A Németalföldi Nyelvunió ösztöndíjával két hónapot tölthettem Amszterdamban, hogy tovább írhassam egyszer majd csak elkészülő könyvemet Johan Huizinga harmincas-negyvenes évekbeli magyar fogadtatásáról. Pár éve Bán Zsófia valamelyik rádióműsorban felvetette az ötletet, hogy lehetne tüntetéskritikákat írni. Ebből sajnos tudtommal nem lett semmi (és lassan már tüntetések sincsenek). El lehetne viszont kezdeni egy összehasonlító ösztöndíj-tudomány alapjainak a lerakását (csak nehogy aztán az ösztöndíjak is eltűnjenek). Azt hosszas kapacitálásomra sem találták támogathatónak a Nyelvunió munkatársai, hogy pár hónapig semmilyen más munkát ne kelljen elvállalnom, és végre ülhessek otthon a fenekemen. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy az anyag túlnyomó része értelemszerűen Magyarországon van – vagy Magyarországon nincs, mert elkallódott. Nem volt apelláta: az ösztöndíjhoz ki kell mennem, a pénzt pedig holland könyvekre, könyvtári szolgáltatásokra, és mindenekelőtt utazgatásra adják. Először azt gondoltam, azért, hogy minden egyes támogató cent a holland gazdaságba áramoljon vissza, de aztán magamba néztem, és beláttam, hogy segítő kezet akarnak nyújtani, terapeutikus céllal. Más kérdés, hogy nem voltam jó beteg, inkább könyvekben és dokumentumokban utaztam, mint a valóságban.

Ha nyáron kellett volna írnom ezt a naplót, amikor utoljára jártam itt, biztosan mást emeltem volna ki Amszterdammal és Hollandiával kapcsolatban, nem Huizingát (akinek amúgy is viszonylag kevés köze volt Amszterdamhoz). Mondjuk az Amszterdami Történeti Múzeum gyerekkiállítását. A Történeti Múzeumot az egykori Polgári Árvaház épületében rendezték be. Ez az intézmény a XVII. században egészen kivételesnek számított Európában; minőségére jellemző, hogy nemcsak árva gyerekek kerültek ide, akiket felneveltek, akiknek a kezébe szakmát adtak, hanem a megszorult polgárcsaládok gyerekei is. A gyerekkiállítás rendezői még arra is ügyeltek, hogy a csillár lángjai olyan égők legyenek, amelyek úgy pislákolnak, mint egykor a gyertyák. Mert állandó huzat lehetett – és így még finoman ezt is megidézték.

Huizinga-dombormű a leideni egyetem falán

Véletlenül alakult úgy, hogy viszonylag sokat fordítottam Huizingától. A középkor alkonya az arnolfinis borítóval ott állt nagymamám polcán, akinél nagyon sokat voltam alsós koromban. Ez az első Huizingával kapcsolatos emlékem, amelyet, most már tudom, minden bizonnyal 1977-ből őrzök. A díszes kiadás nagyon drágának számított a maga idejében, nagymama, bár szeretett olvasni, hálás szülőktől kaphatta karácsonykor (tanító néni volt). Szerintem ekkor még csak a képekért lapozgattam. Olvasnom először 1983-ban kellett, amikor szeretett történelemtanárom, Máthé Pál kivasalta belőlem az OKTV dolgozatot: mivel egész nyáron semmit sem csináltam, öt napot adott iskolakezdéskor, hogy megírjam – különben örök harag. Abban az évben a nikápolyi csata volt az egyik téma, ehhez kellett Froissart és persze Huizinga is, amit így inkább csak átfutottam, hogy úgy mondjam, a szövegért lapozgattam. Még arra is emlékszem, hogy a döntőn Fügedi Erik volt az elnök, és ahogy a tanárom megjósolta, „a lovagkirály”-ról kérdezett, arról a gesztusról, amellyel Zsigmond visszafogadta a második feleségét, vagyis feltette a sercegő „a magyar középkor alkonya”-lemezt (csak én akkor ezt még nem tudtam). Az egyetemen, mivel nem akartam német szakos lenni, és hamar elegem lett a történelem szakból, hollandul kezdtem tanulni – szerintem tudat alatt az utóbbi kettőben, de talán mind a háromban szerepe lehetett Huizingának is.

