Általában a Panoráma hetvenes években kiadott útikönyveivel utazunk. Ez vált be Firenzében annak idején: sok fontos és megbízható művészettörténeti adat, kultúrtörténeti információ, és kevés kép. A Panoráma jó volt Rómában is, kilenc éve. Akkor félidős terhes voltam, és azt számolgattuk, mikor tudunk majd újra így utazni. Most nem volt bent a könyvtárban, így végül két útikönyvet vettem ki, mindkettő a kilencvenes évekből. Az egyikhez nagy és részletes térkép is tartozik, a másik sűrű, vastag és nincs benne kép. A kettővel biztos jól elleszünk. Meg különben is, most tudjuk, mit akarunk: Tate Gallery, British Museum, National Gallery, Victoria & Albert. Esetleg a National Portrait Gallery az én kedvemért, meg a Maritime Zs. kedvéért. Ez így is több mint egy heti program. A városból meg látunk közben, amennyit látunk.

Az utazás apropója a házassági évfordulónk. A repülőn forgatjuk, méregetjük a szót – tíz év vajon mennyi. Sok? Kevés?

Az első sokk a City, London bank- és jogász negyede. Az utcát elborítják a tökéletes öltönyökben siető fess férfiak. Jönnek, ott vannak mindenhol, soha nem láttam még ennyi öltönyt. Jól látom, hogy mind nagyon fiatal és tökéletesen néz ki? Kevés nő, nagyon kevés. Hosszú kóválygás után végül beülünk egy helyre, és esszük a – jobb nem belegondolni, hogy milyen drága – szendvicseinket. De legalább le lehet ülni. Az ablakon kibambulva rájövök, hogy ez nem a Mátrix, hanem egy gigantikus férfi divatbemutató. Öreg vagyok, rosszul öltözött, kelet-európai, plusz nő.

És fáradt is. Hajnali négykor keltünk, délután van a találkozónk Anette-tel, a szállásadónkkal. Addigra már szédelgünk a fáradtságtól. A sör mellett Anette energikusan hadarja, hogy szerinte mi mindent kéne megnéznünk. Gyors mozdulatokkal, ám kissé furcsállva mutogat a félig szakadt könyvtári térképen. Nahát, ezen még nem is ott van a Tate, és néhány metro vonal is hiányzik! A városrészek, amikről beszél, többnyire nincsenek is rajta a térképünkön, hamar kiderül, hogy ezzel nem sokra megyünk. Lemondóan int, és inkább előveszi a telefonját, a google mapson magyaráz tovább: Docklands, Islington, Wapping, which I totally recommend, a piacok itt meg ott, szédülve nézem, ahogy ujjával húzogatja a térképet, és reménykedem, hogy Zs. többet ért ebből. A telefonját kölcsönadja nekünk egy hétre, hogy legyen netünk és tudjunk élni. Még lépésszámláló is van rajta, de ez csak később derül ki.

A Cable Streeten lakunk. A hosszú utca két negyed határán húzódik, északra Banglades a bangladesi bevándorlók városrésze, délre pedig a Wapping. A Wapping régen London kikötője volt, dokkokkal és raktárakkal. A 19. század után a városrész kiürült, lepusztult,úgy húsz éve rehabilitálták. A dokkokból részben hajózható csatornák és jachtkikötők lettek, részben hosszú tavak hattyúkkal, kacsákkal. Úszásra és evezésre használt csatorna is van, a kikötők öbleiben kávézók és sörözők. A hatalmas raktárakból és telepekből divatos loftlakások lettek. Az ipari környezet megmaradt, épp csak annyira nyúltak hozzá, hogy a legmenőbb városrész legyen. Futnak, kajakoznak, tolják a babakocsikat, sétálnak. A sok dokk miatt autó alig tud itt közlekedni. A Wappingon keresztül sétálva a Tate Gallery, annak 4. emelete és vissza metróval: 19 350 lépés.

Bangladesben a nők a burkák legkülönbözőbb fajtáit hordják: a teljes fekete takarástól a színes, díszes fejkendőkig. Olcsó a piac és rendezett, hömpölyögnek a muszlim nők, intézik a bevásárlást a csupa-férfi eladóknál. Nagyon ki van vágva a ruhám.

