Amint nyilván sokan értesültek róla: Firenzében – többéves huzavona után, négyesztendős csúszással – megnyitották a nagyközönség előtt a tízmillió euróból fölújított Vasari-folyosót, amely félévezredes története során soha ezelőtt nem volt nyilvános. De miről is van szó tulajdonképpen? A toszkán várost uraló Mediciek a XVI. század második felében úgy gondolták, hogy kevesebb kellemetlenségben lesz részük, ha jól ellenőrizhető, a fürkész tekintetektől védett, zárt útvonalon közlekednek az utcaszint helyett. A Pitti-palota, azaz a Medici család rezidenciája, és a Palazzo Vecchio, vagyis a városháza közötti közvetlen összeköttetés megteremtésére a kor neves művésze, művészettörténésze, Giorgio Vasari kapott megbízást 1565-ben. Mintául nyilván a Passetto di Borgo szolgált, amelyen keresztül a Medici családból származó VII. Kelemen pápa Róma 1527-es ostroma alatt a Vatikánból az Angyalvárba menekült, miközben V. Károly csapatai a Szent Péter-bazilika lépcsőjén lemészárolták a svájci gárdát. A firenzei átjáró – római őséhez hasonlóan – nagyjából ugyancsak egy kilométer hosszan halad a belvárosban. A Palazzo Vecchio egyik kis szobájából indul, és egy hídon visz át az Uffizi Galéria legfelső emeletére, ahol a nyugati szárnyban fut tovább. Árkádsor következik, a Lungarno degli Archibusieri, pontosabban az árkádok teteje, ahol jól kivehetők az ablakok is. A következő állomás a Ponte Vecchio, vagyis az Öreg híd, amelyet némelyek az Aranyművesek hídjaként emlegetnek. Hogy mióta, s miért, erről is szó lesz még.

Az építkezés során minden család beleegyezett abba, hogy otthonaikon áthaladjon a titkos útvonal – a megrendelővel, I. Cosimo nagyherceggel nem volt tanácsos ujjat húzni. Egyedül a Manelli család szállt szembe a Mediciek akaratával. Vasari nem kívánt időt vesztegetni az alkudozással (a tervezéstől a munkálatok befejezéséig öt hónap állt rendelkezésére), ezért egyszerűen, kívülről megkerülte a Torre dei Mannellit, azaz a lakótornyot, amely a diktatúrával szembeni csöndes ellenállás, egyszersmind a makacsság szimbólumaként vált ismertté. Ez a szakasz visz le a hídról, és vezet át a Santa Felicitàn. Az Arnóra és a mindig nyüzsgő firenzei utcákra nyíló kilátás mellett tehát az V. században alapított, a barokk által mérsékelten összebarmolt templomba is betekinthet a látogató. Háromnyílású karzat fölött lépkedünk, az üvegablakon keresztül a belső tér egy szelete látható. A nagyherceg és családja innen közelítette meg a karzaton kialakított páholyát.

A folyosó a Giardini dei Boboli kerítésében megbújva, a kertben található, alkotójáról, a reneszánsz építészről Buontalenti-barlangnak (Grotta del Bernardo Buontalentinek) nevezett, XVI. századi díszkút mellett ér véget. A látogatók a Palazzo Pitti Ammannati-udvarán keresztül távozhatnak, illetve jegyet is válthatnak a palotába. (Erősen ajánlom: öt múzeumnak és a világ legnagyobb Raffaello-gyűjteményének ad otthont.) A lényeg mégis: sem a Palazzo Vecchióban, sem a Pittiben lévő szakasz nem képezi részét a mai turistalátványosságnak. A Pittiben meghúzódó rész mellesleg eredetileg sem az első ütemben épült. Cosimo kései utóda, Ferdinánd úgy gondolta: olykor jobb, ha a testőrök sem tudnak arról, hogy éppen elhagyni készül a palotát. Ez a száz méter amúgy napjainkban munkában van, az ígéretek szerint egyszer még látogatható is lesz.

