Kisantal Tamás írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Mindkettőnknek töltöttem, és beleszippantottam a pohárba. Chardonnay, tipikus itteni stílus, kicsit túl erős a hordó, de nem rossz. Nagyképű vagyok, mintha olyan nagy merítésem lenne. Egy bizonyos ársávban talán, próbálgattuk a helyi szupermarket készletét. Már megismert a boros részlegen dolgozó nő. Magas, szőke, tetovált lány, nagyon kedves, ajánlott pár bort, tetszettek.

Szerettünk ide járni, az egyik árufeltöltő lány néha énekelt a vevőknek, a pénztáros mindig megkérdezte, hogy vagyunk, mit csináltunk tegnap. Mesevilág, jó borokkal. Ha kilépsz, ott áll egy hajléktalan, a helyi fedél nélkült árulja, pár perccel arrébb egy másik áruház: Guns and Ammo. Egyszer benéztem az ablakon, egy fickó épp géppisztolyt próbálgatott, hogy kényelmes-e a fogása.

Esténként kint a tornácon boroztunk, én a függőágyban, V. a hintaszékben, a kutya a padlón feküdt. A neve: Kutya, így, magyarul. A házigazdáink magyarul tanulnak, ezért kapta ezt a nevet. Kutjának ejtették.

Élveztük az estéket, hűvös van, csend, Kutja. Időnként elfut egy mosómedve. A hátsó kertbe megy, hogy megegye, amit V. a madaraknak rakott ki. Nem fél tőlünk, legalábbis nem zavarja, ha az üvegajtó mögül nézzük. Közben ő is figyel, és eszi a kekszet, madárkaját, amit talál. Meg is mossa a mellette lévő itatóban. Figyeltük, eszembe jutottak a mosómedveélményeim: Hrabal, Sebald, A galaxis őrzői. Veszélyes dög, vigyázni kell vele. S-ék mesélték, hogy Kutja egyszer megpróbálta elzavarni, de a mosómedve csúnyán megsebesítette az éles karmaival.

Egy autó állt meg a ház előtt. Elég nagy fekete kocsi. Egy nő szállt ki belőle, és a szomszéd kukájához ment. Felnyitotta, belenézett, kivett pár dolgot. Aztán átjött a miénkhez, azt is felnyitotta, belenézett, onnan is kivett valamit. Ha jól látom, konzervdobozokat.

Fémet gyűjtött.

Aztán a szembeszomszédok kukái jöttek, ezt-azt ott is talált. Nyugodtan, csendben dolgozott. Nem szórt ki semmit, a kukafedeleket is visszahajtotta. Műanyag zsákba dobált mindent, visszament a kocsihoz, berakta a zsákot a hátsó ülésre, és elhajtott.

Szerda este volt, másnap viszik el a szemetet. Egymás mellé kell rakni: nagy kuka a szelektívnek, kisebb kuka a sima szemétnek, sárga láda az üvegeknek. Kicsit aggódtam, mit gondol a kukás, hogy nálunk minden héten csak borosüvegek vannak a ládában. A nő csak a szelektíveket nézte végig. A boraink nem érdekelték, a szomszéd ládájából vett ki pár dunsztosüveget.

Nem sokkal utána egy fickó is érkezett biciklin, utánfutóval. Ő is belenézett a kukákba, de gyorsan rájött, hogy megelőzték, itt már nem terem babér.

Minden szerdán jöttek. Általában a nő volt az első. Kocsival gyorsan járt, átnézett mindent, és ment is tovább. A biciklisnek is jutott valami, ha nem is a mi utcánkból, de sosem volt üres az utánfutó.

Így teltek a szerdai kora esték. A csillagos ég felettünk, chardonnay a pohárban, hátul a mosómedve, az utcán a fekete autós nő szedi a fémet.

