Yoko Ono bizonyos értelemben hazatért. Az általa is építgetett legenda szerint a kilencvenes évek közepén lehetősége nyílt ellátogatni Padovába. Vendéglátói elkísérték az 1218-ban épült Palazzo della Ragionéba. Kalauzainak egyike fölvitte őt a második emeleti tágas térbe, Yoko Ono gyanúja szerint valamiféle bálterembe. Amint beléptek, a művésznőnek látomása támadt. Víziója szerint sok ember sorakozott föl abban az irgalmatlan méretű helyiségben. „Férfiak, nők és gyerekek koporsóját láttam. Utóbb minden koporsóból fák nőttek ki. Azután a fákból erdő lett, és madarak énekeltek körös-körül. És sírni kezdtem” – mesélte John Lennon özvegye utóbb. Állítólag ekkor született az installáció terve, melyet 1997-től napjainkig a világ több múzeumában kiállítottak, és amely száz különböző méretű fakoporsóból áll. A koporsókból olajfák nőnek ki. Az életerő metaforája, ez a különös hangulatú bemutató meglepő módon épp csak Padovában nem szerepelt. Eddig. Az Ex It ugyanis most itt látható, egészen a jövő év februárjáig. Nyilván kitalálták már, hogy hol. A Palazzo della Ragione második emeleti nagytermében. Ott, ahol annak idején a kivégzéseket tartották…

Jut eszembe, Padova! A fenntartók átalakították a világítást a Scrovegni-kápolnában. A hagyományos izzókat LED-re cserélték. Mielőtt az ember beléphetne a szentélybe, az előtérben hagyományosan végig kell néznie egy egyébként remek filmet a hely történetéről. A kis mozi elé most beékeltek egy rövid reklámot, amely az új technika bemutatására vagy inkább dicséretére hivatott. Hogy az mennyivel természetesebb hatást kelt, hogy mennyivel szebben kiemeli a színeket, satöbbi. Nem rejtem véka alá a csalódottságomat. Be kell ismernem, meg lehet szokni a félhomályt, megengedem, a Giotto-freskókat jobban kímélik az új fényforrások, de a látogatási idő igencsak szűkre szabott negyedórácskájából jó pár perc eltelik, mire a szem alkalmazkodik a szürkületi állapotokhoz.

Yoko Ono installációja

Ha már a kápolnában járnak, érdemes átlépni a szomszédba, az Eremitani templomba – ihletett a pillanat, most éppen sehol sem dolgoznak rajta restaurátorok, nincsenek állványok, szabadon élvezhető a látvány. Tudjuk jól: Andrea Mantegna az Ovetari-kápolna falára – Vasari leírása szerint – odafestett egy fiatal magyar püspököt. A hagyomány úgy tartja, hogy az 1458-ban tanulmányait bevégző, utolsó itáliai körútjára induló Janus Pannonius az. Kardos Tibor vonatkozó tanulmányában a püspököt ugyancsak Janussal azonosítja, amikor azt írja: „ott látunk a freskón egy húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjút. Szeme tündöklik, arccsontja kissé kiugrik.” Akár a mi emberünk ő, akár nem, ha csak egy kis kedvük van is, feltétlenül nézzék meg a képet! Mondom, ritka időszak: zavartalanul tehetik.

Miközben a Yoko Ono padovai tereminstallációja épp hogy megnyílt, becsukta kapuit Sonia Boyce bemutatója a bergamói Palazzo della Ragionéban. A londoni művészeti egyetem formatervezés-professzora, a Velencei Biennálé Arany Oroszlánnal kitüntetett alkotója (2022) még tavaly kezdeményezett együttműködést a lombard város Donizettiről elnevezett zeneakadémiájával. Azt kérte az intézet három, igen tehetségesnek tartott énekművész-hallgatójától, hogy adjanak elő népszerű áriákat, dalokat és improvizációkat az óváros, a Città Alta szívében, miközben kollégái rögzítik a járókelők, a közönség spontán reakcióit. A felvételek a Piazza Vecchián és a szomszédos Angelo Mai Könyvtárban forogtak – az utóbbiban készült filmkockák, a XVII. századi freskókkal, illusztrációként is szolgáltak az utcai történésekhez. A felvételeket Boyce végül bő negyedórás kisfilmmé formálta, de úgy, hogy a részletek egyszerre hat, óriási kivetítőn futottak. Néhol teljesen eltérő tartalommal, néhol úgy, hogy a képek összeértek, és egymást erősítették a különböző felületeken. Az így született installáció a Jóakarat címet kapta. És valóban, a tamáskodók, a hitetlenkedők, a rosszkedvűek hangulatát is fokozatosan átformálta az ének, és a járókelők szinte kivétel nélkül jószándékkal viszonyultak a művészekhez. Boyce valószínűleg elérte célját, amikor a kiállításra betérők többször is megnézték a mozit, mert a látottak és a hallottak annyira megemelték a lelket.

