Különös, már-már megható volt, hogy amikor híre kelt, Finnországba készülünk, a pécsi finn-barátok azonnal mozgósítani kezdték ottani kapcsolataikat, főként persze a testvérvárosban, Lahtiban. Érdekes történet ez, hogy az 1970-es, 1980-as években mennyire pezsgett a két ország egymás iránti érdeklődése, mennyien tanultak finnül itthon, és milyen sokan fogtak bele a magyartanulásba Finnországban. Aztán ez a lendület a rendszerváltás után megcsappant, mára pedig jószerével el is tűnt. Ami azt eredményezi, hogy ugyan vannak fiatalok, akik valamilyen praktikus okból épp Finnországban kötöttek ki munkavállalóként, de a magyar nyelv, a magyar fíling után lelkesedők mára jobbára hetven, de inkább nyolcvan fölötti tiszteletre méltó hölgyek és urak. Akik nagyon örülnek, ha ifjúságuk megelevenedéseképpen megjelenik náluk egy valódi magyar, akit vendégül lehet látni, meg lehet neki mutogatni a várost.

Ily módon kerültem én is kapcsolatba feleségemmel együtt – többek között – Ilkkával és Leenával, és vehettem részt a finnországi találkozók utolsójaként a lahti Finn–Magyar Társaság rendezvényén.

Mire Lahtiba értünk, már túl voltunk pár meglepetésen.

Például ezen: bizony nem sejtettük, hogy Vlagyimir Iljics Leninnek micsoda kultusza volt és noha megkopóban, de van is Finnországban. Tamperében múzeummal adóznak a vörös forradalmár emlékének, egyrészt, mert ott éldegélt emigrációban két éven át, másrészt ő írta alá a Finnország függetlenségét kikiáltó dokumentumot. Egy biztos, Lenin a mi emlékeinkben kicsit másképpen „élt, él s élni fog”.

Aztán: persze, a földrajzórai emlékek őriztek abból valamit, hogy Finnország az „ezer tó országa”, de hogy az ezer voltaképp 186 ezer, kicsit sokkoló volt. Vagyis, hogy nem a tavak szabdalják a szárazföldet, hanem inkább fordítva, némi szárazföld köti össze a tavakat. A népsűrűség is jólesően minimális, még a nagyobb városokban is olyan a forgalom, mint nálunk egy augusztusi vasárnapon 12 órakor. Az autópályák látogatottsága dicséretes módon próbálja alulmúlni az M6-os Dunaújváros–Pécs szakaszát.

Aztán: sejtettük, hogy miután az egyetemi finnórák sajnos teljesen nyomtalanul múltak el felettünk, az angollal tudunk majd boldogulni. De hogy bármelyik bolti eladó, közmunkás vagy ilyen-olyan kiszolgáló személyzet tökéletes, mondhatni, élvezetes angolsággal reagál kérdésünkre, felvetésünkre, kivételesen irigységgel töltött el. És szerettünk volna úgy tudni angolul, mint ők…

Aztán: sztereotip finn-képünk sarkalatos része, hogy a rokonoknál minden nagyon zöld, egészségtudatos, előremutató. Ehhez képest talán még az USA-ban sem látni annyi kifejezetten kövér huszonéves lányt, mint Finnországban. Akik láthatólag nem is szégyellik gömbölydedségüket, hiszen a jó időben többnyire miniszoknyában, mi több, afféle babydoll-szettben flangálnak vagy rollereznek.

Aztán: ha már kajálás, ott a finn véreshurka. Mindenféle halak, meg a félig svédnek számító húsgombóc szósszal, oké. No de a véreshurka? Ami annyira magyar, hogy azt képzelnénk, a hazai vásárcsarnokok és a balatoni büfék világán túl ismeretlen a világ számára. És bizony nem. A mustamakkara kinézetre teljesen olyan, mint a hazai, ám kétféle kiszerelésben kínálják. A tamperei változatba árpát tömnek bele, és áfonyalekvárral eszik. Ezt teszteltük, mondjuk, egy négyes alát megért. Aztán a turkui variánssal már nem kísérleteztünk, talán épp azért, mert azzal kecsegtettek, hogy ott még mazsolát is tesznek bele a biztonság kedvéért. Attól lesz igazán fin(n)om.

