Kobrával žižekes pólót szeretnénk magunknak.

Tulajdonképpen már csak a leghíresebb szlovén filozófus tartja bennünk a lelket, a zöldkártya utáni futkosás és telefonálás, a boszniai márka hasztalan kutatása a pénzváltóknál, az esős időt jelző meteorológiai jelentések egészen elcsüggesztenek. Zozó, aki a sofőrünk lesz, s aki csak pár órácskát szeretne a napos tengerparton, az utóbbi időben a szerencsétlenségek villámhárítójának bizonyult. Útját felhőszakadás, partra vetődő bálnák, kolera és karosszériák ropogása kíséri.

 

Petivel unottan rakosgatjuk a bábukat az Apolló kockás abroszán.

– A szerencsétlenségek villámhárítója vagyok – sóhajt föl, kér még egy sört, elfintorodik, konstatálja, hogy a drágábbikból kapott, számolja újabb veszteségeit vonalas füzetében Zozó.

– Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat...

– Kd8! Királydráma!

– Persze, sosem lehet tudni, mekkora körben ég ki mellettem a fű...

– Végidőket élünk!

– Most is, a felkarom... Proximális izomfájdalom. Hogy fogok így vezetni?! Mintha külön életet élne...

Már látom születőben a képet: állunk a tengerparton, zuhog az eső, a gallérunkat a fülünkig húzzuk. A mellünk mégis dagad az örömtől. Pólónkról egy szakállas arc néz szembe a kamerával.

– Enjoy your symptom!

*

A szállásunkon a filozófus felolvassa a Szarajevó-mantrát.

„...szarajevóban magad sem tudod

mi lehetnél s mi lehettél volna...”

Iszunk. Sokat. A legolcsóbból. Sarajevsko. Tuzlanski.

A város megsarcol bennünket.

Hamarosan megtudjuk, hogy a Baščaršiján éppen azokra a helyekre nem javasolt betérni, ahová szívesen invitálnak. Egy bácsi integet az üzletéből. Húsos burek. Joghurt. A szomszédból erős török kávé.

„...szarajevóban nem lehetsz turista...”

Szoknunk kell a zaccot.

A pénzváltóban forintot, szerb dinárt nem váltanak, csak bankban, kedvezőtlenül. A bazárban rosszul adnak vissza, reklamálsz, provizija balkani, felelik, legalábbis így érted. Átszámolási költség.

„...szarajevóban nem lehetsz szarajevói...”

Vörös taqiyahot veszünk, dzsezvát az otthoniaknak, lokumot és baklavát szopogatunk.

A házigazdáink az időjárást átkozzák, ilyen esős nyaruk még nem volt. A Miljačka partján lyoni fiatalokba botlunk. Olaszországon, Szlovénián, Horvátországon át Albániába, Görögországba tartanak. A gimnáziumot befejezték, nincs munkájuk. Időszakosan dolgoznak itt-ott, ezt-azt. Gyűlölik Sarkozyt, Derridáról, dekonstrukcióról tanultak. La déconstruction. Befogott orral próbáljuk utánozni a kiejtésüket: Sarkozy, merde, Lyon, déconstruction...

„...szarajevóban meg kellett volna venni

a túlélőtérképet...”

 

*

 

A férfi előlép a kőház függönye mögül, a híd kiemelkedő tégláin lépkedve a korláthoz sétál, majd fölpattan rá, s úszósapkáját felénk rázza. Összekaristolt és heges lábát akarom lefényképezni...

Nem állhatom meg, hogy újra és újra ne nézzem a mostari híd felrobbantásáról készült 8 perces videofelvételt. A tanknak többször is tüzelni kell, míg a híd megroggyan, majd a Neretvába dől. Előrehajtom a felvételt, visszahajtom, játszom vele. Áll, bukik, áll, bukik...

„Jebem ti majku!”, kiáltja valaki.

Ketten vannak, egy fiatalabb, tizenhat-tizenhét esztendős fiú, s egy idősebb, negyvenes éveiben járó férfi. Felváltva ugranak a folyóba. Skakači.

A 400 éves híd lerombolása után pár hónapig függőhíd nyúlt a két part között. Ezen egyensúlyoztak a politikusok és a katonai vezetők, amikor bevették a várost. Büszke lépdelés, ráklépés.

„Jebem ti majku!”, kiáltja valaki.

Az ugró végül elhatározza magát. Háttal fordul a folyónak, lábujjhegyre áll, térdével rugózik... Egy-kettő-há-

 

Késő éjjel indulunk a szállásunkra, átsétálunk a hídon, rossz járni rajta a kiálló téglák miatt. Figyelni kell, hogy egy-egy síkos buckáról le ne csússzon a lábad. A hídon túl, egy bolt előtt, melyben napközben hűtőmágneseket és képeslapokat árulnak, az eresz alatt megpihenünk. Odébb egy zsákutcában hangos zene szól, a kockakövek szétszórják a diszkó fényeit. Nem megyünk be. Az egyre jobban nekibuzduló eső elől mások is az eresz alá húzódnak. Külföldiek. Északiak. Erős cigarettát szívnak. Körbejár egy whiskys üveg.

Két gyerek, talán testvérek, egy kisfiú és egy kislány, kucorog álmosan az utcaköveken.

