Mikor még a „Kápkettő” – leánykori nevén a káposztásmegyeri lakótelep – ifjú lakója voltam, akkortájt néztem farkasszemet minden este egy rémisztő büszttel, ami édesanyám tulajdonát képezte, mióta az eszemet tudtam. A könyvespolcon trónoló gipszszobrot még 1991-ben hozta haza egyetemi tanulmányai végeztével a messzi Rigából, amiről csak annyit tudtam akkoriban, hogy a bátyám ott született, és hogy egy olyan országban van, ami már nincs. Ennek a paradoxonnak a feldolgozása hatéves fejjel még komoly nehézségekbe ütközött. A látogatóba érkezők gyakran kérdezgették szüleimet, hogy miként lehet, hogy „az átkos” után valaki Lenin-szobrot őrizgessen az otthonában. Az aljas rágalmat édesanyám minduntalan halk sóhaj kíséretében utasította vissza: „Nem Lenin. Rainis.” Nos, így ismerkedtem meg a lett irodalommal.

2014 decemberében jelentkeztem egy lettországi nyári egyetemre. Erre két okból volt szükségem: egyrészt már régóta zavart, hogy az ég egy adta világon semmit sem tudok arról az országról, pontosabban arról a városról, amely egyetemeinek padjait koptatták szüleim. Másodsorban pedig közel egy évi lett nyelvtanulás után be akartam bizonyítani a Petkevicius lektor úrnak, hogy legalább egy képeslapnyi szöveg megírására képes vagyok.

Előkészületként a Bojtár-féle klasszikus Bevezetés a baltisztikába elolvasása után A lett irodalom kistükrét, végül pedig a kevés, teljes terjedelmében lefordított lett alkotás közül Vilis Lācis Zúg a vihar címmel megjelent szocialista realista trilógiájának első kötetét forgattam. De valahogy a meghatározás során mindig kicsúszott a kezeim közül ez a Lettország nevű jelenség: még első moszkvai utamon szerzett képzeteim a Szovjetunióról sehogyan sem illettek rá, Lācis regénye sem volt olyan, hogy nyugodt szívvel támasszam neki Gladkov Cementjének a könyvespolcon.

Mindezek ellenére volt már valamilyen kép a fejemben a lettekről, amikor fölszálltam a varsói gyorsra: egy volt szovjet tagköztársaság lakosságának kétharmadát kitevő nép, amely az orosz kisebbséggel valamiféle „Odi et amo”-viszonyban él egy kétnyelvű társadalomban. A legtöbbjük bizonyára küszködik a posztszovjet idült alkoholizmussal, büszkén hőbörögve közben arról, hogy nyelvük nem orosz és még csak nem is német. Bizonyára Rainis mellett jópár Lenin-szobornak is integethetek majd az utcákon, akik jövőbe mutató ujjaikkal jelzik a szabad parkolóhelyet Riga közterein. Középmagas szőkésbarna lányokkal töltöttem meg képzeletben az óváros szűk utcáit, akikhez odalépve megcsillogtathatom csodálatos mód csak a legszükségesebbre szorítkozó nyelvtudásomat: „Tavas acis ir kā zvaigznes. Iepazīsimies!” (A szemeid olyanok, akár a csillagok. Ismerkedjünk meg!)

Rigai látkép. A Lácisz-regény magyar kiadásának címlapja.

Riga

A rigai buszpályaudvaron még nem volt meglepő, mikor több orosz szót láttam és hallottam, mint lettet. Az egyik vezető tanár úgy fogalmazott a fővárossal kapcsolatban, hogy az „nagyon orosz város”. Legfőbb látnivalóinak tulajdonképpen mindegyike a történelmi belvárosban, Vecrīgában található, leszámítva például a Lett Tudományos Akadémiát, amelynek archetipikusan sztálinbarokk épülete egyenes ági leszármazottja a moszkvai Hét Nővérként becézett felhőkarcolóknak.

