A világ jövőjét, sőt, lehetséges jövőit firtató kérdésre válaszolnak idén a Velencei Biennále kiállítóterei. A bemutató címe is ez: All the World’s Futures. A címadó, az ötletadó az afrikai főkurátor, Okwui Enwezor. Tulajdonképpen két gigantikus és több kisebb kiállítótérre tessenek gondolni. A hagyományos helyszín, a Giardini a nemzeti pavilonok javarészét foglalja magába (nyolcvankilenc ország állít ki), és többnyire állami pályázatokon nyertes alkotók mutatják be munkáikat. A központi csarnok, az Arsenale di Venezia, a város egykori hajóépítő gyára, a történelem első, nagyméretű ipari üzeme főként az egyéni próbálkozóknak, meghívott művészeknek ad helyet. Rendkívül színes a paletta. Számos alkotásban föltűnik a túlfogyasztás, a kiüresedés, a túlszaporodás, a túliparosodás, az elgépiesedés, a fenntarthatatlanság víziója. Ugyanakkor szép számmal találhatók természetközeli megoldások is. A teljes anyagot látva az ember hajlamos úgy gondolni, hogy a nemzeti pavilonok mutatnak komolyabb kulturális értékeket, az Arsenale alkotói ugyanakkor nem mindig lépnek túl egy jópofa művészeti brainstorming keretein.

Az olasz nemzeti pavilonban a Lampedusába érkező migránsok bőröndjeinek hatalmas tornya fogad, és ez a kofferhegy láthatóan mindent beborít, mindent lefed. A görögök egy elhagyott, lerobbant otthon szürke belső berendezésével és azon belül egyetlen színes folttal közvetítenek hasonló tartalmú üzenetet. A színes folt ugyanis az egyik közismert cigarettagyár régi reklámfölirata: Let’s go West! A skandináv pavilonban Camille Norman Rapture (Elragadtatás) című, meghökkentő kompozíciója nem egyéb, mint összetört üvegtáblák egymásutánja. A hollandoknál hatalmas körben apró rózsafejek száradnak, mellettük múzeumi tárgyként a hagyományos gazdálkodás eszközei jelennek meg. Herman de Vries alkotása nyilván sokakban idézi föl a magyar Bukta Imre világát.

A szerb Ivan Grubanov installációjának címe: Egyesült Halott Nemzetek. S hogy a cím érthető legyen, az alkotó a falakon föltüntette az utóbbi száz év volt és elmúlt államainak sorát a pavilon falán, a földre pedig megtaposva, beszennyezve odaszórta zászlóikat is. A halott birodalmak így egyesülnek e falak között a Szovjetuniótól az NDK-n, Jugoszlávián, Észak-Vietnamon át egészen az Osztrák–Magyar Monarchiáig.

Akad, aki úgy látja, hogy a földrészeket maguk alá mossák az óceánok, tengerek, és a glóbusz egy kék golyóbissá lesz hamarosan. Heimo Zobering szerint egyenesen a semmi vár ránk. Egyébként nem csak az osztrák kiállítótér, hanem a cseh is jószerével teljesen üres. Jiři David Apoteózis című installációja is az élet pusztulását vizionálja. Apró fricska, hogy a fehérre meszelt, csupasz falak közé ott jártunkkor odakeveredett valamiképpen egy aprócska gyík. A művész szándékával ellentétben mégis egy kicsi, zöld reményt adva a látogatónak.

Az izraeli enteriőr voltaképpen egy exkluzív szemétbemutató, sőt, az épületet is használt gumiabroncsokkal borították be kívülről. Egyiptom a béke hírét hozza, igaz, hogy ezenközben minden mű és minden számítógép, és minden okostelefon; ember, aki marad, már élhet békében. Az orosz pavilon üzenete orwelli: Nagy Testvér mindentől védve, ugyanakkor mindentől elzárva, gázálarc mögé bújva is figyel. Mindig minket figyel. A románok szerint (pontosabban a kolozsvári Plan B Galéria művészei szerint) eltorzul valamennyi emberi arc. A japánok a gyerekekre bíznak mindent. Folyamatosan futnak kisfilmek arról, hogy miként látják az elkövetkezendő esztendőket a mai ovisok, kisiskolások. Az Arsenale egyik alkotása egy gépzongora elviselhetetlen, folyamatos klimpírozásával sokkol egy egyébként teljesen személytelen térben, egy másik szerint csontvázaikkal teljes épségben visszatérnek az őshüllők, egy harmadik pedig, talán bezártságunkat oldandó, három ősöreg ablak mögé rejt a fénnyel némi pislákoló, halvány bizakodást. Épült aztán itt égig érő dobtorony, készült rézből negyed földgömb is.

Szívesen adnék számot Cseke Szilárd Fenntartható identitások című installációjáról is, de látogatásunkkor a magyar pavilon – mint megtudtuk, napok óta – zárva tartott. Állítólag beázás miatt. Ez az indok ebben az esztendőben elég komikusnak hatott, nehéz is volt elfogadnunk, amíg körbe nem jártuk az épületet. Csete György építész és Sümegi György művészettörténész még a kilencvenes évek elején szabadította ki a szocialista átépítés fehérre mázolt, lapos tetős bódéja alól a gyönyörű, szecessziós épületet. Ami mára teljesen elhanyagolttá vált. A vadszőlő mindent befut, a hun–magyar legendakör aranymozaikjait is eltakarja immár. A beázást pedig az indokolhatja, hogy a tető alá is beférkőzött, itt-ott láthatóan megemeli a Zsolnay-cserepeket. Ahol megbontottam az indarengeteget, otthagyták nyomaikat a tappancsok. Nem a növény a bűnös, kell-e mondanom… A pavilonban egyébként fiatalember szunyókált összetolt puffokon, amikor félálomban észrevette, hogy fotózni akarom, odébb kúszott, majd kijött a ház elé. Tudott magyarul, áram sincs, mondta, emiatt nem nyitnak ki. Nézegetem a Biennále olasz nyelvű kiadványát, olvasom, hányan dolgoztak azon, hogy jelen legyünk, nem szólva a kiállító művészről, mégis mindez beázva, mert papíron ugyan van curatore, van comissario nazionale (illetve most éppen nincs, Balatoni Monika pár hete lemondott), de nem akad ember, aki leszedné a vadszőlőt.

Persze, ez is lehet válasz a jövőnket firtató kérdésre…