Az ugró végül elrugaszkodik a korláttól. Perdül a levegőben, lábát a teste mellé szorítja – vakuk villannak –, majd talppal csapódik a vízbe.

Taps.

*

A Diocletianus palotájához vezető egyik utca Teuta királynő nevét viseli: Ulica Kraljice Teute.

Az illírek nagyasszonya, akinek szépségéről a krónikák rendre beszámolnak – különösen a lábait méltatják, mondván, olyan puha talpak még sosem érintették a Földközi-tenger fövenyét, s talán sohasem is már ezután...!, az időszámításunk előtti 2. században uralkodott, s államának kereskedőhajói az egész Földközi-tengert bejárták. Fügét, szőlőt és rózsaszín húsú tengeri halakat szállítottak Dalmácia és Liburnia, dél felé pedig Macedónia kikötőibe. Dagasztotta a bóra az illír vitorlások fehér vásznát, egyre puhább párnán nyugtathatta finom boltozatú lábát Teuta. Persze ez a rómaiaknak nem igazán tetszett – vaskos római lábikrákhoz voltak szokva –, meg az sem volt az ínyükre, hogy a part menti halászok olykor-olykor római vizeken kalózkodtak. Követeket küldtek hát Teuta királynőhöz, aki az ágyában ücsörögve fogadta őket. A követek minden panaszát meghallgatva mi mással vigasztalhatta volna a rómaiakat, minthogy lassan feljebb vonta lábán a lepedőt, látni engedve így először az érzékien kunkorodó lábujjait; majd a bokáját, amelynek halvány vöröse azoknak a tengeri halaknak a húsára emlékeztetett, amelyeket az illírek a környező államoknak szállítottak; s a lábszárát, mely a reggeli napfény becézéséhez volt szokva.

A követeket mindez nem hatotta meg. Így hát a királynő lassan visszacsúsztatta a leplet a lábszárán, elfintorodott, a fejét is elfordította.

A követek sohasem látták viszont Rómát...

Így tört ki az illír háború, melyben a rómaiak fölényes győzelmet arattak Teuta népén.

A Splitben bóklászót ezúttal azonban nem a történelem késztette megállásra a királynő nevét olvasva, hanem a név hangzása ejtette kábulatba. Teuta. Hamarosan be is jegyzem a füzetembe, ahová a legszebb női neveket gyűjtöm. Két rendszerkritikus baloldali filozófus, Chantal Mouffe és Saskia Sassen, a Brodsky által pár száz kilométerrel északabbra, Velencében említett Arabella Ferri, aki, sajnos, jegyzi meg Brodsky, „csüggesztően tartós, harmonikus kapcsolatban” él, valamint Hangák, Villők és Villő Hangák, Csenge Villők és Hanga Borbálák alá kerül Teuta királynő.

A következő sarkon tengeri halakat árulnak. Úgy csúszkálnak a vértől iszamós vágódeszkán, mint vizes láb a gumipapucsban.

 

*

– Ez meg mi az ördög volt...?! Majdnem elütöttem!

– Valami nejlonzsák, faszom se tudja...

– Nem nejlonzsák volt, Petikém...!

– Mintha mocorgott volna benne valami...

– Véres volt a zsák. Meg körülötte az aszfalt is, Csabikám.

– Csak egy pillanatra láttam, a kanyar után volt...

– Lehet, hogy a közelben dögtemető van...

– Azért ez nagyobb volt, mint egy kutya teteme.

– Egy őz...

– Elvakítja őket a lámpafény. Apám úgy figyelmezteti őket, hogy dudál.

– A prófétában pedig az az arab ipse előre látja, hogy őznek ütköznek majd!

– Most tényleg azt mondod, hogy egy csonkolt Bambi mocorgott a zsákban?

– Vagy egy próféta...

– S ezért kürtöljem tele az egész boszniai éjszakát? Már egy órája jövünk, és sehol senki.

– Lehet, hogy valami leszámolás.

– Csabikám, tényleg lehetett hulla is....

– Víz, villany nincs. A fűrész benzinnel működik, a közeli patakra jár le a véres kezét megmosni...

– De most komolyan, Boszniában vagyunk...

– Mi ez a motorberregés?

– Követnek bennünket?

– Ti is halljátok ezt a zörgést? Amikor kanyarodom vagy fékezek.

– S mi van, ha nem suhantunk át a zsák fölött, hanem...

–...beakadt az alvázba...?

– Mindig ilyen vörös volt a hold, vagy csak...

– Milyen hold?

 

Iszunk. Eszünk. A legolcsóbbat. Lovačka pástétom, szarajevói lepény.

Fölsétálunk a hegyekbe. Lépcsők, csak csúszós lépcsők. Macskakövek. Mindenfelé temető. Török-kori, gömb markolatú szablyákkal, s 90-es évekbeli. Fehérek. Több ezer. Élt … – 1992. Élt: ...–1995. Meghalt: 21, 15, 70, 65 évesen. Eltűntek. A háború gyermekáldozatainak emlékműve. Megyünk csak fölfele. Sírok. Befejezetlen házak. Elhagyatottan álló házak. Macskakő. Megyünk fölfele.