Franco Zeffirelli nagyon fölszívta magát – mondhatnánk, ha a kifejezés nem lenne tiszteletlen, sőt, már-már sértő a kilencvenkét éves rendezővel szemben. Az előzményeket ismerjük: a milánói Scala nyolc esztendő után levette műsoráról a Zeffirelli által jegyzett Aidát, az előadáshoz általa tervezett díszleteket pedig eladta az asztanai operaháznak. A művész erre összeveszett a milánói dalszínház vezetésével. Az olasz sajtóban tavaly ősz óta folyt az adok-kapok. A részleteket nem érdemes ismertetni, de az érdeklődők (elsősorban a La Stampa és a La Repubblica internetes kiadásaiból) tájékozódhatnak a kirohanások tartalmáról és az azóta bekövetkezett fejleményekről. E helyt legyen elég annyi, hogy a rendező, bár meghívták, nem ment el a kazah fővárosba, a bemutatóra; a Scala vezetése mérgében megbízta a német Peter Steint az opera újbóli színrevitelével; Zeffirelli pedig végső csapásként újrarendezte százhatvan kilométerrel odébb, Veronában, az Arénában… Már úgyis kitalálták… Igen. Az Aidát.

Mindez a bevezető mondatot is magyarázza talán, mert a harc nyilván mély sebeket ütött mindkét oldalon. A nálunk elsősorban filmesként ismert mester 1953 óta dolgozott a lombard fővárosban, huszonegy operát állított színpadra, valamennyit a saját díszletével. Több mint hatvan év. Több mint két emberöltő. Végiggondolni is félelmetes. A Teatro alla Scala 1778 óta íródó, lassan kétszázötven éves történetében is komoly fejezet, hát még egy művész életében. Nem szeretném a mostani, veronai Aidát kizárólag egy rendkívüli ember rendkívüli bosszújaként értelmezni, de kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legjobb előadása jött létre. Negyedszázados veronai kiruccanásaim alatt számtalan változatot láttam már, a mostani „tettestől” is többször. Volt aztán egészen modern a díszlet, ahol is a címszereplőt és Radamest az Ízisz-oltár alatti sziklasír két túlméretezett papundekli doboz formájában zárta magába. Láttam állatokkal zsúfolt színpadot, ott voltam abban az esztendőben, amikor minden előadást Zeffirelli rendezett és így tovább. De nem emlékszem ennyire hatásos díszletre és színpadi produkcióra a korábbi évekből. Visszatérnek ugyan a jó tíz esztendő előtti Carmenből a hatalmas drapériák, de például a szorult lelki helyzetek érzékeltetésére most először találkozunk teret szűkítő vagy épp bővítő, mozgatható szfinxekkel.

Ami az épületeket illeti, minden csövekből áll, és ezek a csövek az előadás pillanatnyi hangulata és a rendező szándéka szerint sokféleképpen értelmezhetők. Aranyból lévőnek látszanak a győzedelmes hadviselés idején, sötét, kékes színben játszanak máskor, vagy éppen értéktelen, egymásra halmozott bambuszrudaknak tűnnek, amelyek majdhogynem a szereplőket is maguk alá temetik a súlyos konfliktusokat aláhúzandó. Roppant kellemes, következetes és visszafogott az egész előadás színvilága, és talán ezért nagyon hatásos. Nem lehet tetten érni, hogy szín, fény és hangulat ne illeszkednének. Igen látványos, ahogy a díszlet mögött lévő teret, az Aréna negyed karéját használja a rendező. Ott is nagy erőket mozgat, feszültséget kelt vagy csillapít, világítástechnikai elemeket csempész a nézők által üresen hagyott térbe, katonákat vonultat föl. Sok elsőrangú alakítást látunk, mindközül kiemelkedik azonban Ambrogio Maestrié. A Falstaff 2013-as salzburgi előadásában alakította félelmetes erővel a címszerepet, és ezt a drámai erőt mutatja föl most Amonasro szerepében is. Jövő májusban egyébként Budapesten vendégszerepel, mégpedig épp kedvenc operájában, a Falstaffban. A baritonista hazai rajongóinak, kell-e mondani, kötelező program.

De vissza Veronába! Nagy piramis uralja a színpadképet, amelyet majdnem felvonásra pontosan forgatnak újabb és újabb oldalával, újabb és újabb meglepő elemekkel a nézőtér felé. (Azért csak majdnem, mert a harmadik és negyedik felvonás nem különül el élesen, szünet sincsen.) Amúgy az utolsó kép a legmeglepőbb. Zeffirelli, mint egy szűrt, egyszerre kifordítja az egész díszletet, s mi valamennyien, sok ezren, akik a nézőtéren ülünk, osztozunk a fiatal katonatiszt és az etióp királylány sorsában. A túloldalról mindannyiunkat befalaznak ugyanis, és ülünk egy gigantikus méretű sziklasírban. Rabjaként a szabadságvágyunknak, a szerelmünknek, az árulásunknak, a hűségünknek, a szenvedélyünknek. És ki tudja még, ki-ki minek.

Kovalik Balázstól szokták idézni, hogy operát rendezni és díszletet építeni tudni kell. Bár a karnagyok neve többnyire nagyobb betűvel szerepel a színlapokon, de az augusztus első napján, az Aida után látott A sevillai borbély gyönge térkihasználása és erőtlen szereplővezetése győzött meg erről az amúgy is kézenfekvő igazságról. Hugo de Ana tizenöt esztendeje dolgozik az Arénában, igazán ismerhetné tehát a lehetőségeket, most mégis vajmi kevéssé él velük. (Persze, az esőszünet sem használt az általunk látott produkciónak.) Az egész történet gigantikus és kissé giccses műrózsák alatt játszódik, s hozzá matchbox emberek tologatnak labirintusként is értelmezhető, messze zizegő műsövényeket a jelenetek elválasztására. A sövények teteje is játéktér amúgy, oda lehet fölmászni az operában főszerepet játszó létrával, amikor úgy kívánja a librettó, a közönség pedig izgulhat, nehogy valaki leszédüljön arról a mesterséges magaslatról. Az ezer négyzetméteres színpadtérből ezzel együtt talán hatot használnak az előadás jelentős részében, és a tömegjelenetek sem meggyőzők. Érdekes ez, mert Hugo de Ana Padovában A mosoly országa nagyon hatásos előadását vitte színre, és sok egyéb mellett Mariborban is jó hírű produkció kötődött a nevéhez. Ez a Sevillai most nem telitalálat. Persze, nem lehet mindent a rendező rovására írni, hisz a zseniális, és inkább a film világából ismert koreográfus, Leda Lojodice (Fellini: Casanova, Benigni: Az élet szép) sem sorolja majd erőteljesebb munkái közé a mostanit. Szemben Renato Zanellával, aki balettigazgatóként joggal lehet büszke az Aida betéteire.

Valószínűleg a szeptember 6-ai lesz Zeffirelli hosszú pályafutásának utolsó Aida előadása. Tudható, hogy jövőre (mint már korábban is volt rá példa) Gianfranco de Bosio rendezi az új változatot. De ha a hírek igazak, a Maestro sem adja föl. Az ő Carmenjével nyit jövőre, június 24-én a veronai operaszezon, és benne lesz a keze a Turandot és A trubadúr 2016-os előadásaiban is. Ez hát a veronai operaszínpad jövője.