Erre igazán nem számítottam! Úgy vártam, úgy képzeltem, hogy legelőször majd a város a maga hasonlíthatatlannak hitt hatásával fog elragadni. Oly sokáig ápoltam magamban a Róma-mítoszt, hogy az túlnőtt minden konkrét tartalmán; nem az épületek, a terek, a művek, hanem az ezek sokszor egymásnak ellentmondó sokféleségét magába szívó, egységesítő város jelent meg képzeletemben, ennek eufóriáját vártam. De nem így történt. Lehet, annyi történt csak, hogy a későn teljesülő vágyak elkerülhetetlen melankóliája telepedett rám. Goethe is kesergett rajta kicsit, hogy mennyivel inkább hasznára lett volna, ha tizenöt évvel korábban láthatta volna mindezt – pedig fiatalabb volt. És az is lehet, hogy a zuhogó esőben folyton leszegett fej sem éppen a megfelelő testtartás a várossal való találkozásra.

Már éppen a bárkaépítésen gondolkodtam, nehogy elússzon nekem Róma, mikor odaértem a Belvederei Apollóhoz. Figyeltem magam, igaz-e, hogy éppen itt, e szobor előtt kell mindannak az ámulatnak megérkeznie, amelyet homályos módon először a várostól vártam. Nem akartam elhinni, hogy valóban le vagyok nyűgözve. Csak lassan, óránként vissza-visszatérve, végül már szinte másoktól nem háborgatva tudtam nézni és mertem bevallani, hogy erre nem számítottam. Ki tudja, talán Radnóti Sándor Winckelmann-könyve is megágyazott áttételesen ennek az élménynek, bár inkább mégis az a Kenneth Clark keltette előítélet volt bennem, hogy ugyan évszázadokon át kötelezően csodáltuk e művet, ma már csak a buszos turistacsoportok idegenvezetői méltatják. Hogy Winckelmann nemcsak rosszul tudta a művet – mármint hogy nem görög eredeti, mint ő hitte, hanem a kora hellenisztikus Leokharész Kr. e. 330-320 körül készített bronzszobrának Kr. u. 2. századi római márvány másolata –, de jól el is nézte, valahogy így Kenneth Clark, mert annyi hibája van a szobornak, hogy erényei ezt nem tudják palástolni. (Igaz, nem Clark a trónfosztás kezdeményezője, az Elgin-márványok megjelenésétől többen kezdték súlytalannak látni a művet.)

És most mégis, ahelyett, hogy az itteni kortárs múzeumi gyakorlatról, kiállítási érdekességekről, vagy akár a meghirdetett szent évre készülődő városról írnék, előállok az Apolló-szoborral, meglehetős kételyek között, hogy sikerülhet-e átadni valamit az élményből. A látványra való összpontosítást kellene úgy megtartani a winckelmanni magatartásból, hogy közben ne legyek foglya az ő rajongó nyelvének. Előállhatok-e naivitás nélkül ma, mikor a Belvederei Apolló nem „a művészet legmagasabb eszménye”, amikor a saját szemmel való látás bevett, elvárt, begyakorolt – és rutinszerű, elnyűtt, és sokszor csak sznobizmusként csúfolt – kulturális gyakorlat, a látás fegyelmezése mellett valamiféle odaadó pillantás igényével?

Biztosan a térdével kezdeném. Ezzel a két szabálytalan alig-formával, amely úgy töri meg az alakot, hogy a megfeszülő és a hajlított csuklómozgás egyszerre hordozza stabilitását és mozdulatát. Mert persze ez az unalmas ponderáció és kontraposzt! A jobb kar hátrafelé vivő ereje kiegyensúlyozva a bal láb előre tartásával, a lábak, combok frontalitása (hogy a korábbi nevetséges fügefalevél nélkül, szemből mutassa magát a képzeletben tökéletesre kiegészített férfiasság) a törzs enyhe fordulásával, hogy a fej minden erőlködés nélkül profilba fordulhasson. A felsőtest finom domborulatainak tájképe, emelkedések és süllyedések lélegzete a leheletnyi homorulattal, hogy a jobb csípő és térd kerülhessen előre, kiegyensúlyozva a bal váll előre mozdulását. Az egész test vonalának és plaszticitásának útja, tempója, biztos ívelése és megakadásai mind befelé tartanak, önmagáról mit sem tudó egysége felé.

