Amikor felszállunk, már tudom, hogy rossz ötlet volt. Nincs visszaút, a tömeg tol maga előtt, be a villamos belsejébe. Megkapaszkodom az egyik széknél, ahol Vandának sikerül leülnie. Szerencsés, nyugodtan nézelődhet ki az ablakon. Érdekes ablak, kivették belőle az üveget. Vagyis benne van, veszem észre, de valaki, talán az előző kör egyik utasa, feltolta, most meg beszorult, nem bírom lehúzni. Viszont miközben behajlok, hogy lehúzzam, páran benyomulnak mögém, így sikerül beszorulnom a szék és az ablak közé. A sofőrnő úgy dönt, ide már tényleg nem férünk többen, az ajtó becsukódik, elindulunk.

Minden létező útikönyv, blog és egyéb tanácsadó megírja, hogy ha Lisszabonban járunk, ki ne hagyjuk a 28-as villamost. Igazi legenda, egyetlen szerelvényből álló, ütött-kopott, patinás villamosocska. Szépen végigmegy a város legszebb részein, a helyiek szemével nézhetjük a kis utcákat, meredek emelkedőket, mindent, amit a belvárosban látni érdemes. Maga a hagyomány: fapad, sikátorok, valódi Lisszabon-élmény. Épp csak félig hátra tudok nézni, látom, hogy körülöttem csupa autentikus Lisszabon-élményre vágyó turista: franciák, pár amerikai, talán néhány holland – és még sokan mások, mindenki beszélget, ordítozik, bábeli nyelvzavar. Portugál szót éppenséggel nem hallok, egyetlen portugál van a fedélzeten, a sofőrnő, de ő felteszi a fülhallgatóját, magányba temetkezik.

Maga az út tényleg szép lehet, már amennyit látok belőle. A villamos érdekesen veszi a kanyarokat, kicsit olyan, mint a szellemvasút, jön szembe az épület fala, aztán közvetlenül előtte hirtelen derékszögben elfordul, az utasok rángatóznak, ha lenne időm figyelni, sok nyelven tanulhatnék meg folyékonyan káromkodni. Kivéve persze a portugált, a sofőrnő jól érzi magát, jó a zene, szép a táj, időnként vidáman csenget. Kell is, mert a következő sikátornál úgy fél méter hely van a villamos és a ház között, egy helyi járókelő rutinosan lapul a falhoz. Találkozik a tekintetünk, az enyém szenvedő, kétségbeesett, az övé közömbös.

Leszállnak páran, egyre hátrébb kerülök, bár nem lesz sokkal több helyem. Mint Esti Kornél, gondolnám, de nem gondolom, csak örülök, hogy megszabadultam nyolc izzadó franciától. A villamos fékez, nincs megálló, csak valaki a síneken hagyta az autóját. A sofőrnő csenget, vár, megint csenget. Végre egy fickó nagy komótosan kijön a szemben lévő kávézóból, a kocsihoz ballag, még egy utolsót szippant a cigarettájából, aztán ráérősen elindul. Megyünk mi is utána, nem sietünk, élvezzük a valódi, hamisíthatatlan Lisszabon-élményt. Emelkedő jön, a villamos nyögve kapaszkodik fel, bár az útikönyv nem írta, hogy a kocsi megtolása is a 28-as túra része lenne, de látványosan küzdünk a centiméterekkel, míg felérünk a dombtetőre.

A túra közepén megunjuk, leszállunk. Épp a helyi bolhapiac közelében vagyunk, kedd van, piacnap. Egy templom mellett a földre pakolják a cuccaikat az árusok, van itt minden, ami egy átlagos helyinek vagy egy turistának kellhet: Wham-kazetta, erotikus képregények portugálul, rozsdás csaptelepek, féllábú próbababa. Otthonos érzés, a pécsi vásáron szocializálódtam, talán csak a Lenin-szobor hiányzik, de ha nagyon keresnék, biztos találnék emlékeket a Salazar-diktatúra korszakából. Hátulról fejbe vágnak egy labdával, dühösen fordulok meg, egy kisfiú szalad el, és egy gömbölyded portugál hölgy nagy hangon elnézést kér – legalábbis gondolom, ezt mondja. Megvolt akkor a piacélmény is, és elindulunk a vásárcsarnokba, hogy együnk valami igazi, helyi csemegét.

