Egymás után hagyom el a falvakat, hajtok bele a viharba. Az ég leszakad, az ablaktörlőt kettes fokozatba kapcsolom. Keszegfalva, Gúta, Negyed, a Vág mentén. Nem látok, minden szürke. Nem látom a falvakat, a kétszintes kockatömböket a falvak szélén. Miért van minden szlovákiai falu szélén panelház? A panelek most belevesznek az esőbe. Bekapcsolom a GPS-t, rábízom magam a szoftverre, a térkép az íróasztalon maradt. Váratlanul az autópályán találom magam, zúznak mellettem kelet felé a lengyel rendszámú mikrobuszok. Mehetnék én is Krakkóba, de más az úticélom: Ostrava.

„Európa legsajátosabb városa” – ezekkel a szavakkal invitált egyik vendéglátóm. A gyorskeresés eredményes, a 317 ezer lakosú Ostrava tényleg sajátosnak tűnik. Az „ipari jellegű” várost „sokszínű növény- és állatvilág” jellemzi, nem csoda, hiszen egykor „mammutvadász” település volt. 1894-ben beindul a villamosközlekedés, majd Ostrava lesz Csehszlovákia „acélszíve”, épülnek a gyárak és a lakótelepek. A kolostorokat felszámolják, a szerzeteseket deportálják. Terjeszkednek a bányák, a szocialista mérnökök még a történelmi városközpont alatt is fúrásokat terveznek. A bányák egy része a rendszerváltás után bezár, a többit privatizálják, zajlik a rekultiváció, de az új városházáról ma sem lehet olyan panorámafotót készíteni, amelynek hátterében ne egy vasmű vagy gyárkémények erdeje állna. Testvérvárosok: Coventry, Volgográd, Katowice, Miskolc. Vasreszelék, anyacsavar, zagytározó.

Egyszer csak eltűnök a kacskaringós erdei utakon. A fenyvesek fölött sötétkék az ég, harmat gyöngyözik az ágakon, a tisztásokra köd borul, alig várom, hogy feltűnjenek a táncoló nimfák. Apró falvacskákon hajtok keresztül, a főtereken toronyóra, restaurace, pekárna. Ez Csehország. Az idillnek hamar vége, Nový Jičín után ismét leszáll a pára, az autópálya nyákos, korcsolyázunk. Ostrava körvonalai már a távolból feltűnnek. Nem valami bonyolultak az alakzatok, balra panelek, Poruba, a szocialista városrendezés csodája. Jobbra valami gyár vagy transzformátortelep, nagyon sok a vezeték, annál kevesebb a fény. Magam elé veszem az egykilós Fujit, kattintok néhányat a volán mögül százharmincnál, így teljes a road trip. Kifordul elém egy teherautó, még több a vezeték és a gőzölgő hűtőtorony. A GPS letérít az autópályáról, a széles sávok üresen tátonganak, elhagyom a legnagyobb körforgalmat, amelyet valaha láttam. A közepén kerek erdő, tele endemikus fajokkal, amelyek csak ebben a körforgalomban élnek. Oldalra pillantok: a világ legnagyobb rendezőpályaudvarára. Harminc vágány – vagy ötven? Aztán az ötvenes évek sztálinbarokkja, dunaújvárosi hangulat, a sugárutak mentén babakocsikat tolnak az emberek, lóbálják a nejlonszatyrokat, Lidl forever. Mintha itt mindig szitálna az eső. Kikerülöm a trolit, átsuhanok a városközponton, felkapaszkodok a Baník Ostrava stadionja melletti emelkedőn. Végállomás: az ostravai Rózsadomb villanegyede, Hotel Best.

A város az agglomerációval együtt 800 ezer lakost számlál, mégis üresnek tűnik. Kilépünk a szálloda kapuján, beleszívunk a hegyi levegőbe, hajunkba belekap a könnyű szél – jobbra pedig feltűnik egy elhagyott bányatelep. Lerombolt építmények törmelékei között néhány felújított épületrész. Mindenütt sár, valaki flex-szel dolgozik, mellette fehér mikrobusz. Vítkovice is megkapó. Az Ostravához tartozó településen 1828-ban alapították az első vas- és acélművet, amely a XIX. század végén már a legnagyobbnak számított az Osztrák-Magyar Monarchia területén. De a városrész ma is büszke az iparára: Vítkovice Wikipedia-oldalának nyitóképén a Vítkovicei Vas- és Fémművek olvasztói láthatók, gyönyörűen kivilágítva. Végighajtok a nyílegyenes Ruskán, a hosszan elnyúló Vítkovice Machinery Group épületegyüttese mellett, bele a ČEZ Arenába (itt játszik a HC Vítkovice hokicsapata), a lakótelepi zónába. Eszembe jutnak a csehszlovák gyerekfilmek a nyolcvanas évekből – Jirka, Hanka, Panka és a többiek mind ilyen panelek tövében játszottak indiánosdit. Mindenesetre a vítkovicei panelházak mintha már túlestek volna a „rezsifordulaton”, az épületek színesre mázolva, felújítva álldogálnak szépen, egymás mellett – ez nem Diósgyőr-feeling. A gyárak köré épített panelrengetegekbe villamosok vezetnek, a paneltelepeket összekötő széles utakon ritkás a forgalom, a szűk Pécs után irigylem ezeket a tágas sávokat. Csak az útszéli kopár fák ne lennének, meg ez a mindent átható szürkeség.

