Bukaresti rendszámú mikrobusz áll előttünk, egymás után szállnak le róla az emberek. Utoljára egy férfiarcú matróna kászálódik le a kocsiról, százkilós, szőrös, szoknyája a földig ér. A fiúk almát szednek az útmenti fáról, a velük lévő miniszoknyás lány cigarettára gyújt. A többi autó is hamar kiürül, mintha egy kedélyes, útmenti piknikbe csöppentünk volna az E68-ason, valahol Konop és Toc között, a Maros kanyarulatában. Ha az idős asszony megszólal, a fiatalok elhallgatnak, aztán együtt nevetnek valamin. Nem értjük, románul beszélnek. A hátunk mögött egy bácsi meséli el egy buszbaleset történetét. Senki sem idegeskedik, tudják, hogy ez a „halálfolyosó”, jöjjön, aminek jönnie kell. Néhány héttel ezelőtt, nem messze innen, egy négytagú család összes tagja szörnyethalt, előzés közben gyűrte őket maga alá egy szemből érkező kamion. Most egy török teherautó rohant bele egy épület oldalába, a szélvédő kitört, a házfal megrogyott, megrepedezett. A rendőrök álmatag mozdulatokkal integetnek, a helyszínelés és a háromórás várakozás őket is kifárasztotta.

„No, s akkor mi van, holnap is feljön a nap” – mosolyog a gyimesfelsőloki panzió tulajdonosnője, miután szemlesütve közlöm vele, hogy a megérkezésünk után öt perccel sikerült elszakítanom a kerti szék huzatát. De nem idegeskednek másutt sem. A feltúrt sepsiszentgyörgyi főtéren a parkolóautomatát bámuljuk. „Az előbb nem nyomtatott jegyet, pedig akkor is két lejt dobtam bele” – kezdem nehezen leplezett idegességgel a hangomban. „Most adott” – válaszolja a segítségül hívott fürtös hajú férfi, hangsúlya egyszerre pikírt és együtt érző. Ránézésre igazi vezérbika. Nem erőből csinálja, átlát rajtam, alighanem még mulat is. Egy újabb izgága magyarországi magyar, erre gondolhat. Kikapcsolom a wifit, de csak az segít, amikor már wifi sincs, valahol a zeteváraljai víztároló környékén. Akkor már jó, a filagórában, Gyöngyi kutya mellett.

Ezt az erdélyi kedélyességet már ismerem, a világ rendjének elfogadását, de van valami, ami mindig meglep. A brassói Carrefour áruház bejáratánál hatalmas, nyitott faláda, oldalán a „donate” felirat olvasható. Belenézünk a ládába, konzerv, tészta, szeletelt kenyér, a biztonsági őr közben finoman felénk lép. A vásárlók adományait nem nekünk szánják. Egy másik üzletben vöröskeresztes papír a falra ragasztva, előtte ásványvizes palack, műanyag poharak. 35 fok van, minimum. A sajtpultoknál mindenütt automatikusan kapjuk a kóstolót. A szobáért járó pénzt hagyjuk az asztalon, a kulcsot a zárban. Bezzeg nálunk, a mi országunkban, nem törődünk egymással, nem bízunk egymásban, elfordítjuk a fejünket. Tízmillió házmester országa, Trianon, turáni átok. Forog a gyomrom a közhelyektől, pedig a java, a török olíva, a miccs, a juhsajt és a malomkő nagyságú, hidegségi házi kenyér még hátra van.

De addig is van mit nézni. Irigyeljük Marosvásárhelyt, ahol még vasárnap éjjel is zajlik az élet. Brassóról nem is beszélve. Pörgős nagyváros, Pécshez képest metropolisz, négysávos körforgalmakkal, késő este is nyitva tartó külvárosi bárokkal. Régimódi és hipszter kávéházak egymás mellett, a főtéren esténként filmvetítés vagy koncert. Az erdélyi szászok egyik fellegvára, de már csak a nyomaikat találjuk, tizenötezren, ha maradtak, átlagéletkoruk hetven év. Középkori hangulatú sikátorok, jellegzetes szász építészeti emlékek. Németországi városok jutnak az ember eszébe, vagy az emberek könnyedsége és az óváros fölé magasodó Cenk-hegy miatt Trieszt, csak a tenger csúszott odébb négyszáz kilométerrel. Errefelé különben is minden folytonos változásban van, Hargitafürdő például maga az őskáosz. A kaolinbánya épületeit mára lebontották, a fenyvesekre néző látképbe csak a zagytározó rondít bele, a fehérre meszelt síkság. A lesiklópálya mellett fából épült, áramvonalas szállodák, élménypark. A faluközpontban hokipálya, palánkkal, télen futballozni vagy teniszezni lehet rajta. A sportcentrum fölött kétszintes téglaépület, a bejáratnál hat megtermett kutya csóválja a farkát. Szemben elhagyott szálló, a placcon teherautó, raklapok, olajfoltok. Az épületek között feltűnik Kányádi Sándor, sötétzöld szatyrot cipel. A gazban valami mekeg, fekete kecskegida, néhány hónapos. Mire megöregszik, Hargitafürdő inkább Svájcra hasonlít majd.

Egy darabig még maradnak a farönköket szállító kamionok, a mindenfelé szétszórt, omladozó ipari létesítmények. A nem működő szemaforok és az útszéli kurvák. A kürtőskalácsot és mézet árusító bódék a hágók tetején. A meredek lejtőkre épített juhkarámok. A lovas kocsik és a lovas kocsik mellett rohangáló kutyák. Marad a medvenyom a faluszéli sárban. A fák közül váratlanul előbukkanó, kiszámíthatatlan pásztorkutyák. „Azok a legveszélyesebbek, veszélyesebbek a medvénél is” – mondja az egyik házigazdánk, Bodor Anikó. Szerintem Betyár kutya a legveszélyesebb a szomszédos tyúkudvarból. Addig bámultam azt a cuki, fekete foltot a fején, amíg a lábamra nem pisilt. Ez volt a belépőm, húgyszagú vászoncipőben Bodor Ádámhoz. Kezet fogunk, topogunk. „Ezek már a gyimesek, ugye?” – teszem fel az első kérdést, Gyimesfelsőlokon. „Micsoda briliáns következtetés” – szótagolja Bodor Ádám. S akkor leülünk, az eső újra elered, a patak zúg, bámuljuk a molylepkéket, várjuk a szendert. A nagy találkozást. Az ember zavarában néha hülyeségeket beszél. Na és akkor. Áfonyapálinka, mustár és miccs van. Wifi is van, de ne legyen.