Érdemes városokba szerelmesnek lenni. Az ember régi szerelmei, maguk is emberek (konkrétan: nők; ennél konkrétabb nem leszek) túl gyorsan változnak a ritka találkozások között. És elég egy szokatlan nadrágszoknya vagy más apró eltérés, hogy a jól ismert vonásokon hirtelen az idegenség legyen a legfeltűnőbb. A városok lassabban változnak.

Útban Sanghaj „felé” egy napra megálltam Amszterdamban. Napra pontosan tizenkilenc éve láttam utoljára. Séta közben szórakozottan bebámultam egy nyitott ablakon, ő épp bent takarított. Rám mosolygott, rögtön megismertem. A majdnem húsz év alatt százezrével születtek gyerekei, de nem változott semmit, sőt csak fiatalabb lett. Sajttal kínált, goudai oude kaasszal, és jávai szivarral. Annak idején sose jártam a lakásán, mindig ő jött hozzám. „Aan de Amsterdamse grachten heb ik heel mijn hart voor altijd verpand” – az amszterdami grachtokon örökre elvesztettem a szívemet, zsongja a holland Lila akácok. Délután még egyszer láttam, a Heineken múzeum előtt. Két gyerekével és az egyik férjével ült egy motorcsónakban, a kisfiú a kezében pecabotot tartott. Ezek szerint van hal a csatornákban, és nem tilos a trollingozás. (A csali vontatása.) Csináltam egy fényképet, akkor még nem tudtam, hogy ilyen kék eget, ilyen tiepolói felhőket hónapokig nem látok újra.

Ha most Sanghajban kinézek a nyitott ablakon, az ég fehér. Az ablak nemcsak kékes színű, de az anyaga polarizált üveg: akkor látszanak a felhők, ha be van csukva. Sanghaj párás és szmogos, most épp nem látni messzebb három-négy kilométernél, de a várost úgyis eltakarják a kisebb, harmincemeletes lakóházak is. A hatvanadikról már elég jó a kilátás. A házak olyanok, mintha egy legózó apuka megrészegült volna az anyag lehetőségeitől, és mindent sokkal nyurgábbra épített volna a normálisnál. A félkész óriásházak kucsmát viselnek, zöld háló veszi körbe az éppen épülő emeleteket. Ha egymás mellett több ilyen is van (és van), úgy néznek ki, mint valami galaktikus gombatelep. Az ablakommal szemben épülő ház egy hónap alatt nyolc emelettel lett magasabb, és közben mellette elkezdtek alapozni egy másikat. A térkép feltünteti a tervezett metróvonalakat is: ezek hamarabb elkészülnek, mint ahogy a térképet lecserélnék.

Az írószövetség székháza egy harmincas években épült villa. Hugyecz László tervezte. Meg még ötven épületet, köztük a Nép terén álló Park Hotelt. Nemrég készült egy felmérés a leghíresebb sanghajiakról, a listán Hugyecz az egyetlen, aki nem kínai. A helyi újság – a hely ez esetben egy huszonhárom milliós város – háromoldalas portrét közölt róla, mert egy híres pekingi helytörténész nem értette, hogy mi Sanghajban ez a nagy Hugyecz-láz. Építése idején a Park Hotel az egész Távol-Kelet legmagasabb épülete volt, és helyi viszonylatban a legmagasabb is maradt egészen a hatvanas évekig.

Ilyen magasságok között valahogy mégis nehéz elmélyülni. Minden értelemben mások a méretek. Egy kínai író kertjében a verandához támasztott kőre a madarat valamikor a Dózsa-féle parasztháború idején faragták. A tea, amit iszunk tizenöt éves, a tojás, amit eszünk, száznapos. Pudongban, Sanghaj Manhattanjében egy olyan ház épül, ami a második legmagasabb lesz. Nem Sanghajban, hanem a világon. Még nincs kész, de a díszkivilágítás néhány száz méterig már működik.

Még sincs elég hely. Az itteniek mindent a parkokban, tereken csinálnak: ott táncolnak, játsszák a kínai sakkot, tartanak kungfuedzést.

