Az évszázad műkincsrablásaként aposztrofálja a Garda-tó melletti, tavaszi betörést nem egy olasz hírforrás, pedig hol van még a század vége! Úgy hallom, sokakat érdekel, hogy mi játszódott le valójában; nyilván nem ez a kedvenc témám, de összefoglalom, ami az esetről tudható.

Történt, hogy kifosztották a Gabriele D’Annunzio egykori rezidenciáján berendezett múzeumot egy márciusi, csütörtöki hajnalon (a napnak még jelentősége lesz). A bűncselekmény során egy híján ötven kiállítási darabot loptak el a költő villájából, mégpedig a neves olasz aranyműves és szobrász, a saját jogán is elismert Umberto Mastroianni, a mozi-ikon, Marcello nagybátyja műveit. Ékszereket, szobrokat, nagyjából félmilliárd forint értékben. A betörők poliuretán habbal némították el a riasztót, bohócot csináltak az őrökből, a D’Annunzio-kiállítás felől lyukat vágtak a falba, és behatoltak. Menekülés közben mindössze egy darabot hullajtottak el a kollekcióból. Az időpont megválasztása is sajátos: a bemutató tavaly december óta tartott nyitva, és a betörés másnapján, pénteken zárt volna… Az olasz rendőrség nemrég sajtótájékoztatón ismerte el, hogy a nyomozás egy helyben topog.

A mögöttünk hagyott időben azért akadt derűsebb bejelentenivaló is: Róma polgármestere, Roberto Gualtieri és Gennaro Sangiuliano kultuszminiszter mutatta meg a nagyközönségnek a Forum Romanum, a Császári Fórumok és a környék, gyakorlatilag a teljes régészeti terület új sétaútjainak terveit. Aki járt a helyszínen, tudja: a turisták nemegyszer forgatják jobbra-balra térképeiket, útikönyveiket, már-már felismerni vélik a romokban ezt vagy azt az épületet, végül csalódottan lépnek odébb, mert Vesta templomáról kiderül, hogy mégis Saturnusé. Na most, épp az átláthatóság és a jobb érthetőség, megközelíthetőség a célja az új projektnek, amely egészen Caracalla termáiig húzódik. Jó, mondhatnák, pár lapát sóder, néhány tájékoztató tábla, és minden járhatóbb, felismerhetőbb. Ennél azért komolyabb dologról van szó. A nemzetközi pályázaton, huszonhárom indulóból kiválasztott római építészeti iroda (a Maria Claudia Clemente és Francesco Isidori nevével fémjelzett Labics Stúdió) munkatársai rendkívül izgalmas tervekkel rukkoltak elő, és a rajzok alapján úgy tűnik, hogy az elvárt célokat maradéktalanul teljesítik. Sok egyéb mellett új fogadóépület is szerepel az elképzelések között. Lesz miből megvalósítani, tehetnénk hozzá: a nagyszabású terepformálás nettó tizenkilenc millió eurót emészt majd föl. Más kérdés, hogy a munkagödröket darab ideig kerülgetni kell, sőt, időről időre teljes lezárásra is sor kerül. A beruházás a szezon végeztével, szeptemberben indul – utazás előtt érdemes tájékozódni.

Forum Romanum

Petrarcára kerek évfordulói miatt gondolunk a szokásosnál többet ebben az esztendőben, hisz júliusban lesz hétszázhúsz éve, hogy megszületett, és hatszázötven éve, hogy elhunyt. Régi közhely, hogy Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, Petrarcától, hogy mi van a Földön, és Boccacciótól, hogy mi és miképpen van az asztalnál és az ágyban. A költő arqua pertrarcai házában (itt élt utolsó hét évében, a faluban is temették el) mindenesetre már befűzték az ünnepi filmet. A szorgalmas alkotók a művészi pálya valamennyi fontosabb állomását, helyszínét bejárták, bemutatják a lényegesebb szereplőket. A videó felvillantja a filológiai tanulmányok közben folytatott nagyvilági életet, a kanonoki kinevezés mellett született gyermekeket, a barátságokat, és arra is utal, hogy valószínűleg Petrarca biztatta Boccacciót, írja meg Dante életrajzát. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a poéta szíve hölgye, Laura egy francia grófhoz, bizonyos Hugues de Sade-hoz ment feleségül, tizenegy gyermeket szült neki, és feltehetőleg ősanyja volt De Sade márkinak, akiről a szadizmust elnevezték. A felvétel részletesen bemutatja a Laura által ihletett Daloskönyv (Canzoniere) és a tizennégy soros, máig érvényes „verssablon”, a szonett születési körülményeit is. Nem mindennapi a literátor végrendelete sem: mások mellett Boccaccióra hagyott jelentékenyebb összeget, hogy végre vegyen magának egy bundát rajta, és ne fagyoskodjék tovább a téli napokon.