Riga emellett a szecessziós építészet egyik gócpontja, hiszen a stílus egyszersmind a feltörekvő rigai polgárság védjegye is volt a századfordulón. Közhelyes példái az Elizabetes iela 10-es számú házának arcokat formázó stukkói. Külön érdekesség, hogy a házat az a Mihail Oszipovics Ejzenstejn tervezte, akinek Szergej nevű fia a ház építése után huszonkét évvel filmre vitte a Patyomkin páncélos lázadóinak történetét.

Az első világháború után megszületett államok egyikeként Lettország is bővítette azon országok sorát Európa keletebbre fekvő részein, amelyek csakhamar tekintélyuralmi rendszerekké váltak. Az ország egyedüli vezetőjeként Kārlis Ulmanis egy évvel puccsa után 1935-ben megépíttette a Szabadság-szobrot, amely mind a mai napig a főváros jelképe. Frappánsan összegzi a kommunisták kezdeti véleményét a háború idején írt regényében, a Zúg a viharban a később miniszterelnök Vilis Lācis:

„– De mondja meg, feleljen a kérdésemre, tudja-e, miért állították annak idején a Szabadság-szobrot Rigában?

– Hát azért, hogy tisztességet adjanak a szabadságnak.

– Nem találta el. No, ha nem tudja, megmondom. Mikor szoktak a nagy embereknek szobrot állítani? Ugye, ha meghalnak. Rainis híres költő volt, igaz? Neki is akkor állítottak, emlékszik? Hát így volt a szabadsággal is. Húsz évet sem élt, sokáig betegeskedett, halódott és 1934-ben meghalt. Akkor szobrot kapott.” (Lácisz, Vilisz: Zúg a vihar I., ford. Görög Imre, ÚMK, Bp., 1950, 150.)

A városi legenda szerint a Moszfilm Stúdió emblémájaként világhírűvé vált Munkás és kolhozparasztnő nevet viselő szobor alkotója, a szintén rigai születésű Vera Ignatyjevna Muhina volt az, aki magas művészi értékére hivatkozva megakadályozta, hogy a Szabadság-szobrot lebontsák. Hasonlóan a sokat látott szimbólumhoz, a Laima csokoládégyár 1924-ben a szobor közvetlen közelében felállított reklámórája is öt rendszerváltást élt át, de a történelem minden vihara ellenére is megmaradt a rigai szerelmesek jó szokása: „Satiekamies pie Laimas pulksteņa!” (Találkozzunk a Laima-óránál!)

„A hazáért és a szabadságért"; díszőrség a Szabadság-szobornál.

Valmiera

A nyári egyetemet a viszonylag újhullámos Vidzemes Augstskola – University of Applied Sciences szervezte, és végül tizenhárom résztvevővel vette kezdetét, akik szerte a világból érkeztek, Mexikótól Azerbajdzsánig. Valmiera egy nagyjából húszezer lelket számláló város, ami egy kétmilliós országban már nagyvárosnak számít, mellesleg az ország negyedik legnagyobb települése. Rögtön az első napon kitöltettek velünk egy kérdőívet, amelyben kulcsszavakban kellett megfogalmaznunk tudásunkat Lettországról és a vele szemben támasztott várakozásainkat. A kíméletlen őszinteség jegyében szorgosan róttam a papírra olyan fogalmakat, mint a post-soviet és a countryside.

Talán nem árt itt megjegyeznem, hogy az 1996-ban alapított főiskola elsősorban a turisztikai képzéséről híres az országban. Városa pedig hangulatában egy gondozottabb Váchoz, helyi jelentőségét illetően Debrecenhez hasonlítható. A fővároshoz képest sokkal több lett beszédet lehetett hallani, az viszont meglepő, hogy az 1991-es széthullást megelőző időkből mindössze a Gaisma (Fény) nevet viselő mozi pilaszterei maradtak meg, illetve sarló és kalapács alakú foltok a falon.

