbis számunkra nem tűnt gagyinak); három középkorú, fürdőruhás hölgy a strandon táncra is perdült.

Visszafelé beültünk egy kerthelyiségbe; a tetőn lyukat vágtak a kifelé növő faágaknak, ahelyett, hogy kivágták volna őket, ahogy nálunk szokás. A lábunk alatt meg nem ritkán márványlapok hevertek, de lépten-nyomon találkozni lehetett a márvánnyal, mint egyszerű burkolóanyaggal. Még az olcsó kis szállásunk balkonját is ezzel rakták ki.

számok

A görögök furcsa és nagyvonalú kapcsolatban vannak a matematikával, pedig mintha az elsők között kezdtek volna el foglalkozni vele. Vagy megunták, vagy elfelejtették, de a számolással bizony vannak nehézségeik. Tipikus, hogy egy termékre rá van az írva az ára, kap az ember egy számlát egy más összeggel, és fizet egy harmadikat. Semmi sem passzol semmivel, de nagyon nem akarnak átverni, és azt a kicsit is mintha sportból csinálnák.

Olympos

Ha az ember az Olympos hegység lábánál nyaral, akkor magától értetődő, hogy meg akarja mászni, hát nem? Én készültem: tájékozódtam előre, vittünk bakancsot, meleg ruhát a csúcsra, foglaltam szállást a menedékházban, kinyomtattam két beszámolót, bújtam a netet – de egy kegyelemkettessel kullogtunk le a hegyről.

Az úgy volt, hogy egy Litochoro nevű városból indul a túra a csúcsra. Az első megálló 1100 méteren a Prionia nevű parkoló, majd 2100 méteren egy menedékház, idáig kell eljutni első nap. Másnap fel a Mítikaszra, aztán le. A legtöbben felmennek Prioniáig autóval, és onnan indulnak neki. Nekünk nem volt autónk, vonattal mentünk át Litochoróba, de a vasútállomás sem a városban van, hanem onnan jó hat kilométerre. Megtettünk már olyan 3 kilométert, mire felvett minket egy román autós, aki kifogástalanul beszélt magyarul. Itt követtük el az első hibát: vele kellett volna tartanunk.

De mi láttunk egy táblát a városban, ami az Olympos felé mutatott, és arra indultunk. Hegynek fel, kb. 40-45 fokos meredélyen. Húsz perc múlva úsztunk az izzadságban, kb. öt lépésenként megálltam, a férjem utólag mondta el, hogy azt hitte, nem fogom bírni, és tisztelte, hogy mindig újra elindulok. Jó másfél óra múlva lett vége a halálszakasznak, addigra már valahová nagyon magasra keveredtünk, a felhők közé. Onnantól kezdve aztán már könnyebb volt az út, és élvezni is tudtuk a tájat. Viszont egyre inkább lefelé vitt az út. Szép helyeken, de lefelé. Sejtettük, hogy ebből megint nagy szívás lesz, de leereszkedtünk egészen a kanyon alján futó patakig. Tökéletesen tiszta vize volt, térdig bele is mentem, mert az ember minden vízben megmártózik.

A patak partján meg is ebédeltünk, ittunk egy korty grappát, és vígan indultunk tovább. Míg üldögéltünk, elkezdett szemerkélni az eső, ami nagyon szép látvány volt a napsütésben, a sziklafal előtt. Összefutottunk román emberünkkel, aki már visszafelé jött Prioniától. Mondta, hogy ott már esik. Hetykén válaszoltunk, hogy van esőkabátunk.

A pofára esés akkor jött, amikor tényleg rákezdett az eső. Előkotortam a hátizsákból anyósom ökölnyi méretre hajtogatható esőkabátját; azt a fekete alapon fehér pöttyös, könyékig, combig érő kis semmit. A férjem pedig a nagyapja esőkabátja alatt izzadt, mint a ló, és szinte vakon botorkált, mert tiszta víz volt a szemüvege. Úgyhogy én mentem előre a kis pöttyösben, nagyra nőtt ovisként, mögöttem szentségelt a férjem, zuhogott az eső, csúszott az út.

Mire beértünk a parkolóba, a lábam alig bírtam emelni, csurom víz volt rajtunk minden, áztunk-fáztunk. De addigra már világos volt, hogy nem fekszünk jól Zeusznál: alig vártuk, hogy fedett, meleg helyre érjünk, és tessék, tömve volt a büfé, és még az eresz alatt is csak úgy volt hely, hogy rámenősen megelőztünk egy falka szerb kamaszt. Bent fűtöttek, meleg ételt szolgáltak fel, kint hideg volt, fújt a szél és esett. Ekkor törtünk meg. Román barátunk szerint még 5 óra lett volna a menedékház. Reménytelennek tűnt, taxit kellett hívnunk még ahhoz is, hogy visszajussunk a városba.

És akkor jött Szikasz, a tájfutó taxis. Aki nem győzött nevetni azon, mekkora lúzerek vagyunk, és szerinte három óra alatt simán feljutottunk volna a menedékházhoz, megkérdezte, forduljon-e vissza velünk. Mi viszont sejtettük, hogy ami neki három óra, az nekünk minimum öt, és már amúgy sem volt erőnk tovább menni. Kedves, jó kedélyű ember volt, végig beszélgettük a fél órás utat. Megérkeztünk, hazakullogtunk. Este belenéztem a leveleimbe, és először nem értettem, mi ez a nagy örömködés, gratulációk, mikor éppen csúfos kudarcot vallottunk. Kiderült: négy és fél évvel a doktorim abszolválása után kineveztek tudományos munkatársnak. Köszi, Zeusz!

Duna

Joggal kérdezheti az ember, mi keresnivalója van a Dunának Görögországban. Semmi, persze. Hacsak nem az, hogy az ember szerelmes a Dunába, s hiába a tenger, a fenséges, a smaragdzöld, a finom homok: valahol mindezeken átszűrődik a Duna, és isten bizony, hiányzik. Úgyhogy amint hazajöttünk, a következő hétvégén már pattantunk biciklire, és kitekertünk a gödi homokháthoz, az egyik legszebb dunai szabadstrandhoz. Ez volt az idei utolsó hétvége még strandidőben, úgyhogy ez méltó lezárása lett a nyárnak. Ismét csak: köszi Zeusz!