Petrarca háza

Parmában befejeződött a világörökség részét képező keresztelőkápolna belső fejújítása, a húsvéti liturgiába be is kapcsolta az öt emelet magas belső teret Enrico Solmi, Parma roppant szimpatikus püspöke. Most kívülről állványozták föl, részlegesen, az épületet. S ha már a várost szóba hoztam: talán kevesen tudják, hogy a Palazzo della Pilottában működő Nemzeti Galéria gyűjteménye az egyik legkiválóbb Európában. Correggio, Parmigianino, Veneziano, Tiepolo, El Greco, Van Dyck festményei között sétálgathat a látogató, és itt van Leonardo La Scapigliata című képének eredetije is.

Idén százkilencvenöt éves a parmai színház, az évfordulóra izgalmas programmal készülnek még ebben az évadban, és persze szeptember-októberben megtartják a hagyományos, egy hónapos Verdi-fesztivált. Itt volt a közeli Le Roncoléban született mester számos operájának bemutatója, ezer szállal kötődött ide a város szülötte, Toscanini is, a magát tehát joggal a zene városaként hirdető Parma a nagy elődök előtt tiszteleg a Macbethtal, Az álarcosbállal, az Attilával, a Requiemmel és így tovább. Nemrégiben alkalmam nyílt beszélgetni a hatalmas intézmény felelős vezetőjével, aki a sikeresnek ígérkező esztendő ellenére elég borúlátóan nyilatkozott. Mint elmondta, a kétszáz éves évfordulóra az épület komolyabb fölújítását ígérte a kulturális kormányzat, de egyelőre híre-hamva sincs a szükséges pénznek. Ráadásul annak is egyre nagyobb hátrányát érzik, hogy az intézménynek se önálló kórusa, se saját zenekara – a működtetés feltételei egyre nehezülnek. Bezzeg, a nagy rivális milánói Scala, ugye… Engedelmükkel, nem ragozom. Azzal együtt, higgyék el, nagyszerű opera-előadásokat láthatnak majd a Teatro Regióban, és remek koncertek jönnek a másik legendás helyszínen, a hamarosan négyszáz éves jubileumát ünneplő, háromezer személyes monstrumban, a világ első állandó proszcéniumszínházának tekintett Farnesében is.

Farnese Színház

Nagyon röviden arról, hogy megsérült a veronai Júlia-szobor: egyszerűen kilyukadt a melle. A Shakespeare által megénekelt szerelem emlékműve, a Via Cappello híres udvarán található alkotás a babona szerint akkor hoz szerencsét, ha az ember a bronzfigura jobb mellét megsimogatja. Igen ám, de négyszázezer látogatót regisztráltak Júlia állítólagos házában csak tavaly. Emlékezetes lehet, hogy Nereo Costantini eredeti alkotása, amelyet az épületben őriznek, és belépőjegy ellenében mutogatnak, hasonló megbetegedés miatt vonult nyugdíjba épp tíz évvel ezelőtt. Hírlik, hogy a másolatot most bestoppolják, és az érintések valamiféle korlátozását is bevezetik, ahogy néhány éve Rómában, a Szent Péter-szobornál tették.

Végül, ha Parma, jöjjön egy kis gasztrokultúra, azaz néhány sor sonka! A Prosciutto di Parma készítéséhez használt hússertések tenyésztését az etruszkokig (a Krisztus előtti nyolcadik századig) vezetik vissza. A munkafolyamatok részletes ismerete nyilván nem a Jelenkor olvasóinak feladata, de annyit talán érdemes tudni, hogy megszámlálhatatlan az előírás. Először is: a csak bizonyos területeken tenyésztett, meghatározott fajtájú, legalább kilenc hónapos jószágok súlya vágáskor százhatvan kilogramm kell legyen. A végső lépés, a csomagolás is kizárólag Parma megyében történhet. Ráadásul a két végpont között úgyszintén ott a töméntelen regula, amelyek betartásáért a sonkamester felel. Hasonlóan nagy a sajtmester vállán nyugvó teher a kilencszáz éves múltra visszatekintő parmigiano reggianót előállító cégeknél. Mi a San Pier Damianiban jártunk (traktormúzeum is látható a területen), és nagyon tetszett, ahogy a közepes méretű családi vállalkozás vezetője a saját receptjüket, eljárásukat méltatta.

– Mi erre esküszünk – tette hozzá mondandójához búcsúzóul. – De a többivel sincs baj. Lényeg, hogy önök örömmel fogyasszanak pármai sajtot.