Sziklára épült

Luxemburg városát két meredek és kacskaringós völgy szabdalja részekre, ettől eleinte nehéz átlátni. A szakadékos völgy előnyeit kihasználták a város urai a klasszikus hadászat évszázadai során. A kanyon a nagy, hurkos kanyarokkal szinte teljesen körbeveszi a városmagot, erre a természetes védvonalra építették rá a falakat és bástyákat. A fennsík felőli részt is erődrendszer övezi koncentrikus körökben. Luxemburg vára bevehetetlen.

A város nehezen átlátható, de annál látványosabb. Luxemburgi hetemet végigkíséri a tériszony enyhén bizsergető gyomortáji szorongása. A völgy fölött római aquaductusok módjára kanyargó magasvasútpályák és völgyhidak lebegnek irreális magasságokban. A híres Adolphe-hidat épp restaurálják, addig építettek mellé egy másikat, ha jól látom, hurkapálcikából. Alattuk az alsóváros, a „Grund” háztetői, templomtornyai legó-terepasztalnak tűnnek. Azt állítja a bédekker, hogy a völgyeket a két patak, az Alzette és a Pétrusse mosta ki. Nevük valami Jancsi és Juliska-történetet sejtet. Utána lehetne nézni, de jobb fantáziálni a vadonban elkóborolt, majd patakokká változtatott szerelmes- vagy testvérpárról. A völgyek közé szorult kisnagyhercegség, a képeslapmosolyú hercegi párral, a fellobogózott sikátorokkal, a színes esernyőkkel fedett sétálóutcájával ilyen képzeteket kelt az emberben. Alzette prospektusba illő, békalencsés, vadkacsás folyócska, lomha, mint egy holtág, partján fagerendás polgárházakkal, középkori kolostorral és fűzfák lusta függönyével. Pétrusse viszont pataknak sem nevezhető kanális, a gyerekek azzal szórakoznak, hogy átugrándoznak a „túlpartra” meg vissza.

Nehéz elképzelni, hogy ez a csónakázótó meg a fürdőkádnyi vízhozamú erecske vájta ki a völgyet. A Pétrusse-t három vödör sóder is eltorlaszolná. A magyarázat a puha mészkő, olvasom, ezért tudtak a várépítők is huszonvalahány kilométernyi alagútrendszert fúrni a fellegvár alatti sziklába. Ebbe ezerfős legénységet lehetett beszuszakolni kantinnal, istállóval, pékséggel, ispotállyal, bordéllyal. Az ágyúállásnak használt barlangszájak fenn a sziklafalon, négy-öt emelet magasan a hadmérnöki tudomány újabb csodái. Ma is kihasználják ezt a geológiai adottságot. A kis alapterületű Várostörténeti Múzeum és a Szépművészeti és Történeti Múzeum belül meglepően nagy, mindkettő mélységben terjeszkedik, a kiállítóterek jelentős része föld alatti szinteken van. Sőt, az utóbbinak az építészeti koncepciója eleve régészeti metaforára épül: minél alsóbb szintre ereszkedünk, annál régebbre megyünk vissza Luxemburg és a térség múltjában. A bányagépek marásnyomaival mintázott nyers sziklafal, rézsútos megvilágításban hatásos kiállítótér a római kori és még régebbi leletek körül.

Sok magyarral futunk össze: régi barát, ismerős ismerőse, hamar kiderül, hogy nincs luxemburgi játszótér magyar család nélkül. Sokan közülük fordítók valamelyik európai uniós intézményben. Megvan a kialakult közösségük, együtt járnak sportolni, közép-európai filmhetet szerveznek, nagyjából egy korosztályhoz tartoznak. Hivatásukból adódóan több nyelven beszélő, magasan képzett és világlátott emberek, akik aggódva figyelik az otthoni híreket. Az Európai Unió egyik központjából más akusztikája van az itthoni eseményeknek, és azok nemzetközi visszhangjának. Itt alapítanak családot, mi pedig ámulunk, hogy milyen óvodák, iskolák, képzések és edzések közül választhatnak. Az a vicc jut eszembe, amikor azt mondta egy politikusunk, hogy Magyarország a leginkább családbarát ország Európában. Közben elnézem, hogy szalad a feltehetőleg tisztességesen fizetett óvónő a gyerekek után: az árbockosárba felmászó Astride-nak németül könyörög, a pityergő Anette-et „lëtzebuergesch” vigasztalja, a kis rackahajú Gonzalóval franciául viccelődik.

