Melhardt Gergő írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

Egy-két napja voltam Varsóban, amikor ezt írtam valakinek levélben:

a tanszéki értekezlet után Németh Zoltánnal vártam a buszt, és miután a menetrendben rámutattam a Trzech Krzyży térre, megkérdezte, tudom-e, ki írta le ezt a nevet először a magyar irodalomban? Mármint a Plac Trzech Krzyży nevét. Nem, nem tudom… Aztán Z. azt mondta, hogy a posztmodern magyar irodalom Varsóban kezdődött.

Á, igen, az Egy talált tárgy megtisztítása.

Amikor legutóbb olvastam, még nem tudtam lengyelül. A sok furcsa utcanév: akár a Marson is játszódhatna. Tandori sétál és szomorkodik, erre emlékeztem.

Öt hónapig, októbertől februárig voltam Varsóban a Visegrádi Alap kutatói ösztöndíjával.

Köszönöm a Varsói Egyetem Magyar Tanszékének, hogy befogadott erre az időre.

A legtöbb időt az Egyetemi Könyvtárban töltöttem.

Nyitva mindennap 0–24 óráig. A Visztula-parthoz közeli, visszafogottan szép épület betonból, zöld és fémes rácsozatokkal. Munkára, tanulásra idealizált terek, csend.

Hogyan lássuk szépnek ezt a várost? – kérdezi Térey János A rút kiskacsa című esszéjében.

(A rút kiskacsa = Varsó a kilencvenes évek elején. Térey = a doktori disszertációm témája.)

Meghökkentő a kérdés (hogyan lássuk…), de jogos. Nem mindenkinek szép azonnal. Igyekezni kell, hogy belészeressünk.

Két célból mentem: hogy dolgozzak a disszertációmon (ez sikerült), és hogy fejlesszem a lengyeltudásomat (ez is). Közben az itthoni munkámat is csináltam, az ösztöndíjas időszakra engedélyezték a távmunkát: „A távmunka végzésre alkalmas munkavégzés szokásos helye: Lengyelország, 00-311 Warszawa (Varsó) ul. Browarna 8/10.” Köszönöm a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.

Azelőtt sosem voltam Varsóban. Irodalmi szövegeken keresztül ismertem, azaz nem ismertem, mert mást ismertem, mint amit aztán öt hónap alatt megismertek a tagjaim. Öt hónap alatt jól be lehet lakni egy helyet. Egyedül, sok sétával. Varsó reménytelenül hideg, de száraz hideg: olyan, hogy órákig lehet sétálni, és csak utána érezzük, mennyire átfáztunk, csontig. Sétálva, nyitott szemmel: így lássuk szépnek.

Elegáns színeit, tágas tereit, jól működő infrastruktúráját.

Varsó fehér.

A belvárosban könnyű tájékozódni, térképe sakktábla.

A magas házak sem akarnak összenyomni. És parkok, parkok mindenhol.

Jelképe, címerfigurája a szirén (hableány), a syrenka. Ha jól emlékszem, a lexikon szerint a legkorábbi ábrázolásokon sárkánytestű ember volt, női vonások nélkül. Abból lett később, még a középkorban hal-alsótestű nő. Karddal a kezében. Varsó nőnemű, mert neve, Warszawa, a-ra végződik.

Nincs mód, hogy Varsót túlutazzam – mondja kedves Térey-versem.

A műfordító tanácsot kér, szeretné lengyelül visszaadni a „túl” igekötő szokatlanságát. Túlutazni, tényleg, ez mit jelent? Hogy mondanám bármilyen más nyelven? Nem tudok tanácsot adni. Sikerül megoldania, de nem az igekötőt kell jól megválasztani, hanem az igét. „Utazni” helyett túlélni nincs mód Varsót, szó szerint ez: lengyelül szokatlan.

Vagy Tandori, a Talált tárgy, amit a tanszéki értekezlet utáni napon újraolvastam. Benne van a tízben! Mint tudjuk, így kezdődik a költemény:

Hogy egyáltalán
szólhassunk
hosszúra nyúlt W.-i tartózkodásáról,
hogy érkezését, távozását
– (ugyan)oda, (ugyan)onnan –,
rengeteg mászkálását (közben),
e csatangolások látszólag céltalan ismétlődését
térben
egyáltalán elképzelhessük,
(ahogy mintha egy üres városban bolyongna):
szólnunk kell
a Plac Trzech Krzyżyre torkolló, innen nyíló
utcákról

Ezt a hosszú verset felolvasni egy kocsmában, hogy sírjon, aki hallgatja, és az is, aki felolvassa. Két jó magyar a varsói éjszakában. (A másik kettő közben számokat kér a pultostól a youtube-on: hallottak-e már LGT-t, Kispált a jó lengyelek?)

