Amikor a január közepén esedékes egyhónapos angliai utam előtti hetekben átnéztem a londoni színházak műsorát, meglepve és örömmel fedeztem fel, hogy a National Theatre egy vadonatúj Tom Stoppard-bemutatóra készül. Szépen kigyűjtöttem az előadások időpontját, s elkezdtem nézegetni a honlapon, melyik előadásra is vehetnék jegyet. Az örömöm hamar csalódásba fordult, ugyanis a január 21-én kezdődött elő-bemutató hetétől nemcsak kint létem végéig (február közepéig), hanem a teljes, május 27-ig tartó széria végéig valamennyi jegy már elkelt.

Pedig ha már így alakult, nagyon szerettem volna nem kihagyni a legújabb Stoppard-darabot. 2006 augusztusában, az ötvenéves Royal Court Theatre jubileumára írt és ott június 3-án bemutatott Rock ’n’ Roll plakátját véletlenül pillantottam meg a West Enden, ahova a nagy siker miatt a produkciót július 22-én átköltöztették. Minden nehézség nélkül kaptam rá jegyet a Duke of York színházba. A színházban megvett drámakötet végén lévő időrendi tábla végére még ott írtam oda a kiegészítést. A nyomtatott lista így végződött: 2006. január 6. – Syd Barrett hatvanadik születésnapja. Ezzel toldottam meg: július 7. – Syd Barrett meghal. (A Pink Floyd alapító tagjáról van szó, aki 1968 januárjában lépett fel utoljára az együttesben, s akinek alakja a dráma Cambridge-ben játszódó jeleneteiben többször feltűnik.)

Az évek során láttam még Stoppard először 1982-ben bemutatott Az igazi című darabjának új színrevitelét a Donmar Warehouse-ban 1999 júliusában, amikor Cambridge-ből vonatoztam be Londonba színházat nézni. Akkor Cambridge-ben épp Stoppard munkásságát vizsgáló kutatói ösztöndíjamat töltöttem.

Stoppard legelső, 1966-os Rosencrantz és Guildenstern halott című darabjától (amely a valószínűség-számításnak a fej vagy írás játékra való alkalmazásával nyit) egész színpadi életművében szerepeltet elméleti nézeteket, álláspontokat, kommentárokat. Ezek az elméletek a természet- és a társadalomtudományok széles körét ölelik fel. Az említett valószínűség-számítás, az előreláthatóság, az entrópia, a matematikai paradoxonok, a logikai pozitivizmus, a kvantumelmélet, a bizonytalansági tényező, Kant filozófiája, Wittgenstein nyelvelmélete, Magritte szürrealizmusa, Tzara dadaizmusa, az identitás pszichológiai kirakós játékai mind részei Stoppard drámaírói munkásságának.

Ebbe a vonulatba illeszkedik legújabb műve, A fogas kérdés is. Amit persze – angol szokás szerint – csak a hivatalos bemutatót követően adnak ki könyv alakban. Úgy tűnt, se megnézni, se megvenni nem tudom a legújabb Stoppard-darabot. Azért próbálkoztam. Az elő-bemutatók január 21-től 27-ig zajlottak, a sajtópremier január 28-án volt. 24-én, szombaton délelőtt kerülőt tettem a British Librarybe menet, és elbuszoztam a Nemzetibe. Hátha. A pénztárnál arra a kérdésemre, hogy van-e aznapra visszaadott jegy, azt felelték, van egy, az első sorba, 37 fontért. Életem legdrágább londoni színházjegyét vettem meg. De megérte. Aznap este ment negyedszer közönség előtt a darab.

Multirassz szereposztású az előadás, indiai és távol-keleti színész is fellép az agytudományi kutatóintézetben játszódó kilencszereplős drámában. A főszerepet, a fiatal kutatónőt, Hilaryt, Olivia Vinall, a National üdvöskéje játssza. A 27 éves színésznő két éve debütált Londonban Desdemona szerepében, tavaly a Lear király Cordéliáját adta. Szerepe szerint bekerül egy kutatóintézetbe, ahol a biológia és a pszichológia érintkezési területével, a tudat létrejöttével foglalkoznak. Nem a törzsfejlődésben, hanem az egyedfejlődésben vizsgálják, hogy miként alakul ki az öntudat, az erkölcs, és azt a fogas kérdést feszegetik, hogy amennyiben csak az anyag létezik, akkor vajon micsoda és honnan ered a tudatosság.