Igazából azonban nem Johan Huizinga az én emberem, hanem az egyik fia, Leonhard – akinek akkor még a létezéséről sem tudtam. Leonhard főleg humoros könyvek, elsősorban az „Adriaan és Olivier” pikareszk sorozat írójaként ismert, amelynek főhőse egy lelenc „nemes”-ikerpár. Össze-vissza kanyarog a történet, sajnos a viccek többsége csak hollandul működik; de azért van, ami lefordítható. Ízelítőül egy: „Amikor beléptünk a kastély kapuján, egyből hallottuk, hogy itt Rembrandtok lógnak a falakon.” Leonhard újságírásból élt, egy ideig ültetvényes is volt Indonéziában. Apja alig tudta türtőztetni magát, amikor 1939-ben megjelent a sorozat első darabja – hogyan adhat ki a kezéből ilyen szemetet! Félreértés ne essék: nagyon szerették egymást. Leonhard írta a legszebb könyvet szüleiről, amely tele van olyan „öntudatlan vallomásokkal”, amelyeket műveiben nem mert, nem akart vagy nem tudott elmondani magáról a nagy történész. (Pedig azok félreérthetők, ha nem érezzük mögötte az embert.) Leonhard elmeséli például, hogy apja idősebb korában el-elszívott egy szál cigarettát, de úgy fogta a kezében, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. Esetlenül, felfújt arccal, nagy óvatosan eresztette ki a füstöt. Ők, gyerekek mindig jól mulattak ezen, amit apjuk szórakozott jóakarattal viselt. Leonhard könyvéből ráadásul az is kiderül, hogy családi körben állandóan nyelvi játékokat játszottak – csakhogy apja a játékot nyilván nem kívánta összekeverni a magas művészettel és a tudománnyal. Nem tudom, mit szólt volna, ha olvashatta volna főműve, A középkor alkonya fordítójának a regényeit, a VII. Olivért vagy A Pendragon legendát. Szerbet mint tudóst, úgy tűnik, nem ismerte, pedig a Hétköznapok és csodák a részben amszterdami illetőségű Pantheonnál jelent meg németül; márpedig ez a kiadó a harmincas évek végétől, amikor a magyar Kollár Kálmán került az élére, az ő néhány művét is kiadta németül, illetve, amikor már Antwerpenben működött, franciául.

A Pendragon legenda holland fordítása

A Pendragont akár olvashatta is volna. 1935-ben Szerb azzal dicsekedett Zolnai Bélának, hogy „az Het Pendragon Legendje című regény eredetijének büszke szerzője”, és az egyik az évi holland könyvkatalógusban is megtaláltam a könyvet, De nachtelijke ruiter (Az éjjeli lovas) címmel. Évekig vadásztam rá, míg most sikerült megtalálnom úgy tűnik, az egyetlen közgyűjteményben fennmaradt példányt. A könyvtárban nem igazán értették a lelkesedésemet, az volt az érzésem, hogy akkor se szaladnának utánam, ha ott, az orruk előtt a pulóverem alá dugnám és kisétálnék vele. A krimilopásnak azért lenne valami bája. A Pendragon ugyanis egy krimi-sorozatban jelent meg – de ne afféle filléres regénytárra gondoljanak: a háború előtt, amíg volt pénz, vászonkötésben, jellegzetes, azonnal felismerhető borítóval jelentek meg a sorozat kötetei. A fordító nagyon jól tudott magyarul, azonban érthető módon mindent elhagyott, amit feleslegesnek érzett. Nem kevés papírt spóroltak például St. Germain gróf történetének kiiktatásával, és Szerb modorosságait, de szellemességeit is mintha módszeresen irtotta volna a fordító, kezdve rögtön a kezdetén. Egyáltalán, lefordítható-e Szerb? Pár éve Sápi Ági a holland szakon nagyszerű szakdolgozatot írt az Utas és holdvilág viszonylag friss holland fordításáról. Csak ekkor, az eredeti és a fordítás összevetése közben tűnt fel nekem, hogy az első oldalakon milyen furcsán mutáló hangon szólal meg a regény. Ha fogalmazásról lett volna szó, a tanító néni biztosan telepirosozza. A tanító néni helyére pedig egész nyugodtan behelyettesíthetjük a (legtöbb) fordítót, szerkesztőt és kiadót.