Ülünk a csarnokban, érdekes hely. Hatalmas terem, ahol menő lisszaboni éttermek büfészerűen kínálják fogásaikat. Beállunk az egyik sorba, előttem németek, mögöttem franciák. Az ételeket persze portugálul írták ki, de szerencsére a személyzet beszél angolul. Pillanatok alatt kiderül, hogy a halászati szókincsem viszonylag véges, így aztán ötletszerűen kérek valamilyen fish-t. Adnak egy kis műanyag izét, hogy üljek le, és amikor a bigyó pirosan villog és csörömpöl, kész az ételünk.

Amíg várunk, én összehaverkodom a mellettünk ülő franciákkal, Vanda pedig a másik oldalon ücsörgő osztrákokkal. Megegyezünk, hogy szeretjük ezt a helyet, imádjuk a portugál élményeket. A franciák már esznek, kérdezem mi az, fogalma sincs, valamilyen hal. Hamarosan tényleg pittyeg és villog a szerkentyű, odamegyünk, műanyagtálcán porcelántányérban valamilyen halcsoda, kagylók, pohár fehérbor. Leülünk.

– Bazdmeg, ez osztrigát eszik! – hangzik fel Vanda mögött magyarul. Ránézek az illetőre, negyvenes nő, kissé megvetően néz minket, és továbbmegy. Nem vonok le következtetést, határozom el, biztos rossz napja van.

Később felsétálunk a Szent György várhoz. Előtte eltévedünk párszor a kis utcákon. Kétségbeesetten lapulunk a falhoz, amikor elcsattog mellettünk a 28-as villamos, az egyik utas kívülről lóg rajta, kezével erősen kapaszkodik a két centis külső perembe. Mögöttük rendőrautó megy, de a rendőröket láthatóan nem zavarja a villamos külsején életéért küzdő figura.

Az egyik mellékutcában valami rendezvény, egy portugál fickó integet, kérdez valamit, én is kérdezek valamit, vigyorgunk. A grillsütőre mutogat, és bevillan, hogy most van Páduai Szent Antal ünnepe, ilyenkor az óvárosban mindenhol szardíniát grilleznek. A legenda szerint Szent Antal hajdan prédikált a halaknak, hogy ebből a lisszaboniak miért következettek arra, hogy ilyenkor minél több szardíniát meg kell sütni, nem értem teljesen, de leülünk, és fél óra múlva papírtányéron hoz egy tucat szép nagy, barnára sült halat. Korán van még, csak mi ülünk ott, meg a fickó családja, a gyerekek fogócskáznak, és hangszórókból valami portugál lakodalmas zene szól. Az utolsó három halat már alig bírjuk betömni, de már jön is, és vigyorog, kérdez valamit, ha jól értem, hogy kérünk-e még egy tucat szardíniát.

Továbbmegyünk, újra eltévedünk. A kis utcákon gyerekek rohangásznak, idősebb nők nézelődnek, és néhány turista járkál tanácstalanul. Felérünk végre a várhoz. Kora esti szórakozásunk: pávát nézni. A várfalon ugyanis ilyenkor mindig ott ül egy vagy két páva, közönyösen napoznak, nem törődnek az őket folyamatosan fényképező turistákkal. Minden nap felmegyünk, most is ott ül egy, most is fényképezik. Lenéz, éppen találkozik a tekintetünk. Vandáé elragadtatott, az enyém érdeklődő, a páváé közönyös. Egy picit néz minket, aztán unottan leröppen a várfalról.