A környék nevezetessége az úgynevezett Cable Street-i Csata. A 1936-ban a brit fasiszta párt Osvald Mosley vezetésével szervezett zsidóellenes tüntető felvonulást. A megmozdulást itt, a Cable Streeten állította meg a környék munkásaiból, zsidókból és baloldali szimpatizánsokból álló csoport. Az összecsapás emlékét a helyi önkormányzat épületének tűzfalán lévő freskó őrzi. Az önkormányzat bejáratánál az angol mellett bengáli felirat is jelzi: kerekes székkel az oldalsó bejáraton lehet akadálymentesen bejutni.

Az útikönyveink nem sokat tudnak Londonról, mert London él, változik. Ami érdekes volt húsz éve, ma már nem az, ami ma érdekes, nincs benne az útikönyvekben. Persze vannak kivételek. Hamsteadbe a hét közepe táján látogatunk el. Igaz, ekkor is lemegyünk a könyvtári térképünkről, de legalább az útikönyveink is tudnak Kenwood House-ról. A 17. századi udvarházat Robert Adam építette át, egykori parkja és vadászterülete (Hampstead Heath) ma óriási kiterjedésű kirándulóhely. Anette telefonja lemerült, így nem tudjuk mekkora kerülővel akadunk rá végül a kastélyra, és azt sem, hogy ez hány lépésünkbe kerül. 15 000-nél tuti hogy több. Az udvarház festménygyűjteménye a 17–19. század közötti időszakból származik. Az eredeti gyűjtést a söréről ismert Guinness család tagja, Lord Iveagh folytatta, aki 1925-ben vette meg a birtokot. Iveagh halála után a festményeket Kenwood-dal együtt az államra hagyta azzal a feltétellel, hogy a gyűjtemény maradjon egyben, és itt, Hamsteadben legyen mindenki számára ingyenesen megtekinthető. A festmények így egykori helyükön lógnak. Angelica Kauffmannok a reggeliző szobában, Rembrandt Önarckép két körrel, Vermeer Gitáros nője és néhány Van Dyck az ebédlőben. Gainsborough-k és Turner a társalgóban, az emeleten pedig a gazdag portrégyűjtemény mellett Velázquez és Rubens – de sajnos az a terem épp zárva van.

A legtöbb lépést mégis a szállásunk környékén tesszük. Wappingban régi épület feliratai idézik: a 17. században iskola működött itt, külön bejárattal, fölöttük felirat: BOYS és GIRLS. Az alapító sírját az utolsó nap találjuk meg, nem messze innen, a templom kertjében. Az iskola eredetileg jótékonysági intézményként működött, a környék szegény lakosságának gyermekei tanultak itt ingyen. A fiúkból üzleti kisegítő, a lányokból képzett cseléd vált. Az intézmény ma más helyen és más célokkal, de működik. Londonban érdemes alapítani dolgokat. A kedvenc kocsmánk (best riverside pub, which I totally recommend you) is közel van, úgy 850 lépés lehet. A Prospect of Whithby a Temze partján áll, teraszai és ablakai a folyóra néznek. Régen kakasviadalokat és bokszmeccseket rendeztek az emeleti különteremben. Még régebben a rengeteg akasztásáról híres vizsgálóbíró (Judge Jeffreys) kedvenc kocsmája volt. És még sokkal régebben, 1520-ban alapították. Hat évvel a mohácsi csata előtt. Nem sok minden változott. A mennyezet nagyon alacsony, a lépcső teljesen elkopott, de a sör jó és olcsó. Nem akarnak gyorsan meggazdagodni.

Még néhány lépés a British Museum végtelen folyosóin. Persze, tudjuk, hogy itt van a fél világ összelopva, mint egy túlméretezett kalózszigeten, de amikor egy teljes lykiai mauzóleumra bukkanunk az egyik teremben, azért az mégis meglepő. Sosem hallott ősi kultúrák maradványait őrző termek jönnek-mennek egymás után. Még 275 lépés, és itt van Pompeji és a korai császárkor Rómája. Végre valami ismerős, otthonos. Augustus Rómájának tárgyi világa szinte a miénk. Nekem is van egy olyan kancsóm.

Hazafelé jövet megállunk Pakson ebédelni. A halászcsárda terasza a Dunára néz. A muskátlik mögött átlátni a túlpart homokpadjaira: néhány strandoló fut be a vízbe. A halászlé még mindig finom, nemhiába, 50-60 éve biztos megy ez a hely. A belső terem klasszikus szocreál ebédlő, de a terasz se változott sokat. Nem maradunk sokáig, időben haza kell érni.