Gyenis Tibor képzőművész fotóalapú képeket készít. Pár éve talált rá a munkájához illeszkedő utazási módra. A lakóautó alkalmas az eszközök szállítására, és a helyszínen akár több napig kényelmes lakó- és munkakörülményeket biztosít áram- és vízellátással. Újabb kiállításai az így bejárt tájakon készültek.

*

Az idegenséget Máraitól, Szerb Antaltól irigyeltem el, és lehet, ezért nem tudtam soha Rejtőt olvasni. Mert az, amit mutat az a keret, nincs középen kép. Ott ablak helyett Rejtő van, és az, amiből Rejtő merít, a formák. Egy képnek ablaknak is kell lennie. Nem jó, ha a keret szakmányban betüremkedik. Még akkor sem, ha ez a keret mi vagyunk. Kell az ismeretlen illúziója, ahogy a Delfin-könyvek kondicionálták. Meg a német művészek, akik utaznak. Irigyeltem náluk az utazás feldolgozását. A szervezett figyelem és a kaland találkozását. A tudósítás decens módjait. Milyen lehet ma az érvényes peregrinációs irodalom? Ezek kavarognak az ember fejében, a tágasság reményében. Legalábbis tágassá válhatna az utazás azon formájánál, ami hirtelen nekem adatott. De az érzékelés tágassága csak dagadtság, feszesség. Egy imbolygó, felfújt fejű delfin. Beluga. Figyelni kell a lakóautó méreteire. A négy felső és a négy alsó sarokhoz szinte hozzáidomul az agy formája. Figyelni kell a fák, hidak kemény éleire, melyekről a laposan suhanó kocsiknak fogalma sincs. Fárasztó. Ha kényszerből is, de a lassúság, a szakaszoltság adja a ritmust. A két pont közötti egyenes megtelik számtalan lehetőséggel. Kibonthatóvá válnak a részletek nemcsak különböző napszakokban, hanem térben is.

Ezeknek a pontoknak a sokfélesége ámulatba ejtett és ejt már jó pár éve. Régi civilizációk párái, a fellengzős művészet, ismerjük. Na de a kontrasztok. Pompeji drámája nem elég, pár kilométerre ott a tengerpart drámája. Nincs a kontinensen még egy olyan szomorú tengerpartgyűjtemény, mint a csizma bőre. Korántsem valami kifinomult romantikus színrevitelét látjuk a romszerűségnek, hanem a bejárhatatlan, csónakázhatatlan partszakaszt. A normann vagy más idegen fennhatóság bénító hatása, vagy a kevés öböl teszi, mindenesetre nyomasztó egy tenger hajók és halászok nélkül. A tenger művelői nélkül minden gazdátlan és üres. Ez meghozza az elkerítés, rendelkezés vágyát és nyomorúságos formáit. Azt mondják, a kortárs olasz design vagy az emberek eleganciája az évezredes formakultúrán nyugszik. A Rómától megrészegült ösztöndíjas a Magyar Akadémiáról metróval megy ki a tengerhez, de képzeletben a párhuzamosan futó Via Appián nézi az egykori kikötő romjait. Így még nagyobb a váltás. Nos, a nyári fényben csábítónak tűnő resortok mintha valami sötéten romboló isteni erők bosszúi lennének. Nagyon alaposan, végeláthatatlan hosszúságban elkerítik a végtelent. Pontosan a horizont meglendülésének a határán, baljós helyet kijelölve a poszthumanizmus tétován elfogadható szempontjainak. Ezekkel a határokkal több munkámban is foglalkozom.

Az alkalmas motívum keresése különös és addiktív tudatállapotot és tevékenységet követel. A cserkelést afféle bevetés követi. A kicsavart nyakam már amúgy is kényelmetlen volt a sok nézelődéstől, mikor az oldalablakban megláttam a domboldalba egyáltalán nem illő tárgyat. Az egyetemen is meséltem később. Rögtön utánanéztek a neten, és tényleg ott van. Elhitték. Én nem nagyon. Egy mozgólépcső a bozót közepén. Autó megfordít, parkolóhely csak a rézsűs tengerpartra levezető úton van. Gyors helyzetfelmérés, felszerelés összerakása. Ebéd, kávé. Az autó olyan ferde, hogy a lábost fognom kell melegítés közben. Persze hogy magánterület. A vízelvezető csatornánál tudok leereszkedni. Állvány, táska. A szemben álló, munkavédelmibe öltözött szakik visszaköszönnek, úgyhogy hajrá. Lehetetlen tüskés bozót és a szinte járhatatlanul meredek domboldal, ami minden lépésnél megcsúszik a lábam alatt. Változó méretű kerek kavicsokból van. Lassan haladok, és közben látom, megy le a nap. Az ideális fényviszonyokat elszalasztom. Daru, engedély, stáb kellene, ha komoly művész lennék. Így marad a sunnyogó bukdácsolás. Lassan magyarázatot nyer az emlékműszerű furcsaság. És sokkal szebb. Egy szálloda kitalálta, hogy mozgólépcsők rendszerét kínálja vendégeinek a part könnyed elérésére, vagy inkább visszafelé a meredek domb enyhítésére. A nagy ívű képzelet, a pénz és a hebehurgyaság együttállása aztán meglepő emlékművet eredményezett az omlékony és meredek talajon. Három mozgólépcső a dombtetőre mentve hever, egy vagy kettő beborulva és benőve már a mélységbe. Az egy maradék középre húzza a tekintetet.

Átrágom valahogy magam vizes, sáros lábbal a bozóton, hogy megtaláljam a jó szöget, közben észreveszem, hogy itt ember tényleg nem jár, mert lehetetlen a szederindák kétméteres bokrai között. Mégis kényelmes ösvényen haladok vissza az út felé, aztán inkább a bozótot választom, és közben fennhangon beszélek is, mert rájövök, ez egy vaddisznójárás, és az ösvény keskenyen vezet az ő magánterületén, ahol egyikünk sem tudna kitérni. Ettől lesz jó egy kép? Ettől a hülye cserkészkedéstől? Nem jött a vaddisznó, de a primer félelem a kételyeket csak felerősíti. A turistalét, mint valami bezártság, csak felerősíti spektákulum visszhangját. Márai szabadságélményének megismételhetetlensége és a történők elbeszélhetetlensége. Aztán mégis az öröm. Vannak helyek, ahol sűrűség van, érezni. Ilyen Matera. Rátalál az ember. Később olvasom, Pasolini is itt, pont ezen a részen forgatott. Besöpröm az öndicséretet.

Itt nincs biwak, ez világörökség. Találok egy szimpatikus különös, üres kempinget pár napra. Ja, itt Mel Gibson forgatta A passió egy részét. Esténként megnézem a kis kőfalak közé mélyített kertecskét. Szép ókori sírok is vannak, hiszen ez Itália és Árkádia. Két nap után közel megyek, valami barom purhabbal ragasztotta meg a szétrepedő köveket. Ó nem, sokkal több itt a sárga műanyag. Rákérdezek a félórányira fekvő recepción, az új James Bond-film kellékei. Még nem is mutatták be. Nem ismeri a net népe. Posztoljam? Nem találom a formát. Lehetetlen, a purhab fotója nem az utazó változásáról mond valamit. Az útleírások azért biztosan benne vannak a képek lassú kiválasztásában. Ami fennmarad a rostán, átalakul, formát vált, tudósít.