Közép-európai városból déli vagy mediterrán városba érkezni nem egyszerű feladat. Úgy értem, megérteni, befogadni a déli város szerkezetét, hangulatát a közép-európai városszerkezethez, utcarendhez képest legalább annyira bonyolult, mint amennyire élvezetes. Leginkább a tenger segít: cél és élvezet, látvány, ami megszervezi a tájékozódást is. Soha nem felejtem el, lisszaboni életem első heteiben egyszerűen képtelen voltam felfogni a város rendszerét, folyton a főutcát, a főteret kereste a közép-európai szerkezethez idomult megszokásom, hosszú idő kellett, míg megéreztem a befelé forduló házak, a szűk utcák és a város alakulását meghatározó dombok, meredek utak természetét.

Nos, ezekből, vagyis rejtettségből, szűk utcákból és meredek dombokból Nápolyban is jut bőségesen.

Adott az egyik legszebb és méltán leghíresebb öböl, ami csak létezhet, a város felől nézve balra a Vezúv, Sorrento, szemközt Capri, jobbra Posilippo, gigantikus, mégis lágy ív, krátervonal, aminek egy kráter adja az egyik díszét. Viszont a víz itt, a városban csakis a látványé lehet, hiszen Nápoly a tenger- és óceánjáró túrák kihagyhatatlan kikötője, felfoghatatlan méretű, tíz-egynéhány emeletes hajók sorakoznak a partnál, eltörpül mellettük a fehér márványból épült régi kikötői épület, mint ahogy aprócska játékhajóknak tűnnek a szigetekre járó kompok is. Kikötőnek megfelelően van bőven szemét és olajfolt, forgalom és zaj, elméletileg a sorrentói partnál közelebb itt fürdeni nem lehet. Elméletileg, hiszen kicsivel a hajóforgalomtól odébb nápolyiak fürdőznek, napoznak az elviselhetetlenül kényelmetlen, köves, sziklás parton, búvárkodnak a régi erőd, a Castello d’Ovo lábánál, üldögélnek az egymásra hányt, hatalmas, gömbölyű kövekre teregetett törülközőjükön, mellettük a bukósisak, a táska, beszélgetnek, cigarettáznak, nézik a vizet, aztán egy ócska vaslétrán lemásznak, és úszkálnak.

Boldogok.

Itt nagyon sokan cigarettáznak, a szép nők szinte kivétel nélkül mindannyian.

Mintha egy de Sica- vagy Fellini-film folyamatos vetítése volna, hosszú és vékonyka cigaretták, összecsücsörített ajkak, még a füstöt is úgy fújják ki.

A kikötő kijáratánál milyen esendően törékenynek tűnik az áldást osztó, felemelt kezű pápai szobor.

Nápolyban minden más.

Az utazó, ha vonattal érkezik ide, és egyébként kézenfekvő módon a Garibaldi tér, az állomás környékén vesz ki szállást, könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy nemcsak a város legkevésbé vonzó és nem különösebben barátságos arcát látja, alkalmi árusok, bevándorlók, igazi állomás közeli környék hangulatát érzi, de akár össze is tévesztheti ezt Nápoly hangulatával. Holott ezen a környéken bennszülött nápolyiak nemigen forognak, legfeljebb céllal: utaznak, buszoznak, átmenőben, nem úgy, mint a belső vagy a tengerparti részeken.

Nápoly egyébként is nehezen adja meg magát, itt a dombok szorításában az évezredek óta folyamatos gazdagságban úgy rétegződtek egymásra a korok, építészetek, olyan sűrűséggel és hányaveti természetességgel, ahogyan csakis errefelé teremtődhetett meg a mindenen győztes túlélés. Görögök, rómaiak, longobárdok, szaracénok, normannok, spanyolok és franciák, osztrákok és Bourbonok, kinek ne támadt volna vágya erre a vidékre, ki ne hagyta volna itt a nyomát. S végül jöhettek, láthattak, győzhettek, csak elmúltak mind. Nápoly és a nápolyiak pedig itt vannak, mindig is itt lesznek. Nápoly attól Nápoly, hogy – miként a periklészi utcaszerkezetet őrző, s ma spanyol negyednek nevezett belső város házai – ugyanazt az alaprajzot mutatják, mint mondjuk nem oly messze Pompeji struktúrája, egykori ógörög, küméi telepesek nyomán. Viszont itt hat-nyolcemeletes tömbök szorulnak egymáshoz, fel egészen a dombtetőkig, úgy, hogy az utcára nyíló (helyesebben: tárva-nyitva álló) ajtajú lakásokban rögtön a szekrénysoros, televíziós családi életbe láthatsz bele – semmi kétség, ugyanígy élhettek évszázadokkal ezelőtt is. Legfeljebb akkor nem robogóval száguldoztak, hanem mondjuk szamárháton, hárman egy gépen, együtt sincsenek húszévesek, az viszont aligha változott, hogy nincsen rajtuk bukósisak. A háziúr, aki kocsival jár, mielőtt behajthatna a kapun, tíz percig tologatja a motorokat a bejárat elől, többen segítenek is neki, s közben egyiküknek sincsen egy rossz szava sem.