Utopolis

Megismerkedünk többek között Adéllal, akinek úgy kanyarog az életútja, mint a város völgyei. Bukarestben született, építészetet tanult Pesten, majd Lisszabonban, aztán élt még ki tudja, hol, most Luxemburgban családanya. Mindez ott csillog a szemében. Az egyik park óriásfái alatt beszélgetünk – szülők egy játékfesztiválon. Kézműves-foglalkozások, arcfestés, sárkányeregetés, interaktív játékok és ingyensüti több hektáron. Gyerekeim pillanatok alatt eltűnnek a tömegben, aggódva gondolok a pórul járt Alzette-re és Pétrusse-re.

Közben megtárgyaljuk a luxemburgi építészetet. A fő téma Kirchberg, a völgy túloldalán lévő fennsíkon felhúzott modern negyed, az európai uniós adminisztráció ide helyezett épületeivel, az Európai Bírósággal, egyetemmel, filharmóniával, Modern Művészeti múzeummal, az Utopolis nevű óriásplázával és egyebekkel. A városrész fotón impozáns, de terein gyalogolni, a túlméretezett díszletek közt hangyává töpörödve, olyan érzés, mintha egy kilátástalan Robbe-Grillet-regényben rónánk mindig ugyanazokat a köröket. Különösen a középkori városmagban tett séták után hat nyomasztóan. Az épületek persze szépek és okosak. Az egyik égbenyúló üveghomlokzat kifinomult érzékenységgel tükrözi az ég kékjének és szürkéjének minden árnyalatát. A másik pálcikalábakon állva a föld felett lebegő irdatlan tömegével imponál. Sőt, messziről még csoportképük sziluettje is példás arányérzékről tanúskodik. Csak ne kelljen túl sok időt eltölteni egyedül a társaságukban.

Mintha tökéletesen fantáziátlan emberekre bízták volna, hogy képzeljék el a jövőt. Olyan jövőt álmodtak (tegyük hozzá: Európának), amelybe demokratikusan mindenki beleférhet, épp ezért senkinek sem vonzó. Kirchberg a Défense-t idézi, már a sziluettje is. A Párizs melletti utópia-várost is a szervetlen városfejlődés és kísérleti modernizmus jellemzi, bár oda jutott humor is, meg formabontó ötletesség is bőven. Azt is kitelepítették a történelmi városból, de azért azt is úgy, hogy utakkal és szimbolikus épületekkel tengelyt alkotva összekötötték az óvárossal. A kitelepítés és az összekötés kettős gesztusában egyaránt benne a van a félelem a hagyományainkat veszélyeztető modernségtől és a vágy valami Fritz Lang-féle Metropolis, vagy Manhattan-stílusú sci-fi világ után. Legyen meg ez is, igen, győzzön a színtiszta raison is, de ha esetleg mégsem válik be, visszahúzódhassunk a Montmartre harmónikaszótól visszhangos sikátoraiba. Kirchberg persze méret és ambíció tekintetében is szerényebb, mint a Défense. A Filharmónia épülete azonban kivételes. A városrészben, ahol kizárólag derékszöget használtak, hálásan nézem a vízcsepp-alaprajz mentén földbe szúrt fehér kolonnádsort. Ez is díszítés- és kompromisszummentes modernista épület, melynek az oszlopok tértagoló ritmusán kívül nincs más kifejező eszköze. Ennek, és a környező nagy nyitott térnek köszönhetően a forma monumentalitása tisztán érvényesül.

Az említett „nagy tengely” Párizs és Défense között a három diadalív lába közt futó sugárút egyenese, Luxemburgban pedig az óvárost Kirchberggel összekötő hatalmas völgyhíd. Ez, a Sarolta nagyhercegnőről elnevezett óriási híd (luxemburgiul: Groussherzogin-Charlotte-Bréck) valóban maradandó látvány és gyomor-összerántó térélmény. Amikor ostoba kalandvágyból átgyalogolok rajta, és jól megcibál a vonathosszúságú, kétcsuklós hernyóbuszok huzata, hetvenöt méterrel a cérnaszál-patak és a legó-városka fölött, akkor tisztelettel megadom magam a Luxemburgi kisnagyhercegség nagyságának, amely nem véletlenül lett Európa egyik központja. Ez a város hasonlóan nagy és kicsi, tradicionális és kozmopolita, kiismerhetetlenül régi és meglepően modern, mint a szóban forgó kontinens.