Ahogy kihúz az S-Bahn a főpályaudvarról az Alexanderplatz felé, a Spree egyik ága és a Berlinre olyannyira jellemző hatalmas építési területek túloldalán feltűnik egy impozáns, 19. század végi épület: a Hamburger Bahnhof. A kicsit kaotikus környezetben elegáns természetességgel képviseli azt, amit a város annyira tud: az alapkérdések folyamatos újragondolását, a magától értetődő, pragmatikus változást.

A Friedrich Neuhaus által tervezett neoklasszicista pályaudvar ma az egyik legfontosabb kortárs művészeti múzeum, hatalmas látogatottsággal. Még éppen be tudtam jutni Martin Kippenberger kiállításának a megnyitójára. Olyan háromszázan lehettünk bent, a kevésbé szerencsések hosszú sorokban vártak az épület előtt. A megnyitó közönségének java része az elegáns felső középosztályt képviselte. Úgy saccoltam, hogy ők a 68-as nemzedéknek az a része, akikből jól menő építész vagy galériatulajdonos lett a polgárosultabb nyugati kerületekben (Charlottenburg, Wilmersdorf, Zehlendorf stb.), és egy oldtimert (de minimum egy szalonállapotú youngtimert) tartanak otthon a garázsban. Nagyon egyben volt a kép, mégis ambivalens érzés volt az egykori underground trash-művész munkáit látni a kipucolt állomásépületben, a jómódú polgárrá lett forradalmárok tömegében.

A jelenség ma Berlin legaktuálisabb, leghangosabb kérdése: a dzsentrifikálódás. Persze nem a poszthippi yuppie-kről folyik a diskurzus, mert Berlinben (és egész Németországban) nem a másikkal vannak elfoglalva az emberek – az amúgy természetes dzsentrifikáció azért látványos és fájdalmas, mert az a Berlin van éppen elveszőben, ami az újraegyesülés után spontán módon alakult ki, és a város legfontosabb vonzerejévé vált. A rendszerváltás után Kelet-Berlin lepukkant, sötét hírű munkásnegyedeit (Prenzlauer Berg, Friedrichshain) birtokba vette a kreatív szcéna, és Berlin az alulról építkező város olyan laboratóriumi példájává vált, ami csak egészen kivételes történelmi-urbanisztikai konstellációkban adódik. A kilencvenes években fillérekért lehetett hatalmas lakásokat bérelni, a foglalt házak pincéiben, padlásain, udvarain alternatív színházak, pár férőhelyes mozik, kocsmák, galériák nyíltak, közösségek jöttek létre. Prenzlauer Berg egy olyan sajátos életforma metaforája lett, ami mágnesként vonzotta a (nem kis részben külföldi) fiatalok ezreit a városba. Az urbanisztiai tankönyvek tételei beigazolódtak, sikk lett ezekben a kerületekben élni. Kialakult az a befogadó, kreatív nemzetközi miliő, ami Berlin egyik szlogenjévé is vált: „arm, aber sexy.”

Pár éve meghökkenve álltam meg P. Berg egyik parkjában: a fák tele voltak rajzszögezve házilag nyomtatott A/4-es papírokkal: „Achtung, Schwaben in Prenzlauer Berg!”, „Schwaben raus!”. Kitört a sváb–berlini háború. Mi történt?

A kísérlet annyira jól sikerült, hogy önmaga ellen fordult: a kreatív szcéna túlnyerte magát. Prenzlauer Berg megtelt, és megjelentek az első ingatlanbefektetők, jellemzően a pénzes svábok. Háztömböket vásároltak meg, szépen felújították őket (az NDK-s időkben még panelerdőt álmodtak ide, el is kezdték letolni a századfordulós városrészeket, aztán szerencsére Honecker bukása megállította a gépeket), egyik pillanatról a másikra duplájára, háromszorosára emelték a lakbéreket, bevezették a Baden-Württembergben szokásos Kehrwochét (a lakókat kötelezik a rendszeres lépcsőháztakarításra), és az új bérlők elkezdték feljelentgetni a tíz után is hangos klubokat, kocsmákat, kerthelyiségeket. Az alapító kolónia őslakosai elkeseredett ellenállásba kezdtek, a háború eszkalálódott. Radikalizálódtak a plakátok, megjelentek a svábok megölésére buzdító felhívások: „Tötet die Schwaben!”, az egyik üzlet falára pedig festékszóróval felfújták, hogy „Ne vásárolj svábnál”. Khm…

A sváb szeparatisták nem maradtak adósak a válasszal: Prenzlauer Berg közepén álló Käthe Kollwitz-szobrot megdobálták a sváb nemzeti étellel, a Spätzlével, illetve happeningakciók keretében „Free Schwabylon” felkiáltással egy autonóm sváb terület, a „Neuschwabenberg” kikiáltását követelték Prenzlauer Bergben.

A dolog odáig fajult, hogy a német parlament egyik alelnöke, az SPD-s (!) Wolfgang Thierse heves kirohanást intézett a sváb migránsok ellen. Szemükre vetette az alkalmazkodóképesség hiányát, az előbb említett Kehrwochét, azt, hogy Berlinben a zsömlét úgy hívják, hogy Schrippe, a svábok viszont nem átallanak Weckent kérni a boltban – megannyi casus belli.

A balhé nagy visszhangot keltett, még a New York Times is hozta.

A kreatívok persze nem nagyon tehetnek mást, továbbállnak. Időnként felröppen a hír, hogy melyik kerületbe vándorol tovább a szcéna, de a történet nem megismételhető. A nagyobb keleti városokban is lejátszódtak hasonló folyamatok, kevésbé feltűnően, de hogy a probléma általános, arról egy nemrég Lipcsében feltűnt graffiti árulkodik: „Schwaben, zurück nach Berlin!”

Rejtővel szólva: ennyit Martin Kippenbergerről.