A barátaim látogattak Pestről.

Rács van a bolton – ez a vers utolsó sora. Ott, a hosszú vers végén mintha azt jelentené, hogy talán vége mindennek.

Csak az éjszakának volt vége. És berúgtunk a citromos vodkától.

Szóval a magyar posztmodern irodalom ebben a versben kezdődik, a Trzech Krzyży téren, Németh Zoli szerint. De hát ő a magyar irodalom professzora a Varsói Egyetemen, neki tudnia kell.

Taxi a Trzech Krzyży téren. – ez a sor a Tandori-versben azt jelenti, hogy a beszélő beszállt egy taxiba.

Én egyszer sem ültem taxiba Varsóban, mert már nincs szocializmus. (A lengyeleknek nem állami, hanem szép igazi kapitalizmusuk van, ami abból látszik, hogy a moziban a film előtti reklámok biztosítókat, bankokat és pénzügyi szolgáltatásokat hirdetnek.)

De úgy alakult, hogy az Egy talált tárgy megtisztításában leírt helyek voltak nekem a környék, a vers térképe az én térképem. Amikor bevásárolni mentem, vagy kocsmázni vagy házakat fényképezni, moziba vagy futni, vagy csak sétálni, azokat az utcákat kellett járnom, amelyek a vers elején sorakoznak.

Irodalmi szövegekből volt Varsó-képem. Ezek közé sorolom Bács Gyula útikönyvét is (1979, Panoráma Könyvek).

A magyar turista minden bizonnyal jól érzi magát Varsóban. Hogy ez az érzés töretlen legyen, egyetlen dologtól óva intjük: ez a lengyel kávé. […] az általunk megszokott ízű, koffeintartalmú eszpresszókávét is ihatunk azonban Varsóban; rendszerint kiírják, ahol kapható.

Nemcsak a felhőkarcolók épültek fel Varsóban az azóta eltelt időben (de azok között a legújabb például Európa legmagasabb épülete [!] a tetején kilátóterasszal, ez sajnos nem készült el, amíg ott voltam), hanem a kávékultúra is megváltozott. Ma már a hírhedt ócska kávé a ritkaság.

Igazi kapitalizmus, de nem alszanak emberek az utcán.

Az Egyetemi Könyvtárban négyféle kávét ihattam:

●  a Ruch nevű újságoskioszk vizes, erős kávéját (2 złoty),

●  a Costa Coffee remek, de nagyon drága kávéját (12 złoty körül, az árakra nem emlékszem jól),

●  a Gorąco Polecam (‘Melegen Ajánlom’) nevű pékség finom, szinte specialty-kávéját (8–10 zł, megjegyzem, a Costa és a pékség is a könyvtár épületében van),

●  az automaták automatákhoz képest meglepően jó kávéját (4–5 zł lehetett),

●  és máris öt-, nem négyféle kávéról van szó, hiszen az automatákon választható nescafé és őrölt kávé is (a nescafé kb. egy złotyval kevesebb).

A képen a Főpályaudvar egyik kávéautomatája látható. Kávé, tea, forrócsoki mellett, jobb oldal, harmadik sorban, barscs (céklaleves) is kapható.

Cékla, krumpli, kapor, aki ezeket nem szereti, ne menjen Lengyelországba.

Kompót, el ne felejtsem. Kompótlé. (Ebédhez, ebéd után. Desszert és ital egyben. Lefotózni a műanyag pohárban, küldeni E.-nek, minden alkalommal.)

Két dolog hiányzott kitartóan: a kocsmákból a fröccs, és a kiskutyám.

Naplót írtam, leveleim is naplók. Ezeket írtam valakinek:

Ha csak az utcán sétálsz, semmi nem látszik abból, ami a nyugati sajtó szerint hihetetlenül agresszív választási kampány.

Itt igazi ősz van, sokat esik, nagyon hideg. De mindenki azt mondja, csak várjam ki a novembert.

Novemberben azt mondták, csak várjam ki a februárt.

Néhány hét alatt annyi havat láttam, mint Pesten az elmúlt tíz év alatt összesen.

A hó helyett eső esik, és minden nap pontban 3-kor besötétedik. Minden tele van már karácsonnyal, de nem bírom rávenni magam, hogy ajándékokat vásároljak.

Varsóban nincsenek turisták. Alig. Eltévedt amerikaiak, akik talán Prágába akartak menni. (Varsó nem képeslapváros.) Vagy a modern építészet és várostervezés elkötelezettjei.

Mert hogyan lássuk szépnek?, például így. Az építészetén keresztül. A második világháborúban lakóival együtt teljesen elpusztult. De azonnal újraépítették, másként. Az Óváros nagy részét történelmi hűséggel, és érezni, látni, hogy nem barokk és nem 19. század, hanem a 20. közepe. A kövek, a színek beszélnek.