Vicenza, Teatro Olimpico

Kapcsoljunk ide mindjárt egy zajos magyar sikert: teltház előtt futott október végén a Budapesti Fesztiválzenekar nevével fémjelzett Vicenzai Operafesztivál. Richard Strauss operája, az Ariadné Naxoszban előtt Straussnak azzal az Úrhatnám polgár című zenekari szvitjével nyitottak, amelyben az operaénekeseket és a muzsikusokat néma szerepekben állította színpadra a rendező, Fischer Iván. A karmester maga sem vonta ki magát a tréfából: állva, ülve, de még oldalfekvésben is vezényelt, ráadásul titokban, amikor már nem is engedte volna a forgatókönyv. Fergeteges játék volt. Ariadné szerepében a szünet után Emily Magee tűnt föl, aki otthon van a milánói Scalában, a New York-i Metropolitanben, a Bayreuthi Ünnepi Játékokon is. Ariadnét az első részt ellenpontozva minimális mozgással, nagy szerelmi fájdalommal hozta. A darab során utóbb felbukkanó, új kedvesével, Bacchusszal (Andrew Staples) egy animáció segítségével végül a felhőkbe szálltak. És, ahogy megfigyeltem, a nézők is néhány centivel a föld fölött jártak, amikor kiléptek az esemény helyszínéről, Palladio Teatro Olimpicójából.

Egy pillantás délre: Rómában ismét munkába vették a Trevi-kutat. Az 1998-ban gépészeti felújításon, majd 2014–2015-ben restauráláson átesett barokk szoborcsoport alatt a szakemberek ezúttal a műemlék sokszor pénzérmékkel teli alsó részének tisztítását és renoválását végzik. A Poli-palota déli homlokzatára Niccolò Salvi által tervezett, 1732 és 1762 között született mű a sűrűn látogatott gyalogosnegyedben található. „Rendkívüli módon kitett a gyilkos mikroklímának, így invazív növényzet telepedett meg benne, valamint mészkőlerakódás alakult ki rajta” – közölte a felújítás okaként Róma főpolgármestere, Roberto Gualtieri. A medence fölé most üveglapokat fektettek, átjárót építettek, be is lehet kukkantani a műhelytitkokba, de a vizet leeresztették. A rituális pénzdobálást egy kosárka segíti – a babona szerint aki érmét hullajt a kútba, egyszer visszatér még az Örök Városba. Persze, ha visszatér, igencsak meglepődik: a tervek szerint a Trevi teret a jövőben hermetikusan lezárják, és néhány eurós belépőt szednek majd, ettől remélve a napi tíz-tizenkétezer kútlátogató számának csökkenését.

Lucca, Canova-kiállítás

Bezárt Luccában a Papírból mindent nemzetközi biennále, valamint a Canova és a neoklasszicizmus című monstre tárlat is. A rendezők igazán szépen átformálták az egykori, hatalmas lovardát, és bőséges kép-, valamint szoborgyűjteményt rendeltek az olasz művész alkotásai mellé Stefano Tofanellitől Francisco Goyáig. Ám azt, hogy napjaink divattervezője, Roberto Capucci alkotásai hogyan kerültek a neoklasszicista munkák közé, ne kérdezzék. Volt egy erős jóakarója, mondhatnánk, ha nem lett volna az egész kicsit nevetséges: a szoborruhák igencsak idegenül, majdnem azt írtam, idétlenül lötyögtek a térben. Viszont Capucci elmondhatja magáról, hogy volt egy kiállítása, ahová Antonio Canova szobrait is beállították hangulati elemként.

Korábban nem éltem meg tragikusan a gumifarkasok (rendben, műanyag, tudom!) hiányát sem Sirmionéban, sem Catullus grottáiban, de az egész mégis valahogy magával ragadja az embert. A látszatra egyforma jószágokat a mögöttünk hagyott szezonra állították föl. Némelyik félrevonul, igazi magányos farkas, néhány másik ember módjára csókolózik, talán szeretkezik is, megint egy másik csak áll cézárként, büszkén, egy sokadik pedig fürdőnek használja azt, ami fürdő is volt egykoron. „Az intenzív színekbe öltözött farkasok titokzatos jelenléte felidézi azok életét és pompás álmait, akik a római időkben pazar kastélyt és fürdőt építettek ide” – mondta el a helyi újság, a Garda Post hasábjain Lillo Marciano, az installáció kiötlője.

Amint Yoko Ono második emeleti nagytermében a koporsókból kinövő olajfák felidézik azok életét, akiket egykor ott végeztek ki.

Körbeértünk.