Vidzeme városai

A nyári egyetem terepgyakorlata egy Gauja-menti kisvárosban, Siguldában volt, ahol az Északi-Balti Nemzetközi Kórusfesztivál egyik kihelyezett programjára érkeztünk. A város hasonló volt Valmierához, azt leszámítva, hogy nagyjából fele akkora, de itt – majd később a lakhelyünk melletti Valmiermuiža sörfőzdéjében – volt lehetőségem megfigyelni azt, ami magyar szemmel igencsak furcsának tűnhet. Lettországban ugyanis nem pusztán van, hanem virágzik a belföldi turizmus. Sigulda városának saját brandje van, a vasútállomáson turisztikai iroda vár oroszul, németül és angolul beszélő fiatalokkal, a kórusok fellépéséhez pedig a teljes mértékben felújított középkori vár szolgált helyszínül.

Lett népviseletbe öltözött lány virágkoszorút fon Jāņi napján.

A lett kultúra ősi és hagyományosan népi része a kórusművészet. Amikor szüleimtől érdeklődtem az egyetemi éveik alatt divatos zene iránt, nem igazán tudtak felvilágosítással szolgálni, hiszen elsősorban oroszul beszélő diákokként leginkább a nyolcvanas évek orosz mainstreamje volt népszerű köreikben, nem beszélve a kor kultuszzenekarairól. Ám édesanyám megemlítette a népdalokat és azok egyik speciális lett válfaját, a dainákat. Ezeket az általában négysoros rövid dalokat még Krišjānis Barons kezdte el gyűjteni a XIX. század második felében. Munkássága teremtette meg a lett folklór kutatásának alapját, ami a világ legnagyobb méretű népdalgyűjteményéhez vezetett. Ez tette őt olyan kultikus figurává, hogy mikor a nyári napforduló estéjén rendezett Jāņi-ünnepen vettünk részt egy vidéki házban, az egyik falat egy majd' százéves, őt ábrázoló litográfia díszítette, ami az itthoni Kossuth- vagy Petőfi-képeket idézte fel bennem.

Visszatérve a lett dalokhoz, itthon kaptam meg édesanyám jóvoltából a tulajdonképpen második himnuszként szolgáló Pūt vējiņi… (Fújj, szél…) kezdetű dalt. A népdalgyűjtés eredményeképpen közkinccsé lett népdal különleges népszerűségét Rainis drámája, majd a belőle készített 1973-as film, s végül a balti országok közös „éneklő forradalma” hozta meg a Szovjetunió széthullásakor.

Sargi sevi pats, tad Dievs tevi sargās!

Faludy György egyik 1981-es verse szerint egy országot át lehet tolni, sőt, át is toltak Ázsiába. Nos, a költemény igazságtartalmáról végeláthatatlan vitákat lehetne folytatni, de az biztos, hogy a volt szovjet tagállamok közül a Pugo és Voss elvtársak vezette Lettország jutott talán a legközelebb az „alkonyodó” Nyugathoz. Az alcímben idézett közmondás tehát nem hiába népszerű a letteknél; nagyjából pontosan azt jelenti, mint a magyar „Segíts magadon, az Isten is megsegít!”

Panoráma a rigai Szent Péter-templom tornyából; a háttérben a Lett Tudományos Akadémia tömbje.

Niall Fergusonnak, a harvardi történészprofesszornak a Brain Bar Budapesten tartott előadása egyik hatásos mondatát idéztem, mikor a többi résztvevőnek tartott előadásomban Budapestről meséltem: „Ha Párizsból érkezel ide, azt hiheted, hogy Moszkvában vagy, de ha Moszkvából jössz, azt hiheted, hogy ez már Párizs.” Azt hiszem, hogy korábbi ismereteim közül ez volt az, ami valóban teljes mértékben igaz Lettországra. De nem csupán igaz, hanem az is volt a Jūrmalánál nyaraló szovjet állampolgároknak, és az is marad a lett lövészek márványszobránál szelfiző modern világcsavargóknak is.