A fekete kolostor szerzője, a szerkesztő, kritikus és műfordító, mégis egykönyves íróként ismert Kuncz Aladár éppen egy bretagne-i faluban múlatta idejét az első világháború kitörésekor. Így vált több hasonló sorsú társával együtt (Németh Andor, Bárczi Géza, Lakatos Imre, Rab Gusztáv) az ellenséges hadviselő ország állampolgáraként civil internálttá, hadifogollyá előbb Noirmoutier kastélyában, majd Ile d'Yeu szigetén.

Nem először Párizsban, de először egyedül. 22:15 körül leszállt a gép, 22:50-kor megy az utolsó metró. Meglett az elveszett bőrönd, futószalagon siklott felém lilán és összetéveszthetetlenül. Meglett a metró is, már csak számolni kellett a megállókat a Luxembourg kertig, és hallgatni a nyelvet magam körül.

A felszínre bukva kicsit eltűnődtem, ne a másik irányba menjek-e, szokás szerint, végül a jót választottam. Siettem. Bejutottam az Institut Balassi-Institut Hongrois-Collegium Hungaricumba, A. B.-nak, Zs.-nak és néhány mobilhívásnak köszönhetően. Éjfélkor már nyitott ablakon át próbáltam érzékelni a párizsi levegőt.

Kuncz így ír Németh Andor Párizsba érkezéséről: „Németh Andor, aki tanársága mellett író is volt, s a Veronika tükre című egyfelvonásosával fel is tűnt már Budapesten, szintén nem romantikus lázzal jött Párizsba, ha irodalmi célokkal is, mint annak idején mi. Közte és köztem alig volt öt év korkülönbség, s rajta máris érezhető volt a fiatalabb nemzedék higgadtabb, kiszámítottabb és minden lelkesség nélküli irodalmi állásfoglalása. Én Verlaine, Mauras, Mallarmé nyomait kerestem Párizsban. Egyetlen olvasmányom ezekben a nyomasztó napokban is a Poètes d'aujourd'hui volt, mely a szimbolikus költőket  foglalta össze, s régi párizsi szokásaimból most is csak az az egy maradt meg, hogy a Luxembourg-kerten, az Obsérvatoire-fasoron át sokszor jártam el estefelé a Montparnasse-temetőbe Baudelaire sírjához...” (Kuncz Aladár, Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból, Budapest, Athenaeum, é.n. 25.)

Baudelaire nem megy ki a divatból. Sírfeliratát megannyi rúzsnyom tarkítja, bíbor, barna, vörös, narancssárga.

Baudelaire sírkövén az obligát kavicsokon túl A/4-es papírra írt versek és kis cetlik vannak elhelyezve, kaviccsal lenyomtatva szél ellen.

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan.  (Tóth Árpád fordítása)

Hussanó e-mailek levéltárakba, Noirmoutier-ba, La Roche-sur-Yonba. Miközben a levéltárakkal levelezem, nagyjából háromféle „francia” magatartással találkozom. Az első a tökéletes semmibevevés, a l’ignorance totale. Borsó a falon. Mintha a Francia Hadilevéltárat nem túlzottan hozná lázba az első világháborús dokumentumok nyomába eredt, rövid időre francia földre pottyant magyarországbeli bölcsészutazó. On verra qui pourra. A vidékiektől, például Vendée megye székhelyének, La Roche-sur-Yon-nak levéltárától korrekt, kutatóhoz méltó ridegséggel válaszolnak, megírják a náluk föllelhető dokumentumok körülbelüli számát, jelzeteit, és felhívják a figyelmet a honlapjukon föllelhető, tanulmányozás esetére kitöltendő virtuális űrlapra. És mindennél melegebben, kedvesebben és megértőbben ír a „kolostor” barátainak egyike, Marie-Thérèse Reed. Bár levéltáruk csak két nap, szerdán és csütörtökön tart nyitva a nagyközönség számára délután fél három és öt óra között, ígéri, hogy esetemben ettől eltekintenek, sőt már szervez is nekem „olcsó” szállást a jövő hétre. És végül Ile d’Yeu Polgármesteri Hivatalának is van Archívuma. Onnan már persze szertevitték az anyagot, s Céline, a hivatal ügyfélszolgálati referense bájosan még azt is közli velem, hogy „fönt van a neten”, ami tulajdonképpen igaz is, például anyakönyvi kivonatokra. (Ez a negyedik féle magatartás: azé, aki válaszol, nem túl kedvesen, de tisztességgel, picit kioktató, de tulajdonképpen szolgálatkész. Nem elhanyagolandó, hogy ugyanő hívja föl a figyelmemet a sziget történészére, Maurice Esseulre, aki ma is ott él. Hurrá, új név a láthatáron!)

Az otthoni világ nyomokban ugyan, de utoléri az ember lányát. Vonatjegyet akarok vásárolni, és letiltják a bankkártyámat. Fő a biztonság, de főleg drága. (Tizenöt perces mobilhívás a hazai bankba, és máris használható a saját pénzem. És honvágy ellen is jó.)

Visszautazás előtti napon még gyorsan bemutatkoztam egy rokonszenves ifjúnak az Institut konyhájában. Ismerősen csengett a neve. Le monde est petit. Máris írtam a kedves KCGy-nek: Szerintem az imént mutatkoztam be a fiadnak.

Les uns, joyeux de fuir une patrie infâme

folytatása következik…