Lembergbe úgy vágytunk. Oda egyszer majd biztosan el kell menni. Aztán most ott voltunk. Egy háborúzó országban. A rokonok mondogatták is: eszünknél vagyunk? Oda, az ukránokhoz? Épp most? De hát ez kultúra, kérem szépen, könyvvásár, különben is, ezer vagy nem is tudom, hány kilométerre fekszik Donyecktől. Aztán, amikor jött a szervezők részéről az ajánlat, hogy a határon konzuli kísérettel fogunk átkelni, egy csöppet gondolkodóba estünk, majd úgy döntöttünk: ez nem a harcoknak szól, csupán a Csapnál esedékes várakozást fogjuk így megúszni. Így is lett.

A baj az, hogy az a szó, hogy ukrán, annyira gáz. Mindent jelent, ami bűnözés: maffiát, kurvákat, csempészést, szőkítést, útonállást. Ugyan ki gondol arra, hiszen mi is csak most tudjuk meg, hogy Gogol ukrán volt?

Lemberg meg valahol történelmi tudatunkban ott ködlik a Monarchiát dicsfénnyel körülvevő planétán, legfeljebb a boldog békeidők aurájába vegyül egy kis rothadás-illat, a Galíciával együtt járó rezervátum-, azt ne mondjam, gettófíling.

Nem tudtuk, mire számítsunk pontosan, hogy amikor a mese, a mítosz, Bruno Schulz és Joseph Roth világa megelevenedik, az jó lesz-e, illetve, vajon felülír-e mindenfajta vágyat és képzelgést.

És jó lett. Mert Lemberg oly mértékben Közép-Európa, olyan nagyon Graz és Prága és Nagyvárad és Szabadka és Krakkó, hogy az első pillanattól fogva megvolt minden. A tornyok, a bérpaloták, az utca- és emberszagok, a kopott pompa és a 21. századivá kalapált jelenvalóság. Az arcok, a bábuskák, az alpakka-öltönyös, láncdohányos menedzserfejek. A nyers esendőség és a hol megható, hol megmosolyogtató igyekezet.

Amúgy, pusztán a külsőségekre figyelve, Lembergben rend van. Úgy értem, hogy tisztaság. Vannak szegélykövek, járdák, legalábbis a belvárost tekintve, rendes utak. És nincs lépten-nyomon lerakott sitt, öt éve ott hagyott kupacok, kajlán kunkorodó rozsdás vas; és főképp nincs szemét. Döcögnek a dibdáb villamosok, szépen kipingálva valami reklámoznivalóval; vannak még jócskán Moszkvicsok, Volgák. Húsz év után először ültünk Lada 1500-asban, egyik taxizásunk alkalmával – maximálisan megvolt a maga retro bája, már-már kaland-faktora.

Amit nem feledhettünk egy pillanatra sem: ez a „mi” Lembergünk igazából Lviv. Ukrajna 750 ezres nagyvárosa, egy olyan országban, amelyik az oroszokkal harcol. A Könyv Fórum megnyitója a Szent Péter és Pál templomban zajlott, pópákkal, papokkal, Ulickajával, Martin Pollackkal és még jónéhány felszólalóval, szívsajdító dalokat fújó kórusok hadával. Mint aztán másnap is, immár a könyvvásár területén, volt vagy nyolc beszéd. És mindegyik végén felkiáltott a szónok: Dicsőség Ukrajnának! Mire a közönség egy torokból dörögte rá: Tisztelet a hősöknek!

A hősök jó messze harcolnak, de ha kell, innen is oda viszik őket. Az utcán érezhető a katonai jelenlét, a bevonulásra készülők már egyenruhában mozognak, a pompázatos állomáson a férfiakat sűrűn igazoltatják. Néhány harckocsiból álló oszlopot látunk egyik nap, a külvárosban gurulnak, rendőri felvezetéssel. Aztán jön egy temetési menet. Két busznyi katona, egy következőben pedig a feketébe öltözött, zokogó rokonság. Kint, a temetőben, a német, lengyel, ukrán és orosz sírok között akad néhány sárga-kék zászlókkal és szalagokkal borított friss hant is.

