Cinque Terre a jövőben csak jelentős korlátozásokkal látogatható – adta hírül a világsajtó a tekintélyes olasz napilapra, a La Repubblicára hivatkozva, valamikor február közepén. Az idegenforgalmi szezon kezdetén azután a hazai bugyi-magazinok is megismételték a fenyegetést, bár semmi konkrétumot nem közöltek.

A tény: 2015-ben két és félmillióan látogattak el az UNESCO e világörökségi helyszíneire, öt településére, s a számot a Cinque Terre Nemzeti Park vezetői idén szerették volna egymillióval csökkenteni. Vittorio Alessandro elnök az ANSA-nak, vagyis az olasz nemzeti hírügynökségnek kora tavasszal egyenesen odanyilatkozott, hogy a Via dell’Amore, a Szerelem útja műszerei szabnak majd gátat az emberáradatnak. A tervek szerint a fölszerelt számlálók mutatták volna, mekkora lehet a gyalogosterhelés.

A feltételes mód már sejteti, hogy az egészből nem lett semmi. A Ligur-tenger Genova alatti partszakaszán semmiféle műszerekkel nem találkozik a turista. A 2011-es, emlékezetes természeti katasztrófa, a sárlavina óta a Via dell’Amorét meg sem nyitották még. Idén is nagy lakat éktelenkedik a riomaggiore-i vasrácsokon, s benn, a néhai ösvényen csak néhány gyík és gabbiano, azaz sirály szedeget. Egyéb mozgás, felújítás, gépészeti szerelés nem észlelhető. Ugyanakkor járható, ha mégoly nehezen is a Monterosso és Vernazza közötti sétaút, továbbá Corniglia és Manarola is megközelíthető gyalog. Persze, jelentős összegeket kell leszurkolni, csak a Cinque Terre kártya jogosít belépésre, s ennek árát tavaly óta alaposan megemelték. Meglehet, éppen az áremelkedés az, ami távol tartja majd a turistákat…

Egy csizmaszárral odébb, Velencében Sigmar Polke retrospektív kiállítása fogadja a Pallazzo Grassi látogatóit. Budapesten a Ludwig még a hányatott sorsú, sziléziai születésű, néhai kölni professzor életében rendezhetett tárlatot 1999-ben, a mostani válogatás ennek megfelelően nyilván önkényesebb, de teljesebb is. Voltaképpen posztumusz visszatérés ez, a művész ugyanis 1986-ban elnyerte az Arany Oroszlánt a 42. Velencei Biennálén. Harminc esztendő elteltével fordított időrendben láthatjuk a festő munkásságát: a kétezres évek eklektikus alkotásaitól az alkímiai kísérletek (a fotólabor-hibák tudatos alkalmazása) és a politikai szorongás képei vezetnek vissza minket a hatvanas évekig. Azokig a hatvanas évekig, amikor kialakult a művészbarátság Andy Warhol, Joseph Beuys és Sigmar Polke között. Érdekes, bár minden frissességet, újrafelfedezést nélkülöző, kicsit tán fáradt visszatekintés ez.

Számon kérhetnénk a fáradtságot Franco Zeffirelli újabb veronai rendezésein is, de teljesen igazságtalanok lennénk. Magam ugyan csak a Carment láttam most, de az oly elemi erővel hatott, amilyet ritkán látni operaszínpadokon. Zeffirelli tulajdonképpen egy korábbi, általa megalkotott változatot újított meg idén. Ismét megpróbálja lefüggönyözni a hatalmas színpadot – kis híján sikerül is neki –, újra lovakat, szamarakat tol a nézők elé, vagy háromszáz statisztát mozgat, és megint apró, zseniális ötleteivel hódít. A színpadot például majdnem a földszint nézőterével egy szögben lejteti, mintegy jelezve, hogy a történet végére voltaképpen mindannyian ugyanoda jutunk, ugyanoda látunk be: az erkölcsi süllyesztőbe. A Mesternek egyébként óriási szerencséje van Ekaterina Bakanovával, aki Micaela szerepében nem szorul magyarázatra. Isten ne vegye bűnömül, de Carmennek, vagyishogy Luciana D’Intinónak se hangi adottságai, se hízékony testalkata, se (tisztesség ne essék szólván) ötvenhét éves kora alapján nem tudtam elhinni, hogy a fél világ férfija szerelemmel szeret belé. Boldog békeidők, amikor még Komlósi Ildikó énekelte ezt a szerepet Zeffirelli keze alatt, ugyanitt!