Az intézetet a milliárdos Jerry alapította, aki egy örökbefogadott lányt nevel. A munkatársak számítógépek, laboratóriumi kísérletek segítségével próbálnak közelebb kerülni a kérdés megválaszolásához. Stoppard mindezt komoly tudományos apparátus felhasználásával viszi színre. A legfontosabb szakirodalom van jelen a darab elméleti hátterében, David Chalmers A tudatos elme, Francis Crick A megdöbbentő hipotézis: a lélek tudományos kutatása, Richard Dawkins Isteni téveszme; A legnagyobb mutatvány: az evolúció bizonyítékai című kötetei és még további munkák. A dialógusok szellemesek és poentírozottak. A szerepek között egyedül Hilaryé jobban kimunkált, a többi inkább funkcionális alak, vagy egy-egy álláspont szócsöve. Van azért munkahelyi rivalizálás, féltékenység, szembeszegülés és behódolás, munkatársi szex, ebből hetero és leszbikus, és van – a kutatott témán kívül – egy nagy személyes titok, Hilaryé. Kamaszkorú lányanyaként elhagyta a gyerekét, és folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötri. Hívőként Istenhez imádkozik kislánya sorsa miatt. A darab végén aztán kiderül, hogy a gyermeket a dúsgazdag intézettulajdonos neveli. Happy end nincs, ahogy a kutatott kérdésre sincsen válasz, de legalább Hilary úgy érezheti, hogy imái meghallgatásra találtak.

A tizenegy jelenetből álló előadást egybefüggően játsszák, a darab kötetben 77 oldal. Az előadás hosszát a műsorra tűzéskor még nem tudták megmondani, az a próbafolyamat során alakult ki. A díszlet jelzésszerű, a színészek az angol hagyománynak megfelelően a stilizáltság enyhe fokán játszanak, nincs lélektani realizmus, de vannak szituációk és karakterek, és van eleven nézőtéri reakció. Az előadás a National 250 férőhelyes stúdiójában megy. Ezt a színháztermet a megnyitástól évtizedeken át Cottesloe-nak hívták, pár éve azonban egy pénzes szponzor miatt átnevezték Dorfmannek. Utoljára 2004 júniusában néztem ebben a teremben előadásokat, amikor a „Magyar Magic: Hungary in Focus” elnevezésű angliai magyar kulturális évad keretében négy estén egy-egy kortárs magyar dráma felolvasó-színházi bemutatójára került sor itt (Háy János: A Gézagyerek / The Stonewatcher; Kárpáti Péter: A negyedik kapu; Németh Ákos: Autótolvajok és Egressy Zoltán: Portugál). A színház mint az emlékezet helye számomra ezen az estén ezeket az évtizedes élményeket is játékba hozta.

Az új Stoppard-darab nézői reakciói kapcsán volt még egy fontos élményem. Február 6-án közönségtalálkozóra került sor, melyen az író és a rendező beszélgettek egymással. A platformnak nevezett műfaj helyszíne a National legnagyobb színházterme, az Olivier volt, mely 1150 férőhelyes. Miután megnéztem az előadást, azonnal vettem a színház web-lapján jegyet a platformra, de már csak a karzatra volt. És valóban, telt ház várta a mintegy háromnegyed órásra meghirdetett találkozón Stoppardot.

Nicholas Hytner, a rendező, aki 2003-tól most márciusig a National Theatre igazgatója volt, A kincses sziget díszletében beszélgetett az íróval mintegy harminc percig, úgy, hogy mindvégig a háttérben maradt, és aztán egy negyedórás blokk következett, amikor a közönségből tettek fel kérdéseket.

A Magyar Narancs március 16-i számában Köves Gábor Stopparddal készített interjújában az író pár dolgot felidéz erről a platformról, illetve az ott érintett témákról. Ami író és színház viszonyát tekintve a leginkább érdekes volt, hogy Stoppard kiemelte a nézői reakciók figyelembevételét a végső szövegváltozat kialakításában. Elmondta, hogy a Rosencrantz és Guildenstern halott idején egyetlen jelmezes próba után már lezajlott a bemutató. Ő egyike volt azoknak, akik támogatták a nyilvános főpróbahét intézményének bevezetését, amikor az alkotók megtapasztalhatják, hogyan fogadja a közönség a darabot és az előadást. Stoppard ilyenkor még változtat a dráma szövegén, most is ezt tette. Ebben az időszakban alakul ki a könyv alakban is rögzített „végső” változat és az előadás időtartama. Mindez „a legnagyobb élő brit drámaíró” viszonya az efemer színházhoz. Az idézőjelbe tett kifejezés a nézői hozzászólások között is elhangzott, amit Stoppard elhárított magától.

Ahogy azt is, hogy kilenc évet várt volna ezen újabb darabjának a megírásával. Igaz ugyan, hogy a Rock ’n’ Roll volt a legutóbbi drámája, de azóta is számos művet írt, és A fogas kérdésre való felkészüléssel is éveket töltött. Eredetileg két téma foglalkoztatta, a 2008-as globális bankválság és az emberi tudat létrejöttének rejtélye, aztán ez utóbbiba beleoltotta az előbbi néhány elemét. Az előadás témája egy további közönségtalálkozót ihletett, amelyre már hazajövetelem után, február 16-án került sor, amikor Armand Leroi evolúciós biológussal találkozhattak az érdeklődők (de ők nem az Olivier-ben, hanem a stúdióteremben).

Mint írtam, az előadás május 27-ig van műsoron, de a National Theatre Live program keretében április 16-án a világ több mozijában élőben közvetítik az előadást. Magyarországon – a National honlapja szerint – a budapesti Uránia Filmszínházban lehet megnézni a százperces darabot. Kár, hogy ez az információ az Uránia honlapján nem szerepel.