De: Ukrajna győzni fog!, hirdeti öles betűkkel a Tyimosenkó-párt választási plakátja, a boltokban pedig Putyin és Janukovics (az itteni magyarok szerint Jani Kovács) képével dekorált vécépapírt és Putler (Putyin+Hitler) szatyrot lehet kapni.

Közben pedig szép az idő, remek a borscs és a helyi sör, nagy korzózás folyik a főtéren, a Rinokon. Jön-megy a kisvonat, veszik a csokoládémanufaktúra készítményeit, és aki tudja a jelszót, azt a géppisztolyos őr beengedi a legmenőbb ukrán étterembe (ez is afféle helybéli huncutság, de komolyan veszik).

Zizeg a könyvvásár is, mintha a könyv, a szó, a betű felértékelődött volna, mert van, amit mégis csak az írók, az irodalom tud a legpontosabban megfogalmazni. Ezt egyébként - nyilván, részben kötelező szólamként is - minden hivatalosság megemlíti: a nehéz időkben a kultúra a támasz... Kis a delegációnkat (Duna Lounge, Duna-menti vidékekről származó írók, kultúrmenedzserek) fogadja a polgármester is, aki örömmel veszi a Pécsi Íróprogram felajánlását, hogy jöjjön egy lembergi (lvivi) író Pécsre a közeljövőben, ha már egyszer valaha testvérvárosok voltunk...

Lemberg picit magyar is, ettől függetlenül. Sokan jöttek ide még a szovjet időkben tanulni, és itt maradtak. Ez részben célja is volt a szovjet kisebbségi politikának: kiszakítani, például a kárpátaljai magyarokat, otthoni környezetükből, és ezzel szétzilálni, asszimilálni őket. De még mindig emberségesebb, mint az 1930–32-es mesterségesen gerjesztett ukrajnai éhínség, amikor is egész tartományok néptelenedtek el, ahová aztán oroszokat telepítettek be - akiknek most, nyilván, meg kell védeni az érdekeit...

Ami a mai lembergi magyarságot illeti, mint a magyar írók – Csobánka Zsuzsa, Darvasi László és jómagam – tolmácsától, Gergelyi Pétertől, illetve a helybéli magyar egyesület vezérétől, Szarvas Gábortól megtudható, úgy háromezren lehetnek. A tolmács gyorsan hozzáteszi, ebből háromszázat érdekel valamilyen szinten a magyar kultúra, az események; van harminc, akik el is mennek egy-egy rendezvényre; és akadnak hárman, a vezetőség, akik majdhogynem megszállott módjára hajtják a dolgot. Szerencsére fel-feltűnnek odaadó fiatalok is, mint az irodalmár Wesselényi Sanyi, aki bennünket is lelkesítő hévvel tud mesélni a helybéli irodalmi életről, vagy éppen az orosz és ukrán nyelv leheletnyi különbségeiről. Mindez a zsidó vendéglő teraszán vagy az Ötletek Múzeumának sátoros udvarán, a lembergi magyar gulyást kanalazgatván külön élmény – mint annyiszor, a „távol és mégis oly közel” érzete.

Büszkélkedhetünk egy magyar tiszteletbeli konzullal is, aki a saját szállodájában székel, ott, ahol egyébként mi is lakunk, a Szuputnyikban. Ő Larisza; a férje dúsdazdag, ne firtassuk, hogyan s miből (már megint az az átkozott előítélet!), de a magyar kultúra elkötelezett híve, és amúgy is jótét lélek, az utcazenészeknek laza mozdulattal vet a kalapba 200 hrivnyát.

Gurulunk haza, át a Kárpátoknak vadregényes táján. Csodáljuk is, ámde szeretjük is. Mint a rendőrt, aki előbb nagyon meg akart büntetni egy véletlen záróvonal-átlépés miatt, de aztán magyar könnyeket látva, csak legyintett: menjenek, maguk írók.