A Vérfoltos Ház

Apropó Szerb regényei. Amszterdamban megint elzarándokoltam a Vérfoltos Házhoz. Amikor a megfelelő helyet kerestem, ahonnan jól le tudnám fényképezni ezt az optikai csodát – szabad szemmel nem látszik, de lemérték: ugyanolyan magas, amilyen hosszú –, egy mellettem elbicikliző lány visszanézett és rám mosolygott: tudta, hogy mit fotózok. Sajnos azonban csak kevesen ismerik. A tizenhetedik század végén nem kisebb notabilitás lakta a házat, mint Coenraad van Beuningen (1622–1693). Van Beuningen hosszú ideig Amszterdam egyik polgármestere volt (a várost mindig négy polgármester irányította egyszerre), de egy ideig ő igazgatta a Kelet-indiai Társaságot, és stockholmi követ is volt. 1672-ben, a „Katasztrófaévben”, amikor az angolok, a franciák és a münsteri püspök csapatai összehangolt támadást indítottak a Köztársaság ellen, segített az addig mellőzött, az árnyékból előlépő helytartónak, III. Vilmosnak a válságmenedzselésben, aki később ejtette – mint tudjuk, minden jótett elnyeri méltó büntetését. Van Beuningen visszavonult a közélettől. Hatvannégy évesen elvett egy gáláns kalandjairól híres, dúsgazdag, nálánál sokkal fiatalabb hölgyet, aki azonban már szintén ötvenhez közeledett. Igazából senki sem lepődött meg az esküvő hírére, mert Van Beuningen is szabados életéről volt ismert. Már két év után külön éltek, valószínűleg azért menekült el tőle a felesége, mert Coenraad megőrült (egyes kortársak szerint felesége kergette őrületbe), kínozta, verte, fenyegette – és minden módon megalázta: drága porcelánjait mindenféle hölgyeknek adogatta, amiket aztán a feleségének kellett személyesen visszakönyörögnie. Ennek ellenére a nő gondoskodott az ápolásáról, és sokak szerint végig reménykedett a felépülésében. Coenraad ebben az időben kezdett el részvényekkel hazardírozni, mindenét elvesztette. Feljegyezték, hogy látomások kínozták, éjjelenként a grachtot járta, és őrjöngve ordítozott. Vérével összefüggéstelen ábrákat, héber betűket és kabbalista jeleket mázolt a házára, és a nevét is ott hagyta a falon... Amikor meghalt, egy kandallókép és két háziköntös, egy ágy és egy írópult maradt utána, meg egy „férfiportré Rembrandttól”, amit hét guldenre taksáltak a hagyatéki leltár elkészítői; ez ma kb. ezer forint lenne. Süketek voltak a falak.

Szerb tollára kínálkozó történet, egy nagy formátumú ember, akivel egy nagyszabású kor süllyed el. Mert Van Beuningent könnyű volna mitikus alakká növeszteni, aki egy rendszer kegyeltjeként, majd áldozataként túlfeszített idegeivel megérzi, hogyan korhad minden – rögtön a tizennyolcadik század elején bekövetkezik az államcsőd, Hollandia elszíntelenedik, már csak korábbi nagyságából és gazdagsága maradékából él. De nem is ez a leglidércesebb az egészben, hanem az, hogy a kortársak úgy nézték és úgy tárgyalták a szemük előtt zajló esetet, mint egy szappanoperát, amelynek szereplői mintha valami izolált valóságban mozognának, kívül minden társadalmi összefüggésen. Mintha nem is róluk szólna a történet.