A Palazzo Vecchio és az Uffizi közötti etap a széles publikum számára vajmi kevéssé ismert. Tudunk annyit: a kiindulási pont I. Cosimo felesége, Eleonóra írószobája volt egykoron. Ha az érdeklődő A városháza titkos kamrái címmel hirdetett programra fizet be, akkor is csak halvány sejtelme lesz arról, hogy hol lehetett a titokzatos írószoba, de pontosan nem fogja tudni. Az utóbbi évtized fölújítási munkálatai során sem hallottunk erről az elsősorban hivatali helyiségeket magába foglaló részről. Eike Schmidt, az Uffizi korábbi, és Simone Verde, a múzeum mostani igazgatója a restaurálás számos stációját kihasználta, hogy tájékoztassa a sajtót, és persze reklámozza a projektet, de mindketten mindig kínosan ügyeltek arra, hogy a téma még csak véletlenül se kerülhessen szóba. (Apró mellékszál: beiktatása utáni első sajtótájékoztatóján Verde, amikor a kérdésekre került volna sor, fölpattant, és a következőket közölte: „Elfelejtettem mondani, de tudom, tudom, ne is kérdezzék: mindent el fogok követni, hogy a rohadt daru végre kikerüljön az Uffizi udvarából.” Szavait hatalmas derültség kísérte. Elődje, Eike Schmidt ugyanis többek között azért bukta el a tavalyi, firenzei polgármester-választást, mert a két évtizede ott álló szerkezettel nem tudott mit kezdeni.)

Érdemes fölidéznünk néhány eseményt a Vasari-folyosó történetéből, hogy jobban megérthessük jelenét. Születésének körülményeihez fontos tudnunk, hogy I. Cosimo a fia, Francesco (Toszkána későbbi második nagyhercege), és Ferdinánd német-római császár legkisebb lánya, Ausztriai Johanna (olaszul: Giovanna d’Asburgo) házasságkötésére rendelte azt meg. Vasarinak épp emiatt kellett sietnie a kivitelezéssel: a fiatal pár az év decemberében, egész pontosan 18-án lépett frigyre. A nagyherceg becsületére legyen mondva: az esküvőn az előkelőségek mellett ott vendégeskedett az építész is.

Drámai fordulat, nem állom meg, hogy egy kicsit ne fecsegjek róla: Ausztriai Johanna halála után Francesco újra megházasodott – korábbi szeretőjét vezette oltárhoz. Utóbb a második asszonnyal, Bianca Capellóval egyazon napon halt meg. A rossz nyelvek szerint Bianca arzénnal ízesített tortát sütött sógorának, Francesco öccsének, Ferdinándnak, de azt tévedésből a férje kóstolta meg. Az asszony a férfi rosszullétét látva kétségbeesésében maga is evett a mérgezett desszertből, hogy követhesse párját a halálba. Hosszú, majd’ kéthetes szenvedés várt még rájuk…

Akár így esett meg, akár a család által közzétett verziót fogadjuk el igaznak (mindkettőjüket mocsárláz vitte el), mindenképpen Ferdinánd hajtotta végre az első komolyabb átalakítást a folyosón. Mégpedig azzal, hogy kitiltotta az addigi bérlőket a Ponte Vecchio kis üzleteiből. Ezekben a boltocskákban ugyanis zömében hentesek, tímárok, kovácsok dolgoztak. A kovácsok munkája persze nem kis zajjal járt, a hentesek és a tímárok pedig az alant csordogáló folyóba, az Arnóba öntötték tevékenységük nemegyszer erős szagot árasztó hulladékait. A hangos és büdös bérlőket tehát kiakolbólították, fölújított műhelyeikbe pedig, megemelt díjak mellett, aranyműveseket telepítettek. Innen hát a híd másik, közkeletű elnevezése.

A középső szakaszon, még 1938-ban, Hitler látogatása előtt, Mussolini utasítására cserélték ki az apró, rácsos nyílásokat három nagy, pazar kilátást biztosító panorámaablakra. Ha hinni lehet a történelmi pletykának, Hitler épp a szép emlékek miatt kegyelmezett meg a Ponte Vecchiónak – Firenze összes többi hídja megsemmisült a második világháborúban. Valamennyit a ’44 augusztusában visszavonuló németek robbantották föl.

