„Keringőzök Moszkva-anyácskával. Belefúrom a fejemet a dekoltázsába.”

(Petri György: A nagy utazás)
 

„Hat hét éppen csak annyi idő, hogy egy kissé otthonossá váljunk egy városban, főleg akkor, ha nem ismerjük a nyelvet, és ezáltal lépten-nyomon akadályokba ütközünk” – írja Walter Benjamin, és noha vele ellentétben én csak hét rövid napot töltöttem Moszkvában, ez a szűkösség a fedezet nélküli bennfenteskedéstől is megóv. Ódzkodom én persze olyankor is, ha a tapasztalat nem vakáció-, hanem életvitelszerű (mint most és megint Prágában, ahol ezeket a sorokat írom). Turistaként azonban mégsem belakni próbálok egy várost, hiszen szűkös az egymásra szánható időnk, hanem talán és egyszer megszólítani. Megtanulni egyet legalább a történeteiből, még ha az nem is makulátlan. Vagy rajtakapni magamat ilyen-olyan elfogultságaimon, elvárásaimon, rugalmatlan zavarodottságon. Ácsingózom a meglepetésre, nem leplezem a lelkesedést, nem maradok hűvös, sem kelletlen. Amíg az emberekkel sokszor alkatilag nehézkes, addig a városokkal inkább rámenős vagyok. Így igyekeztem most is. Hiszem, hogy az örökös idegenséget tompítani lehet csak, de azt érdemes. Közben a hét közepére persze nem lesz cimbora a pék, a csapos nem hoz „szokásosat” második este, és hiába, a betanult helyi szófordulat sem építhető be úgy, mintha foghegyről odavetett evidencia lenne.

*

A Vörös térre vezet első és aztán sok további utunk is. Monumentalitás. Nem a tébolyult, hanem a maszkulinmereven imponálni, lehengerelni igyekvő megalománia ez, a birodalmiság bősz óhaja. Főszerepben persze az erődszerű Kreml, falánál a Mauzóleum, benne az üvegkoporsóban nyugvó Lenin. Észak-Nyugat felől az Állami Történeti Múzeum, mellette a GUM (Glavnij Unyiverszalnij Magazin, vagyis az Nagyáruház), végül pedig a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, kilátszik mögüle a Nagy Moszkva-folyó híd, rajta Borisz Nyemcov eleven emlékműve.

Ez a kiterjedés, ami elementáris, de grandiózusnak is mondhatnám, csak közben röstelkedve azon is kell igyekeznem, hogy lazítsak a meglepően rugalmatlan européer perspektívámon.

*

A moszkvai metró tizenkét vonalon, a maga közel kétszáz megállója között háromszázharminc kilométeren szállít utasokat, többségében olyan szerelvényeken, mint a hármas metró Pesten, csak rozsdamentesen. 12 vonal, 200 megálló, 330 kilométer. A megállók kétharmadánál működnek mozgólépcsők, ez közel hatszázötven mozgólépcső-vonal, összesen hatvanöt kilométer hosszúságban. (A leghosszabb mozgólépcső a nyolcvannégy méter mélyre ásott Park Pobjedi megállónál található: százhuszonhat méter, az utazási időtartam három perc. Fölötte a felszínen az 1941 és 1945 között zajló Nagy Honvédő Háború befogadhatatlan méretű emlékműve és múzeuma áll, de erről tényleg majd máskor.)

Átlagosan három-négy mozgólépcső-vonalhoz tartozik egy-egy metróbiztonsági fülke, ezek két vonal közti „járdasziget” torkolatánál strázsálnak a mélyben. Többnyire bádogból és üvegből készült bódék, őrhelyek. Szomorú, de a moszkvai kavalkádból rájuk és csak rájuk szánom ezt a mostani „úti jegyzetet”. Inverzei ők a városnak, fekete lyukak egy befoghatatlanul terebélyesedő univerzumban. Szűkösebbek, mint egy toi-toi, mint egy telefonfülke, mint egy gyóntatószék. Idősödő, fénytelen asszonyok szorultak beléjük szinte kivétel nélkül. Moszkva-anyácskák. Gyezsurnajáknak, portásnak, ügyeletesnek hívják őket, mint a szállodákban. A dolguk világos: ha valaki elesik, vagy valami beszorul, leállítják a lépcsőt. Tilos tőlük kérdezni, mert kizökkennének. Nem kalandozhatnak el. Nem fordulnak senki után, nem néznek össze senkivel. Folyton fölfelé figyelnek. Vagy az osztott képű monitort nézik. Odabent egy mikrofon van még és két telefon, egy piros és egy fekete. A telefon tárcsás, épp ilyenen tarthatták a forródrótot a nagyhatalmak, elkerülendő a nukleáris háborút. A bent ülő gyakran hagyja nyitva a fülke ajtaját, úgy fér csak el vizesedő térd, derék, könyök. Gondolom, ez szabályellenes. Évtizedes taktikák, testhelyzetek, de hiába: biztos még mindig hosszú percekig görcsölnek a végtagjaik és szédülnek a napsütötte sávon, a felszínen a műszakváltás után. Gondolom, Leninnek is szoknia kéne a természetes fényt, ha a kilencvenévnyi gémberedettség után kiszállna a maga üvegkoporsójából.

Egyenruha, visszér, tőmondatok. Papucs, mert már fáj a cipő. Vizesflakon a szék alatt. Rejtvényújság, ami nem hobbi, csak kabala. Babonások, magányosak, bizalmatlanok. A tébolyító éberség és a házmesteri szigor párolta őket mogorvává. Mogorvává, mert az utassal csak a gond van, az utas a gond, a rizikó. No woman, no cry. Mogorvává, mert mostanra ők is tudják a hadseregnyi térfigyelő kamera és a teljesen automatizált rendszer mértani közepén ülve, hogy ez a klausztrofób veszteglés nélkülözhető. Mogorvává, mert a rostokolásuknak értelmet csak baleset, dráma, tragédia adhat. De ők mégis, most is fölfele néznek, és mormolhatnának áhítattal, választhatnák Kertésztől, a Sorstalanságból a szakszervezetük jelmondatát: „Várakoztunk, vártuk – ha meggondolom, azt tulajdonképp, hogy ne történjen semmi.”

Közben odakint – míg ők az átláthatatlan gigaberuházások közötti résekben kuksolnak – modernizációs, restaurációs és konszolidációs szólamok váltják egymást ellentmondást nem tűrően és irdatlan ütemben, ahogyan azt a korszak, melyben élniük adatik, megköveteli. De az ő fülkéiket mindez még elkerüli. Odabent biztonság van, követhető, kiszámítható lépték.

És akkor Moszkva-anyácska úgy dönt, hogy vállal még egy műszakot.