Nyolc lány a pécsi irodalom tanszékek vonzáskörzetéből Angliába készül: Jane Austent mindannyian személyes ügyünknek tartjuk, utunk célja pedig a délnyugat-angliai történelmi kisváros, Bath. Annak apropóján, hogy Jane Austen néhány évig itt élt, valamint hogy két regénye, a Meggyőző érvek és A klastrom titka is itt játszódik, Bath-ban minden szeptemberben nagyszabású Jane Austen-fesztivált rendeznek: kultuszkutatói ambícióinkat és a főkötő divatja iránti rajongásunkat egyesítve vágunk neki az előkészületeknek.

Az eseményről annyit tudunk, hogy rengeteg Jane Austen-rajongó tíz napra Bath-ba tömörül, korabeli ruhákban pompáznak, látványosan felvonulnak az utcákon és pazar bálokon vesznek részt, valamint irdatlan mennyiségű Mr. Darcy-figurát vásárolnak a Jane Austen Centre-ben. Felkészülés gyanánt a Jane Austen-célokra létrehozott Facebook-csoportban néha megosztjuk Jane Austen kedvenc vacsorájának receptjét, a fesztiválprogramot böngészve pedig újabb és újabb programpontok abszurditásán visítunk (személyes találkozás Jane Austen unoka-unoka-unoka-unokahúgával, előadás a 19. század eleji retikülök tartalmáról). És leginkább: le vagyunk nyűgözve saját ötletünktől, hogy személyesen is átéljük a Jane Austen-álmot.

Persze nem mindenestül, mert az iszonyú drága lenne. A fesztivál fő attrakciójára, a bálra például átszámítva 35.000 Ft a belépő fejenként, ráadásul megjelenés kizárólag megfelelő öltözetben, értsd: a régens kor stílusát imitáló báli ruhában. Mivel azonban az elmúlt évet nem azzal töltöttük, hogy saját kezűleg kifogástalan báli szettet barkácsoljunk magunknak, isteni szerencsének véljük, hogy amúgy is elfogyott az összes jegy már júliusban.

A Jane Austen-fesztivál olyan irodalmi rendezvény, ahol az ember nem találkozik irodalmárokkal. Ez a fesztivál, amint neve is sejteti, távol áll a szűk szakmát megszólító pogácsás-kávés konferenciáktól és könyvbemutatóktól – és nem csak azért, mert itt scone van, vagyis angol édes pogácsa, valamint fekete tea, szigorúan tejjel. A nemzetközi látogatottságú fesztivál az a fórum, ahol a megszállott Jane Austen-rajongó sok-sok további megszállott Jane Austen-rajongóval köthet barátságot. Kérdés persze, hogy ez a rajongás kinek szól: a regényíró Austennak, a filmadaptációknak, amelyek nélkül ilyen fokú jelmezes parádézás elképzelhetetlen lenne vagy esetleg Colin Firth-nek, a Büszkeség és balítélet örök Mr. Darcyjának az 1995-ös BBC-sorozatból. A fesztivál programjában helyet kap egy előadás, amely címe szerint épp ilyen és hasonló kultusz-kérdésekre adhatott volna választ – a kenti egyetemen irodalomból doktorált tanárnőbe vetjük minden bizodalmunkat. Sajnos hiába, de legalább újabb megfigyelésekkel gazdagodunk a kultusz működésmódjára vonatkozóan: a kutatóval is előfordul, hogy elborítja a kultuszmáz, és elfelejt kérdéseket feltenni, csak listázza rendületlenül a The Lizzie Bennet Diaries című videóblog-sorozat epizódjait és a Colin Firth vizes ingjéből készült mémeket.

Megfigyelve egyébként, hogy Bath városa és a környék hogyan irányítja a Jane Austen-kultuszt, levonhatjuk a tanulságot: már egy „talán”-ra is pompásan lehet kultuszt építeni. A Jane Austen Centre-ben például kiderül a leghíresebb Jane Austen-árnyképről, hogy csak „probably” Jane Austen, számtalan bath-i vagy Lyme Regis-i épületben pedig „most likely” időzött Jane – biztos tény nem sok akad. Arról nem is beszélve, hogy Austen állítólag nem is szerette Bath városát, az életrajz szerint legalábbis az Austen-család anyagi kényszerűségből költözött ide, így minimum ironikussá válik, ahogyan a Meggyőző érvek egy mondatát az összes ajándékbolt Jane Austen-szekciójának mottójává emelik: „Oh! Who can ever be tired of Bath?”

