Talán a kávék a bárokban, amit két perccel a kérés után tesznek elém 80 centért. Vagy a sok utcai kút, a folyton csobogó vizük. A sok „Pizza al taglio”, kis, utcára nyíló talponálló helyiségek, nagy tálca frissen sült pizzákkal, s a szeletelés utáni kérdéssel: „Basta cosí?” Az épületek színe: a meleg, barnás, sárgás, vöröses, krémszínű árnyalatok, Róma kövének, a travertinnek a színei. A narancsfák szegélyezte utak, mondjuk a Via Barberini. Az este 9-ig nyitva tartó könyvesboltok (a nekem legközelebbi a Feltrinelli a Largo Argentinán). A fekete vagy arab illegális utcai árusok, akik öt másodperc alatt tudják összecsomagolni az áruikat, ha jön a rendőr. S a rendőr olyan komótosan közeledik, hogy mindig van idő összepakolni és lelépni. Az egyházi ruhaboltok, püspöki miseruhákkal és pásztorbotokkal a kirakatokban. A Palazzo Falconieri tetőteraszáról látható tetők és kupolák. A kertek a házak tetején. A Pintoricchio vagy Caravaggio festette kápolnák az Ara Coeliben, a Santa Maria del Popolóban, a San Luigi dei Francesiben. A közlekedés írott szabályokon túllépő gyakorlatiassága: hogy a buszok kinyitják a megzörgetett ajtót a zebránál; hogy a gyalogosok átmennek a piroson, ha épp nem jön autó, s erre az autósok mindig számítanak; hogy a rengeteg motor úgy parkol az utcákon, hogy egy autó mégis el tudjon haladni mellettük. A déli ágyúlövés hangja a Gianicolóról. Az „50 új templomot Rómának!” program. (Korábban nem volt elég.) Az ókori Via Appia kövei. Az óriás píneák a Capitolium előtt, a Pinción, a Villa Borghesében, az Aventinuson. A legjobb Rómában fenyőtoboznak lenni a Pinción. A legjobb, hogy a Repubblica hétfői száma ötvenhat oldalas (mellékletekkel együtt nyolcvannyolc). A késő esti, éjjeli nyüzsgés a kis Via Fico környékén. A könyvesboltok kínálata: hogy olaszul olvasható Simmel Goethe-könyve, Braudel Velence-könyve, hat Joseph Roth-regény, ami nincs meg magyarul, Szymborska összes versei, négy monográfia Charles Taylor filozófiájáról.

A legjobb az Aracoeli templom meredek lépcsője. Ahogyan a templomokban barokk zenei koncerten beülnek a padokban már el nem férő nézők a gyóntatószékekbe. Az Egyiptomból elrabolt obeliszkek (vagy utánzataik) a tereken. A négy éve, vagy régebben felállványozott épületek, amikhez azóta sem nyúltak: itt másként mérik az időt, mint máshol. A helybeliek meghökkent, méltatlankodó arckifejezése, ha esik a hó (négy éve februárban láttam a Santa Maria Maggiore környékén). Ahogyan megtapsolják a tűzijátékot és a papfelszentelést. Ahogyan vonulnak tömegben le-fel a Corsón. A kommunista brosúrákat osztogató fiatalok a Via Giubbonarin. Húsz évvel ezelőttről emlékszem egy kommunista nagygyűlésre a Campo de’Fiorin: ökölbe szorított, feltartott kézzel énekelték az Internacionálét, olyasfajta értelmiségiek, mint én, aki örült, hogy néhány éve megszabadult a kommunizmustól, s végre utazhatott Nyugat-Európába, Rómába is. A legjobb, hogy vonattal egy órára van a tenger Ostiánál vagy Anziónál. Hogy csend van az olvasótermekben a Biblioteca Nazionale Centraléban. Pécsi művészettörténésszel lehet véletlenül összefutni a Santa Maria sopra Minerva templomban. A lateráni székesegyházban John O’Keefee atyánál gael nyelven is lehet gyónni.

Aki itt él, persze másféle várost lát, mint aki csak rövid időt tölt benne: a Palazzo Doria Pamphilj mellett elsétálva itt élő ismerősöm a mellette álló másik palotát mutatja, Berlusconi római főhadiszállását, s azt meséli, hogy az egyik közeli utcában találták meg annak idején az autót Aldo Moro holttestével. S ugyanezen utcasarokról látni az erkélyt, ahonnan Mussolini a beszédeit mondta. Róma ez is; a fasiszta korszak épületei is, az egykori gyarmatok neveit viselő, külső városrészekben található utak is, a Nemzet Oltára is, az általam látott legnagyobb nacionalista szentély. Róma a több száz méteres turistasor a Vatikáni Múzeum előtt, a turisztikai és vallási giccset árusító boltok és bódék is. Róma a szűk utcákban nyáron megrekedő csípős szag is, a forgalom soha nem szűnő zaja, az utcai szemét, a hang, ahogy a helybeliek az orrukat szívják zsebkendőhasználat helyett, a koldusok, a túlzsúfolt buszok és metrókocsik, az San Eustachio templom árkádja alatt a hajléktalanoknak megterített asztalok: ez is Róma. Hiába válogatnám ki a nekem tetszőt: ez így együtt Róma.

A fenti fényképen a szerző árnyéka látható a Via Appia ókori kövein.