Meztelen bronzférfi áll Belgrád városának tetején. Pobednik, a győztes, a Száva bal partján lévő lakatlan lápra pillant az erőd csúcsáról: meg kell hagyni, szép kilátás. Hányattatott sorsú szobor, Ivan Meštrović legismertebb műve, ami az Ottomán Birodalom fölött aratott szerb győzelemről hivatott megemlékezni. Már 1913-ban kiadták rá a megrendelést, ám az első világháború közbeszólt, később pedig a közszemérem. A korabeli anekdoták szerint a feministák aktívan demonstráltak a szobor központi fölállítása ellen, ezért helyezték végül az erődre, az akkori városi tér legszélső pontjára azzal a magyarázattal, hogy a győztes így a semmibe réved, a városból nem látszik, így nem zavar majd senkit.

Az erőd kiindulópont, minden turistaútvonal origója. Felmászni és lenézni a Száva–Duna-torkolatra intuitív gyakorlat. Csak hogy orientációul meglegyen a kép, ahogy a két folyó derékszöget zárva egyesül, és ebben a szögben vagyunk mi, a tájékozódni vágyó turisták, valahol; mi, akik térben és még inkább időben végleg eltörpülünk. Talán a Duna-kanyarhoz fogható, de a két folyó jelenléte mégis más volumen. És mi a helyzet az ingovánnyal, amire Pobednik lenéz? Ezek a feministák, ha tényleg léteztek – hivatalos forrásban nem találtam utalást –, 1928-ban még nem sejthették, hogy húsz évvel és egy világháborúval később megkezdődik a mocsaras láp módszeres beépítése: Pobednikre néz majd egy semmiből épített egész város.

Kilátás a Szávára, Kalemegdan Park

Azt írom, módszeres. Le Corbusier 1910–11-ben beutazta Kelet-Európát, voyage d’orient-jának egyik állomása Belgrád volt, amelyről azt állította, hogy a legszebb helyen található legcsúnyább város. Nem kifejezetten hízelgő, persze sem a nagyhatalmi status quóra fittyet hányó balkáni ellenállás, sem pedig a húszas évek zenitizmusa nem kívánta kiszolgálni a nyugati értékrendet. Barbár-géniusz, csodás oximoron: a jugoszláv avant-garde decivilizatorikus fantazmagóriája, amely a korabeli víziók szerint megálljt parancsolhatott volna a nyugati kávéházi dekadenciának. Balkanizálni Európát, visszaszerezni a régi erőt. Kell egy új birodalmi főváros is, ami méltón kifejezi a jugoszlávizmus nagyságát, hívjuk Novi Beogradnak, építsük a Száva bal partján húzódó ingoványra. Oh, wait!

Genex-torony (Mihajlo Mitrović, 1977)

Végy egy bipoláris világrendszert, benne egy különutas birodalmat, egy relatíve megengedő diktátort és a nyugatot megjárt jugoszláv építészeket. Kezdj el homokkal és földdel feltölteni egy mocsarat, azzal az elképzeléssel, hogy felhúzod rá a lehető legmodernebb metropoliszt. La ville radieuse, Le Corbusier várostervezési elmélete az ideális városról, ami utópiává alakítja a benne élők életét antropomorf szerkezetével és a mindenütt burjánzó zölddel. Racionalista-normatív várostervezés ez, amely tökéletesen értelmezhető a titói megalománia kontextusában. Az egykori ingovány mára hatalmas zöldterület, leginkább zöldtenger, amiből kikandikálnak az ortogonálisan szerkesztett város brutalista betonszigetei.

Brutalista betonblokkok, Novi Beograd

Soleil, espace, verdure, Le Corbusier építészetelméleti jelszavai, mégis 1955-ben belgrádi felvételek láttán kifakadt a modern várostervezés felszínes jugoszláv értelmezésén. Pedig van napfény, tér és zöld is. Megalománia és megint csak zöld. És megalománia. Persze az Újbelgrád mai városképét meghatározó épületek még csak ezután kerültek fel a térképre. Látogatóként a tértapasztalat izgalmas, változó, mindig monumentális formákkal, elképzelésekkel. A modernizmus legszebb épületei állnak titói stafétában az égbe törő betonszörnyekkel. A Modern Művészetek Múzeuma (MoCAB) modernista struktúrája karöltve a város nyugati kapujaként funkcionáló Genex-toronnyal. A Tito-adminisztráció legreprezentatívabb épülete, a H-alakú Jugoszláv Szövetségi Palota és a lépcsőzetesen növekvő betonblokkok, amiken egy jól megtermett monstrum biztonságosan fellépkedhet a hétmérföldes csizmájával. Ezek mind megférnek egymás mellett a zöld tengerében.

A háttérben a Modern Művészetek Múzeuma (Ivan Antić, 1958)

A történelem persze nem igazolja ezt a fajta megalomániát és normativitást, ami kiszámítható módon addig funkcionál, ameddig a rendszer kitart. (Persze, az is kérdéses, Tito alatt valóban funkcionált-e.) A szemlélődőnek lenyűgöző ez a fajta modernizmus és progresszivitás, ami néhány épületben testet ölt, de azért leginkább izolált betonszigetekről van szó, ami lehengerel. De vajon aki választhat, szeretne-e ténylegesen beköltözni? A vélemények megoszlanak. Vannak, akik szerint a projekt kudarcot vallott, az antropomorf város különböző szervei elváltak egymástól, és átadták helyüket az izolált betonfalvaknak és közösségeiknek. Mások szerint Novi Beograd maga az urbanoszimbiózis. Nem teszek igazságot.

Csillár a Szövetségi Palota Jugoszlávia termében