Ostrava belvárosa kellemes meglepetést okoz, emberekkel is találkozunk, korzóznak a főtéren, várják a villamost. Vagy átsétálnak az Ostravice fölötti hídon: a folyó egykor országhatár volt, a keleti oldalán Szilézia, a nyugatin Morvaország. Persze, a városközpontban is lépten-nyomon a város ipari múltjába botlunk. A főtéren áll például a Baťa-áruház. Az 1876-ban született Tomáš Baťa életműve talán a legnagyobb cseh sikertörténet, a gyárosról, akinek a cége a harmincas években a világ legnagyobb cipőexportőrévé tette Csehszlovákiát. „El kellene menned Zlínbe” – tanácsolják vendéglátóim, akik röviden összefoglalják a sztorit a cég felvirágoztatójáról. Baťa elsősorban vállalkozóként volt sikeres (vezetése alatt a cég közel 30 ezer embert foglalkoztatott, s Csehországban nagyjából 1800, míg világszerte 700 üzletet nyitott), de politikusként is alkotott. Szülővárosa, Zlín polgármestereként társadalmi felzárkóztató programokat hirdetett, manchesteri mintára épített lakónegyedeket a városban, munkásai számára pedig saját kórházat alapított. Az Ostrava főterén álló épület egyébként egészen modern, hihetetlennek tűnik, hogy nyolcvan évvel ezelőtt emelték. Megtudom, hogy a harmincas években Baťa egymás után építtette a 10-17 emeletes felhőkarcolókat, s minden csehszlovák város főterére felhúztak egy modern, többemeletes cipőáruházat, az egyik legreprezentatívabb a prágai Vencel téren áll. A kedélyes főtéri beszélgetést egy Nightwish-pólós srác rontja el, aki a virágágyások között zokog, az üres brifkóját gyűrögetve. „Mi a francért kellett nekem villamossal mennem?!” – hörgi, majd felpattan, és kiabálva indul el az egyik mellékutca felé. Zsebtolvajjal vagy kalauzzal találkozhatott.

A metálhangulatot fokozzák az épületek. Szürke, barna és fekete kockák egymás mellett és egymás tetején, párhuzamos vonalak, derékszögek. Ostrava egy hatalmas, dombok és fúrótornyok közé ékelt négyzetrács. Az elmúlt kétszáz év évtizedeiből itt maradt épületek homlokzatain eleganciát és nagyságot hirdető feliratok (City Center, Casino Bonver, Česká národní banka, Radnice města Ostravy, vagyis az új polgármesteri hivatal), de ezek ellentmondanak a fakó épületek egyformaságának. Egyedül a Prosperita Palace oszlopsorából árad valami komor patina, az elkoszlott oszlopok és a homlokzat tetején búslakodó túlméretezett szobrok alapján mégis nyilvánvaló a szocreál ihletettség. Ostravát azonban nem véletlenül tartják „sajátos város”-nak, a hatvanas-hetvenes évek aurája mellett frissesség is jellemzi. A belváros tele hangulatos kávézókkal, a Protimluv folyóirat irodalmi estjének helyt adó Fiducia antikváriumban nagy a pörgés, sok a fiatal. Az emeleten fotókiállítás a nyolcvanas évek kelet-európai nudista mozgalmáról. A legjobb képen négy szereplőt látunk: két egyenruhás rendőrt, egy meztelen férfit (baseball-sapkában) és egy dobermannt (szájkosárral). A vacsora elsőrangú és olcsó, s még egy zártkörű buliba is eljutunk, de hiába tudjuk a jelszót, odabenn vágni lehet a cigarettafüstöt. Ettől már elszoktunk. Inkább sétálunk, a központ bizonyos övezetei jól ismert, polgári városokra emlékeztetnek. Prágai ablakkeretek, bécsi tisztaság, milánói zsúfoltság.

Közben ismét kiürülnek az utcák. A trolivezetékeken sárgás fények futnak végig, és ugyanezek a sárgás fények világítják be az utcasarkokat és az ablakokat, a hidakat, a városon átfolyó Ostravice vizét. Egyedül a polgármesteri hivatal óratornya fénylik kékesen az éjszakában. Meg egy nagy doboz, egy furcsa épület a dombtetőn. Már a Keltičkován járunk, száz méterre a szállodától. Letérdelek a macskakövekre, hogy lefényképezzem a világító kockát. Megnyomom a gombot, a gép fókuszál, de mire exponál, az épület váratlanul színt vált. Kék helyett piros.

További képek Ostraváról a szerző Flickr-galériájában

(Köszönet Jiří Macháčeknek és Lucie Mechovának a meghívásért; Barnás Ferencnek, Pató Mártának, Pató Attilának és Jiří Zemannak – az informatív kalauzolásért, a kellemes társaságért, és hogy mindig bevártak, amíg fotóztam.)