S hogy mi lesz jövőre? A próbaüzem után állítólag marad az idén fölállított villanyújság a maga reklámjaival és az előadás szövegének olasz és angol nyelvű kivetítésével. Két évvel ezelőtti bukása után csorbát köszörülni jön Domingo, és nem rutinprogram fut amúgy sem: lesz Nabucco, lesz Pillangókisasszony, és hírlik, lesz Rigoletto is.

Különböző korok Utolsó vacsora változataiból a San Zeno Maggiore bazilika, illetve kolostor kertjében látható novemberig összegző kiállítás, ugyancsak Veronában. Visszatekinthetünk egészen naiv ábrázolásokra, ravennai mozaik-másolatokra, Giotto padovai munkájára és egy-kétszáz éves alkotásokra. Persze, itt a milánói mindentvisz, Leonardo alkotásának igényes másolata is. Az eredetit megnézni – nehezékek nélkül – majdhogynem lehetetlen. Az utazási irodák, programszervezők és legfőképp a nepperek hónapokkal előbb fölvásárolnak minden jegyet, és vagy amúgy érdektelen csomagokban, vagy méregdrágán árusítják azokat. Hozzáteszem: mi magyar nepper hivatalosnak tűnő oldalán jutottunk még márciusi rendelésünk nyomán tiketthez, szégyen ezt kimondani, mégis: a hazai pénztárcához igazított, borsos, de megfizethető áron. Milánóhoz pár szót még: mire e sorok monitorra kerülnek, bezár már a Raffaello és Perugino alkotásait egymás mellé rendelő idei kultúrszenzáció, A Szűz eljegyzése című két, azonos témájú és kompozíciójú kép összehasonlító kiállítása, és bár Perugino képe hazatér a franciaországi Caenbe, Raffaello a helyén marad, tehát a Brerát nem javaslom kihagyni. És még valami véget ért. 2009 szeptemberében nyílt az első tárlat Leonardo híres Atlanti Kódexének (Codex Atlanticus) lapjait bemutatandó a Santa Maria delle Grazie templomban, ugyancsak Lombardia fővárosában. Hat esztendő alatt összesen huszonnégy kiállításon volt látható az ezerszáznál is több oldal. A sorozat idén tehát befejeződött, de a tematikus mustrák anyagai elemzésekkel, magyarázatokkal, bőségesen illusztrálva mind egy szálig megjelentek, és kaphatók is a helyszínen, valamint a fontosabb észak-olasz könyvesboltokban.

Végezetül… Megbízható emberek hozták a hírt: Paolo Zanarella Mantovában, az egyik utcasarkon játszik. És valóban, az excentrikus művész, aki lehetetlen helyeken állítja föl hangszerét, ott zongorázott a belváros kellős közepén. Amíg kipakolt, amíg csak gyakorolgatott, alig-alig méltatta figyelemre az utca közönsége. Hanem, amikor komolyan játszani kezdett, tömegek gyűltek köréje.

Zanarella különös jelensége az olasz zenei életnek. Magát szívesen füllenti autodidaktának, de ha az ember tüzetesebben utánanéz, kiderül, hogy igenis tanult muzsikus. Koncerttermekben mégis ritkán játszik. Ha mégoly bonyolult is, szívesebben tolja be hangszerét a római Szent Péter vagy a firenzei Michelangelo térre, vagy juttatja föl az Alpok, esetleg az Appenninek valamelyik szédítő csúcsára. Ahogy a zongorát szállítja, senkinek el nem árulható, szabadalmaztatott eljárás. Mindenesetre a hangszer nem hangolódik el, és, amint a Mester mondja, nem is károsodik. Hét éve járja az itáliai félszigetet, padovai születésű lévén elsősorban az északi területeket. Legmeglepőbb performance-a az volt, amikor tavaly, a Velencei Karnevál megnyitóján, a Canal Grande Szent Márk felőli végénél egy hatalmas hajódaru zongorástul fölemelte (az emelőszerkezet is saját találmánya egyébként), leeresztette a víz színéig, és ott kezdődött meg a koncert. A produkciónak akkora sikere volt, hogy idén, a Rialtónál meg kellett ismételni.

Saját bevallása szerint Zanarella a hangversenytermekben sosem játszott annyi ember előtt, ahányan a sajátosan megválasztott helyszíneken hallgatják. Kedvenc városai Milánó, Ravenna, Ferrara és persze Padova. A lassan ötvenéves, háromgyermekes művész idén megjelent önéletírása, valamennyi szerzeménye, CD-je arról szól, hogy az élet minden gondja-baja ellenére szép, és nagyon is szerethető. Ami azt illeti, e tárgyban így, általánosságban vannak kétségeim, de egy dolgot most már a személyes ismeretség okán is meg tudok erősíteni: Paolo Zanarella, a muzsikus, az ember tényleg nagyon szerethető.