Saját pozíciónk a fesztivál forgatagában némi magyarázatra szorul: természetesen rajongunk mi is, különben mit is keresnénk itt, de kizárólag ironikusan, kritikai távolsággal szemlélve saját rajongásunkat is. Beépülünk, amennyire lehet, habár nem beöltözve veszünk részt a programokon. A bálon kívül ez nem követelmény, mindenesetre az igazi Jane Austen-hívő minden alkalomra más toalettet ölt. Érdekes megfigyelni, ki hogyan viselkedik Austen-hősnőnek öltözve: az ízléses, természetes megjelenésű hölgyeket irigyeljük, mások viszont hiába erőlködnek, a ruha csak jelmez marad rajtuk, oda nem illő elem. Az igazán elszántak (a fesztiválra érkezett orosz delegáció tagjai például) a főkötő alól kikandikáló göndör műfürtökkel próbálnak bájt kölcsönözni megjelenésüknek, csak aztán a teázáshoz leveszik a főkötőt, és marad egy kókadt konty a tarkón meg kétszer két keresztbe-hullámcsat oldalt.

A beöltözés kérdése tehát megkívánja a kettős-ironikus pozíciót: egyrészt örülünk, hogy nem beöltözve és napernyővel korzózunk előkelő hölgyek módjára Bath városában szerteszét, mert tudjuk jól, hogy sznobok lennénk és röhejesek. Másrészt viszont pontosan tisztában vagyunk azzal is, hogy akkor válunk csak igazán röhejessé, amikor a Lyme Regis-i múzeumban önkívületben csapunk le arra a néhány felpróbálható felöltőre és kalapra, amelyeket azért a szívünk mélyén mégiscsak hiányolunk civil öltözékünkből.

Nem viselkedünk túl illendően, az igaz: lelkesen fotózzuk az önmagukat Jane Austen igaz követőiként számon tartó hölgyek és a világ diszkrepanciáját nyilvánvalóvá tevő helyzeteket, az elit báli ceremóniát az üvegajtón észrevétlenül(?) bekukucskálva szemléljük és kemény kritikával illetjük a túlburjánzó fejdíszeket.

A fesztivál azonban nem csak élcelődnivalóval szolgál: az iróniánál sokkal fontosabb, hogy Jane Austen égisze alatt baráti a hangulat, résztvevők és szervezők egyaránt kedvesek, a közös téma pedig adott az ismerkedéshez. Minket is kedvesen fogadnak, noha én simán kinézném magunkat a társaságból; cseverészünk, faggatnak, hogy mi vagyunk-e a Hungarian Jane Austen Society, és nem gondoljuk-e, hogy a Mansfield Park a legbonyolultabb regény. A fesztivál végére kimondottan otthonosan érezzük magunkat: Bath gyorsan belakható város, vannak ismerőseink, akikkel üdvözöljük egymást, ha összefutunk az utcán, és ha megpillantunk egy-egy beöltözött figurát, jól esik nyugtázni, hogy ő is „hozzánk tartozik”. Ráadásul a fesztivál különlegesen szép díszletek közt zajlik, csodáljuk a György-kori építészet márványházait, az impozáns Royal Crescentet, a gótikus stílusú Bath Abbey-t és a római kori fürdő épületeit. 

Egy utolsó, a Jane Austen Centre-nél készített csoportkép után viszont búcsúzunk Bath-tól, és még eltart egy darabig, mire kilépünk abból a helyzetből, hogy Jane Austen az egész világ. Fokozatosan józanodunk: most már nem tartoznak hozzá az utcaképhez a random Jane Austen-figurák, és azt is újra megszokjuk, hogy a reggelihez nem tejjel isszuk a teát. Ez utóbbinál azért sokat segít Mr. Darcy, aki azóta is a hűtőről figyelve érdeklődik minden reggel, vajon reménykedhet-e, hogy szeretni fogom valaha.