Amióta a folyosót nem nyilvános múzeummá alakították, gyakran adott otthont az Uffizi egyes szobrainak, festményeinek. Az 1970-es évektől 2016-ig ezekben a helyiségekben állították ki vagy inkább tárolták az önarcképek gyűjteményét, amelyet a XVII. században Leopoldo de’ Medici bíboros, II. Cosimo nagyherceg fia alapított.

A páratlan műemlék 1993 májusában egy terrorcselekmény során súlyosan megsérült; a benne elhelyezett mintegy ezer kép egy részét nem is lehetett helyreállítani. A Cosa Nostra autóba rejtett bombája 27-ére virradó éjjel öt ember – köztük egy kilencéves, valamint egy ötvennapos kislány – életét oltotta ki. A festmények körülbelül negyede megrongálódott. A terrortámadás a szicíliai maffia 1992–1993-as olaszországi merényletsorozatának része volt. Mára a szörnyű esemény emlékét a szakemberek munkájának köszönhetően csak az Uffiziben látható, a robbanástól lerepült ablakkeret nyoma őrzi. (Mellette emléktábla. A Vasari-folyosó felé, a legfölső szintről aláereszkedve szinte nem is lehet nem észrevenni.) A bomba egyébként megrongálta a felépítmény szerkezetét. Azóta csak vezetett sétákra lehetett befizetni komoly pénzekért, egy évnél is hosszabb előjegyzéssel. Az utóbbi nyolc esztendő pedig kizárólag a felújításról szólt. A restaurátorokon kívül senki sem tehette be ide a lábát. Érdekesség, hogy miközben zajlottak a munkálatok, huszonéves futballhuligánok, a harmadosztályú német csapat, a München 1860 drukkerei 2023 augusztusában kívülről megrongálták, szurkolói rigmusokkal összefestették a már befejezett szakasz oszlopait.

Mainapság tehát az Uffizi a kiindulási pont: a várakozásra kijelölt folyosón át a képtár túlzott nyüzsgése után belépünk a már-már szürreálisan csöndes és nyugodt térbe. A Corridoro Vasariano húszpercenként egyszerre legfeljebb huszonöt embert fogad. A beléptetés név szerint történik, szúrópróbaszerűen fényképes igazolványokat is kérnek az őrök. Ajtók és lépcsősorok után egy freskókkal díszített, magas mennyezetű helyiségbe érünk. Innen ismét lefelé ereszkedünk, majd valódi folyosón folytatjuk utunkat. Terrakotta téglával burkolt, fedett sétányon haladunk. A csoportkísérők mindig ketten vannak; de nem vállalkoznak vezetésre. Kizárólag terelő, sürgető, biztonsági szerepük van. A műemléki helyiségeket a restaurátorok igyekeztek eredeti szépségükben felújítani. Majd’ mind a hetvenhárom ablak megőrizte szerepét: rajtuk keresztül valóban úgy lehet gyönyörködni a történelmi központban, ahogy azt Cosimo nagyherceg tehette a XVI. század második felében. Csak egyikre-másikra feszítettek föl fényszűrő hálót.

Azoknak, akik kedvet kaptak a látogatáshoz, még néhány praktikus tudnivaló: a jegyen megjelölt időpont előtt két órával beléphetünk ugyan az Uffizibe, de ez csak szimbolikus jelentőséggel bír. A galériából két óra alatt vajmi keveset láthatni; mintha egy pohár borból próbálnánk következtetni a hordó tartalmára. A túra során valamivel több mint száz lépcsőt kell megmászni, ám a mozgásukban korlátozottak és az idősek számára mindenütt rendelkezésre állnak alternatívák, elsősorban liftek. Kerekesszékek és járókeretek díjmentesen hozzáférhetők. Állóképességre azonban mindenképp szükség van: a teljes program az Uffizivel együtt nagyjából három óra.