És minderre rátett egy lapáttal az időjárás. Miközben a tavasz folyamán újdonsült, egyelőre virtuális ismerőseink folyamatosan olyan posztokkal rémisztgettek, de még áprilisban is, hogy na, megint esett 20 centi hó – megérkezésünk napjától fogva sütött a nap és egyetlen felhő sem táncolt az égen. Ezt nevezem én finn vendégszeretetnek!

Lahti Pécs legrégebbi testvérvárosa, épp 1956-ra datálódik vissza a barátkozás kezdete. És valóban, nagyon is emlékszem rá, hogy az 1980-as években, de még azért később is, rendre jöttek-mentek a delegációk, a művészek, rendeztek különböző kiállításokat itt is, ott is. Ami teljesen megszűnt, legalábbis híre nem nagyon kél.

Pedig a város (majdnem azt írtam: városka, mert a békés csöndesség szinte minden finn helységet ilyennek tüntet fel) érdemes a becserkészésre. Ami számunkra teljesen ismeretlen, hogy Lahti a téli sportok fellegvára. Jó, május végén ez nem domborodott ki teljesen, de a síközpont a három síugró sánccal önmagában monumentális, és miután a sarkokban és falfelületeken kizárólag síugrók szerepelnek vagy szoborba öntve, vagy megfestve, el kell higgyem, ez itt a város lelkének része. Eleddig hatszor rendeztek északi sí világbajnokságot…!

Ilkka amúgy komplett forgatókönyvvel készült, órára beosztva a lahti látnivalók felkeresését, folyamatosan sajnálkozva azon, hogy milyen kevés az időnk. Elmentünk a városházára, ami az első finn sztárépítész, Eliel Saarinen műve, akárcsak a helsinki vasútállomás épülete. Nem is a látnivalók felsorolása miatt említem elsőképpen, hanem: vendéglátónk becsöngetett, majd a kaputelefonon közölte, hogy jöttünk körülnézni. A portás pedig nyitotta az ajtót, és pillanatokon belül odabent csodáltuk a finn art deco egyik eminens példányát. Persze, a portás is folyékonyan beszélt angolul, de hát ez el is várható egy városházi portástól, nem?

A finn nemzeti zeneszerzés atyja, Jean Sibelius Lahtitól nem messze, Jävenpää melletti kerti házában élt, így minden joggal viseli a városi koncertterem az ő nevét. Ahogy szerte a világban, a finneknél is jellemző, és nagyon jól csinálják, hogy a volt gyárépületeket, ipari létesítményeket, ha lehet, nem dózerolják el, hanem szépen átalakítva főképp kulturális intézmények főhadiszállásává teszik őket. A Sibeliustalo is ilyen: van egy mára nagyon rusztikusnak tűnő vöröstéglás, egykori gyárépület, amihez hozzátoldottak egy jórészt fából készült vagy legalábbis fával burkolt új, mindenre alkalmas központot.

Nyilván nem olcsó mulatság, de a pécsi és lahti zenészek – és feltehetően a közönségük – számára egyedülálló élmény és lehetőség lenne egymás koncerttermeiben fellépni, akár rendszeresen.

Az idős magyar-rajongókkal való találkozás megint megható volt. Évtizedekkel ezelőtti pécsi látogatások kerültek szóba, egy-egy név, Keserü Ilonáé, Lakner Tamásé, Szatyor Győzőé, és láthatólag jólesett nekik, hogy megint kimondhatnak néhány magyar mondatot, amiket nagyon sok éve tanultak, és lehet, sok éve nem is használták már őket. Ily módon a lahti vizit kicsit időutazás is volt, azzal a melankóliával átitatva, hogy vajon mit hoz, hozhat-e még bármit a jövő.

Egy biztos, mindenért köszönet, vagyis nagy-nagy KIITOS, még ha ez az én fülemnek kicsit görögösen is hangzik. Nem baj, finn és görög két jó barát, sőt, harmadiknak talán még a magyar is odatolakodhat…