Egy internetes álmoskönyv szerint férfinak Lengyelországgal álmodni azt jelenti: „csinos nők, kellemes időtöltés”.

Nem akarom idealizálni! Jókor jött, és sokat jelent nekem, ennyi az egész. És sok szempontból irigykedni lehet rá. A Budapestet – de még Krakkót is – jellemző hanyag eklektikának és harsány igénytelenségnek Varsóban nyoma sincs. Vannak romok és csúnya dolgok, de nincsen semmi magára hagyva.

Amíg nem találták ki Közép-Európát, addig ez Északnak számított ám.

Mivel minden, ami Varsóban körülvesz minket, legkorábban az ötvenes évekből származik, a reprezentatív kulturális terek is az ötvenes évek szocialista pompáját sugározzák. A Kultúrpalota (ld. fenti képen), ez a fenséges szocialista modernista felhőkarcoló-monstrum, amelyben több színház, mozi, konferenciaterem, kávézó működik, a legjobb példa erre. De ilyenformán – hűvösen – gyönyörű a Filharmónia is:

Varsó fehér és fenséges.

A következő közlekedési eszközöket használtam, amikor nem gyalogoltam:

●  116-os, 180-as, 503-as busz, és még egy, aminek nem emlékszem a számára (az egyetem, a könyvtár felé)

●  18-as villamos (a szállásomhoz közeli park túlfelétől a Kultúrpalota, Muranów stb. felé)

●  egyéb villamos- és buszjáratok (ide-oda, pl. 188-as busz a reptérre, amikor vendégeim jöttek)

●  metró (ritkán, bárhová)

Megnéztem a Mickiewicz Irodalmi Múzeumot. (Neve alapján itthoni munkahelyem unokatestvére, a nagy 19. századi lengyel költőről elnevezve.) Nem túl érdekes. De van egy Mickiewicz által Puskinnak dedikált Byron-kötet. Pedig Puskin inkább szerette a cárt, Mickiewicz meg, hát, a lengyeleket jobban.

A Varsó Múzeum (várostörténeti) viszont nagyon érdekes. Van egy terem tele hableánnyal.

És több olyan múzeum is van, ami nem abban az értelemben múzeum, hogy a meglévő gyűjteményéből rendezne kiállításokat, hanem eleve egy témára húzták fel, ahhoz az egyetlen, állandó kiállításához gyűjtött anyagokat, aztán nem nagyon bővül. Ezek általában világszínvonalúra sikerülnek.

A lengyelországi zsidók múzeuma, A varsói felkelés múzeuma – ilyen helyek.

Mint a Tandori-versben: rengeteg mászkálás.

Szállásom „a külföldi diákok elkülönítője” a Łazienki Królewskie park mellett. (Neve kb. ‘Királyi Fürdőház’.) A parkban – amely mint a Városliget, ha erdő volna – emberhez szokott mókusok, patakok, vasárnapi polgárok.

És pávák.

Kamarakoncert a parkban álló úgynevezett vízi palotában. Beethoven Nagy fúgája szétfeszíti a késő 18. századiként újjáépített enteriőrt. Utána minden, a kortárs filmzene és a lengyel modern is beleszelídül a térbe, mögöttem ütemesen horkolva alszik egy gyerek.

Egyszer, véletlenül, mivel tüntetés miatt le volt zárva a fél város, mindenhol kordonok, rendőrök, és terelve jártak a buszok, eltévedtem, és belebotlottam a tüntetésbe, ami miatt le volt zárva a fél stb. A frissen megbukott kormánypárt szervezte az óriási felvonulást, már nem emlékszem, milyen apropóból. Klerikális nacionalista apropóból.

Az ilyesmit nem szeretem.

Varsó hideg.

Canaletto óriási festményei a városról! Amilyeneket aztán Drezdában is láttam, áprilisban. Két Térey-kötetcímváros, amelyeknek pusztulás előtti állapotát ez a jókedvű olasz ragadta meg a legjobban. Varsó belvárosának egyes részeit a háború után Canaletto 1770-es évekbeli (!) festményei alapján állították helyre. Az Egyetemi Könyvtárban írtam egy tanulmányt, aminek e két város nevét adtam címül.

Ma a skyline-t festené.

Budapestet nehezebb szeretnem, talán mert túl ismerős. De mindig más – attól függően, honnan érkezünk.

Varsó után színes és hangos. Színes, például zöld.

Aztán tavasz lett, sőt, nyár, mire megírtam ezt. Mire rájöttem, hogy nem kell elengedni, hogy nem elengedni kell.