Felfelé, a homlokzatokra csak a turisták néznek.

A gótikába könnyedén épült bele a reneszánsz, s a reneszánszra rátelepült a barokk, a barokkra a nagypolgárság üveges, kupolás városa, olyan természetességgel és töménységgel, mint amilyen hányaveti, s mégis strukturált boldogsággal viselik és élik a mindennapi életüket a nápolyiak.

A lényegében mellékes, de mindig tapintható figyelemmel.

A mosolygásokkal, a túlzásba hajló gesztusokkal, a mutogatás jelnyelvével, a nem szertartásos, és mégsem mulasztható kézszorításokkal.

Nápoly gigantikus és mégis rejtőzködő. Volt idő, amikor Európa második legnagyobb városa volt, s a közvetlen környezetével együtt most is több mint hárommillióan lakják. Mégis, még a legpompásabban épített része is tud intim lenni, hiszen a kényelem nemcsak a jelent, de a múltat, úgy értem, a múlt értelmezését is áthatja. A San Francisco di Paola bazilika előtti lenyűgöző, fényesre koptatott kockaköves téren nemcsak a Bourbon szobrok szemlélődnek a királyi palota falainál, hanem a nap minden egyes szakában focimeccset játszanak a nápolyi fiúk. Egyébként is, minden téren, minden használhatóbb utcaszakaszon fociznak, nincs olyan hely, ahol ne pattogna labda, gondolom, a különbség évtizedekre visszanyúlva legfeljebb az lehet, hogy ma már nem klottban és mezítláb, hanem égszínkék Nápoly-szerelésben, gumistoplis focicsukákban, Cavani vagy Hamsík frizurájával, igazi kis profi focistáknak álcázva teszik ezt.

Pattog, püfölődik a narancsszínű labda az évszázados falakon.

Nem is kétséges, van olyan, hogy nápolyiság.

Giccs és édesség, hányavetiség és lárma, sűrűség és ráérő idő.

Külön nyelv az olaszon belül is, kevesebb, mint külön nyelv, több mint nyelvjárás.

Itt a nők nagyon nők, kibontott hajak, erős sminkek, a férfiak gallérja, legyen ing vagy trikó, mindig gondosan felhajtva, az angyalkák minden egyes porcikája aranyporral, de legalábbis ezüsttel csillog.

Fejmagasság fölött minden egyes utcasarkon, s néhány lépésenként üveges fülkékbe épített apró oltárok, virágokkal, szentképekkel és örökmécsesekkel. Nápoly úgy engedi át magán a folyamatosan özönlő turistákat, olyan rezignált derűvel, hogy meg se rezzen belé.

A vendéglős a kezedet szorongatja, mintha legalábbis régi kuzinja volnál, de amikor látja (azonnal látja), hogy nem vagy kanadai, mézesheteket élvező turista, és átlátsz az egyszerű trükkön, ő legalább olyan jót röhög ezen, mint te.

Egyébként is: itt mosolyogni kényelmesebb, mint morcosan nézni, nem csupán a folyton tűző Nap miatt.

A tengerparti korzón reggeltől estig dzsoggingolnak, de amint beesteledik, akár egy békebeli kisvárosban, igazi korzózás kezdődik: egymásba kapaszkodó párok, fehér inges férfiak, olyan, mint egy képeslap.

A pizza, mint a szegények étele, ami meghódítja a világot.

Nem oly rég egy híres nápolyi író, Erri De Luca írta, amikor Nápoly az utolsó előtti helyet kapta  a többi olasz városhoz képest egy, az életminőséget sorba vevő felmérés szerint: „Az életminőség részének vélem bárhol finom, egyszerű és olcsó ételeket enni, a tengert, mely körbefogja Caprit, Sorrentót és Posilippót, a szelet, mely négy égtájról sepri könnyűvé a levegőt, a kiváló nápolyi kávét és pizzát, az udvariasságot, a mosolyt, amikor belépünk egy boltba, a zenét az utcán, életminőségnek tartom a történelmet, mely minden szegletben ott van, a földrajzi elhelyezkedést, mely már az első pillantásra vigasztaló, és a mindenhol elterjedt iróniát.
Legközelebb, ajánlom, töröljétek Nápolyt a statisztikákból, mert annyira mindenen kívül esik, és annyira túlzó ahhoz, hogy fel lehessen mérni.” (Szilágyi Mónika fordítása)

Hát így valahogy.