Az egyik parkban temették el az igazi Trebitschet. Mármint nem Buzgó Mócsingot, hanem az igazi-igazit. Trebitsch Ignác zsidónak született, Pakson, de egy evangélikus kitérő után reformátusnak állt, Kanadában térített presbiteriánusként, majd személyes ismerőse, a Canterbury érsek anglikán lelkésszé avatta. (Végül buddhistaként halt meg, de az még odébb van.) Nagy-Britanniában megválasztották parlamenti képviselőnek, az első világháború idején olajvállalkozó volt Romániában, Hollandiában német kém. Angliába visszatérve majdnem lecsukták, de Amerikába menekült. Amikor megint visszatért, akkor már sikerült leültetni három évre. Európai pályafutása 1920-ban, a néhány nap alatt levert berlini Kapp-puccs sajtócenzoraként ért véget. Ekkor kezdődött a távol-keleti karrierje. Kínában kötött ki, ahol több hadúrnak is szolgálatában állt, míg be nem tért buddhistának, hogy a következő éveit szerzetesként élje le, Csao Kung néven. Később a japánoknak dolgozott, a Gestapónak pedig felajánlotta, hogy segít Ázsia buddhistáit fellázítani az angolok ellen. A délibábos tervet idővel maga Hitler tette félre. Ezek után az lett volna a furcsa, ha 1943-ban, a japánok által megszállt Sanghajban tartott temetésén nem vesz részt a teljes bábkormány. Hosszú kínai tartózkodása alatt többek közt Szun Jat-szennel is kapcsolatban állt, a sírját akkor számolták fel, amikor Szun özvegyének, a Kínai Népköztársaság örökös tiszteletbeli elnökének a mauzóleumát felépítették. Így múlik el a világ dicstelensége.

Illetve minden mégsem múlik el. Ezekben a napokban van Kína nemzeti ünnepe. Mint minden, ez is nagy: egy álló hétig tart. A tévéközvetítés alapján elég vegyes az ünnepségek stílusa. A műsorok hol a „Zenés Ajándékkosár az NDK”-ból című programra, hol táncos szovjet pártkongresszusra, hol egy jól kézben tartott embertömböket mozgató észak-koreai tömegrendezvényre emlékeztetnek. A hongkongi ügyekről a tévében egy szó sincs. Nemhogy a tévében nem hallani semmit a tüntetésekről, de még a mikroblogok bejegyzéseit is cenzúrázzák, törlik a kényes bejegyzéseket, és bizonyos szavakra egyszerűen nem lehet rákeresni. Gázspray, igazság, rendőrség – esernyő. Tizenöt éve a kis üveg volt szimbólum: ilyeneket törtek össze csoportosan a Tienanmen téri tüntetések véres leverése után. A „kicsi üveg” kínaiul úgy hangzik, mint Teng nevében a Hsziao-ping. Ha ezt az epizódot egyszer beleírják egy kínai regénybe, nem szeretnék a fordítók bőrében lenni.)

A fővárosi rendezvény egyperces néma csenddel kezdődik, de szerencsére összefoglalják tizenöt másodpercben. Katonák visznek hét egyforma liliomkoszorút egy oszlophoz, akkorákat, mint egy-egy karácsonyfa. Az elnök igazgatja a szalagot, a fényképezőgépek zárszerkezete úgy kattog, mint a géppisztolyok. Az elnök ezután a miniszterekkel együtt vörös szőnyegen megkerüli az oszlopot, és megcsodálja a forradalmi domborműveket, néhány apró részlet iránt különös érdeklődést tanúsítva, mintha azt nézné, hogy mindenhol rendesen megtisztították-e. (Rendesen megtisztították.) Aztán jönnek az úttörők, virágszállal, egy tanítónő magyaráz nekik. Érdekes, az úttörők messze a fejük fölött tisztelegnek. Mintha egy mellettük álló, fő síkjában az övékkel kilencven fokos szöget bezáró, másfél fejjel magasabb ember lázát akarnák a homlokán kitapintani.

Nem minden város változik lassan. Van, amit egy hét alatt szétlőnek, Sanghaj húsz év alatt felismerhetetlenné épült. Egy magyar fotós azóta fényképezi. Amikor megérkezett, Pudongban a tévétorony volt az egyetlen magasabb épület, és még az sem volt kész. Közben a város megfiatalodott, a fotós megőszült. Kínában ma is több mint húsz emberből lett dollármilliomos, holnap majd másik húszból lesz, és így tovább. Újabb húsz év múlva félmilliárdan fognak olyan városokban élni, amelyek ma még nem is léteznek.