Ez az erő nélküli mozgás, ez a már-már léha titokkeltés! A kettősségnek ez a rafináltaknak szóló trükkje olyan átlátszó ámítás, hogy azonnal megadom magam neki. Egy képeslapon nincs hely arra, hogy részletesen elmondjam, idétlen frizurája ellenére (kevéssé érdekel, hogy ez a viselet istenek attribútuma) a fej egyetlen pontra sűrűsödik, arra, ahogyan az arc anyagtalan tekintete, amelynek se célja, se határa, a végtelen távolságba oldódik (lényegtelen, hogy a kilőtt nyílvesszőt figyeli), mégis teret fog körbe. Hiába tudom, hogy másolat, nekem ez a márvány az eredeti. Nemcsak azért, mert ezt hagyta meg a pusztulás, hanem azért is, mert mindaz az érzékiség, amelyet az antik szobrokhoz kapcsolok, csak a márványban találja meg anyagszerű rezonanciáját. Nem hideg kő ez, hanem áttetsző, selymes bőr milliónyi árnyalata egységes textúrává csiszolva. Most láttam a Pihenő ökölvívóként ismert eredeti bronzszobrot is (másik neve Quirinale ökölvívó, Apollonius műveként attribuálják a Kr. e. 1. századból), és kétségtelen, annak felületi fényjátékához képest fakó a márvány, de a testiesség érzetének felkeltésében jóval alatta marad. Talán túlzottan érzéki volt Winckelmann leírása, Walter Pater pedig ki is mondta, hogy a szobor vonzereje erotikus töltettel is bír, így könnyen lehetett egy bensőséges, áterotizált, így szükségképpen redukált szemléletnek tartani azt, amelynek hű rögzítéséhez Winckelmann magától a művészettől akart tanácsot kérni. Ám bármennyire is az intellektuális befogadás gyakorlatát tartjuk mintának, nem természetes-e, ha nagy művek közelében emelkedik a pulzusszám? Nem a szerelem kémiájának is egyik fontos összetevője-e az ismertség, ismeretlenség finom játéka, amely a kimeríthetetlennek mondott művek alaptapasztalata? Csodálatos és unalmas, lenyűgöző és nevetséges, múzeumi holmi az Apolló. Nem más talán, csak egy örök séma, elvontsággá lett, annak a paradoxonnak egyik legnagyobb példájaként, hogy egyszerre elevenség, ugyanakkor a halott idő preparált tanúja.

Aztán hazafelé az alkonyattal megérkezett a város is. A napnak azt a szakát szeretem legjobban, mikor a város mesterséges fényei már kigyúlnak, de az épp csak lefordulni készülő nap még mindent láthatónak hagy. Természetes és mesterséges fény kölcsönös egymásbaolvadásának szelídsége soha nem erők harcaként jelenik meg a városi a tájban, hiszen nem fény és sötét csatájáról van itt szó, amelyben az egyik alulmarad, hanem a fény természetének átalakulásáról. Először rétegekre osztja a fény a tömböket: legalul a macskakövek különös, fényes bőrt öltenek, a szinte nedves csillogó fénytócsák szabásmintája mentén a varrás már mélysötét. A boltok, üzletek lámpái fehérrel, éles kékkel szórják tele a szemvonalat, ahol minden csupa mozgás. Magasabban az utcai lámpák arany sápadtsága szórja a borostyánszínt, és legfelül még szinte észrevétlen a közeledő este, a kék ég a késői nap váratlan vörös-lila kévéit úsztatja a teraszokra, tetőkre. Az észrevétlen, ám oly gyors változás mégis innen felülről figyelhető meg leginkább. A koronázópárkányok vetik az első éjközeli árnyakat, és az ikerablakok osztósugarai az üveg egyik oldalát ezüst ragyogásban hagyják, míg a másikat tompa sötétté árnyékolják. Aztán a zsaluk közein átszüremlő sárga lámpafény csíkozza a homlokzatfalat, míg lejjebb a reneszánsz paloták vaskos, bütykös rácsai osztják a sötétet feketével, és a stukkófüzérek keretében ülő Madonnák is visszavonulnak a félhomályba. Mindez néhány perc. Milyen jó úszni az efemerségek váratlan gazdagságában! Holnap visszamegyek a szoborhoz – ügyetlenség lenne félreérteni a vonzalmat.