Azt hiszem, az utazás értelme végső soron a kontextualizálás lehetőségében ragadható meg. Abban, hogy más helyek tükrében újrakeretezhetjük mindazt, ahogy magunkról és a világunkról gondolkodunk. Ezért bármilyen finom antropológiai technikával, bármilyen kiérlelt földrajzi tudással vagy csak a zsigeri „én aztán nem vagyok tömegturista” attitűddel érkezem valahova, nem tudok elszakadni az otthon tapasztalatától, nem vagyok képes a másik helyet önmagában szemlélni. Talán jó, ha rögtön ezt rögzítem. Így bevallhatom, hogy idén tavasszal hiába töltöttem hosszabb időt Kolozsváron, minden, amit most írok, nem sokkal több, mint összevetések és kontextusok szövevénye.

Lényegében először voltam a városban. Évekkel korábban néhányszor láttam a Főteret, a Mátyás-szobrot, a Szent Mihály-templomot, ettem a Bulgakovban és ittam az Insomniában, de ez csak felszínes érintés, rövid impulzusfogyasztás volt. Most azonban feladatom volt itt: mélyebben megérteni a várost, még pontosabban azokat az egyetemistákat, akik itt élnek. Mint arra később rájöttem: azokat, akik nem belakják, csak lakják, használják a várost. Interjúkat készítettem velük a Főtér és a Mărăști-tér között sétálva. Talán az olvasó is megtudhat ezt-azt Kolozsvárról, vagy legalább másként tekinthet a városra, ha a beszélgetések néhány tanulságát megosztom.

Általában a Főtéren találkoztam interjúalanyaimmal. Könnyű volt leegyeztetni a találka helyét: a ló farkánál, a Matyi téren, a guiollotine-nál, a padoknál, a Plani előtt, a Piața Uniriin stb. Az első beszélgetésem még áprilisban volt, hideg, szürkés szél fújt, a padokon itt-ott lézengett egy-egy harmincas-negyvenes férfi. A kávézók teraszai üresen. Szokatlan volt ez nekem, Pécsen mintha ilyenkor már fröccsök csillognának az asztaloknál. De nem igazságtalan összevetni a Balkán kapuját Erdély fővárosával? Nyilván az, kevés dolog szerveződik igazság alapján, az összevetések pedig a legritkábban tartoznak közéjük.

A Főtér, azt is hihetnénk, mindenkinek fontos, érzelmileg telített szimbolikus hely, ami magába sűríti a kolozsváriságot. De azoknak alig jelent valamit, akik ki sem mozdulnak a Lidl–egyetem–kollégium háromszögéből. Nekik megfizethetetlen és dekadens hely ez, aminek semmi köze nincs egy önazonos életre törekvő fiatalhoz. Mások a nemzet és a hatalom nyelvén keresztül szólaltak meg, az apropó általában a Mátyás-szobor és a román zászlók tömkelege volt. Azt mondták, a szobor a magyarságot, még pontosabban a magyarság megmaradását szimbolizálja, míg a román zászlók sora figyelmeztető üzenet: „azért tudjátok, hogy hol vagytok!” Ennek kapcsán óhatatlanul elkezdtünk olyan témákról olyan fogalmak mentén beszélni, amik ma már bántóan réginek, ezerszer levetni kívánt zubbonynak tűnnek. A nyugati kelmék alatt mégiscsak ott van, kényelmetlenül, ez a régi szúrós matéria.

Ritkán sétáltam ugyanarra a beszélgetőtársaimmal. Kicsit mindig eltévedtem, nehéz volt megtalálnom a Petőfi utcát, ahol a város legújabb átalakulása mutatkozik meg igen kontrasztosan. Talán azért is volt nehéz megtalálnom, mert furcsa módon már egy hét után is olyan megszokottnak, banálisnak tűnt. Petőfiről szinte minden településen van egy utca elnevezve, ahol valaha élt magyar a nemzet ideájának megteremtése után. Kicsi és csendes utca, megbújva a forgalmas Dorobanților és a Bulevardul 21 Decembrie 1989 utak között.

Az interjúalanyaim bámultak a két ház előtt, ahol megállítottam őket, egy cipőkötésnél több időt nem szoktak itt tölteni. Az egyik ház szemlátomást huszadik század eleji parasztház, tornáccal, tyúkszar az udvaron, öregasszonnyal bélelt ablak. A másik mellette egy lesimult, kétemeletes szürke-fehér kocka téglából, acélból és vasból, a legújabb divat szerint építve. A város átalakulásáról beszéltünk. Az elképzelt autentikus múltról és a bizonytalanul csillogó jövőről. Arról beszélgettünk, mit éreznek az átalakulásból, abból, hogy Kolozsvár Kelet-Európa Szilícium-völgye, mega smart city akar lenni, metróval és mindennel, ami ehhez társul.

Nem vagyok közlekedésmérnök, de úgy képzelem el ezt a jövőbeli metróhálózatot, mint egy óriási chipet, amiben az áramkörök tökéletesen racionálisan zárják ki mindazt, ami nem racionális: a sóvárgást, a félelmet, a dühöt és igazságtalanság érzetet. Általában ezek kerülnek itt elő. Azt hiszem, sokaknak okoztam itt kellemetlen perceket. Beszélgetőtársaim úgy érezték, hogy az új fejlődés kitaszítja őket a városból, helyükre pedig a jómódúakat, gazdagokat csábítja be. A kényszerek és a vágyak is ritkán szerveződnek igazságosság alapján.

A séták végállomása rendre a Mărăști tér. Elképesztő, elrettentő, ledöbbentő, letaglózó. Ezek a jelzők mind pontatlanok, csak nagyjából jellemzik ezeket a lakómonstrumokat. Májusban elég kellemetlen tud lenni a betonrengeteg, tudtam, hogy itt már keveset kérdezhetek. Alkalmanként zsibvásár-hangulat alakult ki, gábor cigányok szoknyái virágoztak a piacokon, a kifőzdékből huszadik századi prolik néztek ki, az erkélyekből ingerült öreg munkások, úgy képzelem, azok, akik a hentespult mögött állnak és készségesen nyújtják a portékát, vagy biztonsági őrként kedvesen biccentgetnek. A buszmegállókban türelmetlen egyetemisták nyomkodták az életüket. Néztem az interjúalanyaim arcát, testük rezdüléseit, itt mintha mindenki feszültebbé vált volna, megmerevedtek a kezek, keményebbé váltak a tónusok.

Az utolsó kolozsvári estémen a főtéren a Planiban söröztem a helyi barátaimmal. Ismerik a vendéglátás fortélyait, jól éreztem magam velük. Elbúcsúztam, mégiscsak az egyik legjobb érzés friss levegőre lépni. Lent ücsörögtem a téren, összegeztem magamban a tapasztalataim, kicsit talán el is érzékenyültem. Mellettem két ismerős alak, utoljára Pécsen láttam őket, a katedrán álltak velem szemben, a ’89 előtti magyar társadalom történetét náluk hallgattam. Felismer, tanár úr, vagy tán elfelejtett már? – olcsó és giccses közhely lett volna, ezért csak odaléptem.

Kedélyesen elcsevegtünk, zárásként egyikőjük megkérdezte: mit nézzek meg itt, Gyuri, mit ajánl? Nézze meg a Mărăști teret, ez biztosan nem olyan, mint Uránváros.