…

A hegy lábát elhagyva rákanyarodtunk a főútra. A főutak és az autópályák itt is ugyanolyanok, mint máshol: többsávos, gyors, unalmas. Tudtam már, hogy nem szabad hinni egy amerikainak, ha azt mondja: valami közel van. Tavaly a keleti parton érkezésem után a szállásadóm kérdezte, lenne-e kedvem elugrani egy hamburgerre. Csak ide, a közelbe. Bármennyire is gyötört a jetlag, gyanútlanul rábólintottam. Egyórányira volt autópályán.

Egy-két óra még közel van, mondta S. vezetés közben, amikor ezt elmeséltem neki. Három-négy már nem annyira. A messze öt órán túl kezdődik.

A vulkán, amit aznap megnéztünk a „nem annyira messze”-kategória volt. Másfele jöttünk vissza, rövidebb úton. Épp elsuhantunk egy kisváros mellett. Boring. Így hívták. Jót röhögtünk, lefényképeztük a táblát, arról beszélgettünk, jó lenne-e ideköltözni. Azóta utánanéztem, az alapítójáról nevezték el. William H. Boring az északi seregben harcolt a polgárháborúban, aztán idetelepült a családjával. Van egy testvérvárosa is, vagyis testvérfaluja, Skóciában. A neve: Dull. Tényleg.

Boring egészen közel van Portlandhez, alig egyórányira. Épp lekéstük az éves meztelen biciklis felvonulást. Ez valami hagyomány, nyaranta egy szombat délután összejön egy csomó biciklis, meztelenre vetkőznek és elindulnak valamerre a városban. Így tiltakoznak az olajfüggőség meg a környezetszennyezés ellen.

Hazafelé S. telefonon pizzát rendelt, útközben majd felvesszük. Kérdeztem, hogy nem esik-e útba egy fánkozó, vennék néhányat a vacsora mellé. Melyikbe szeretnénk menni? Hármat próbáltunk eddig: a Heavenly Donuts, a Voodoo Donuts és a Blue Star Donuts fánkjait. A Voodoo a leghíresebb, útikönyvek is írnak róla. Még esküvőket is rendeznek az üzletben. Hétvégén mindig hosszú sor áll előtte, legalább fél óra bejutni. Szombat van, oda nem megyünk, pedig talán az a legjobb. Van vudubabás fánkjuk is, ember alakú figura, egy ropidarabot döftek a szívébe, kihúzva vörös lekvár csorog ki a sebből. A Memphis Maffia a legdurvább, Elvis minden kedvence egyetlen fánkba pakolva: banános, mogyoróvajas, juharszirupos, talán még baconmorzsák is vannak a tetején. Ízbomba, kalóriabomba, cukorbomba. Nagyon addiktív.

Végül a Heavenlynél álltunk meg. Négyet vettem: almásat, áfonyásat, epreset és málnásat.

Tökéletes nap. Láttunk vízesést, vulkánt, átmentünk Boringon, vettünk fánkot és pizzát. Otthon, a hűtőben chardonnay. Jó lett volna a meztelen bicikliseket is megnézni, de minden nem férhetett bele.

…

Kicsit remegtek a lábaim, amikor bemásztam a kosárba. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek, de innen már nem visszafordulhattam vissza. Hajnali fél hat van, itt egy csomó ember, nem lehet elmenekülni. Talán nem lesz baj.

Amikor S. megkérdezte, hogy érdekelne-e minket a dolog, V. lelkesen bólogatott. Én kicsit kevésbé, de hát kaland az élet, vágjunk bele. Aztán ez a nap is eljött, házigazdáink kihoztak, mások is jöttek, láthatóan sokkal lelkesebben, mint én. Egy nagyobb család: apuka, anyuka, kisgyerek, egy másik házaspár, meg egy fiatal lány egyedül. Jött a szervező, elmagyarázta, mi lesz, elénk tolt egy papírt, hogy írjuk alá. Gyorsan átfutottam, minden felelősség az enyém, ha valamilyen hülyeséget csinálok, és baleset lesz belőle. Kérdezte, ki kivel van, úgy osztják majd el a helyeket. A házaspár is a gyerekes családhoz tartozott, az idősebb férfi a nagypapa, a felesége a nagymama. Elég fiatalosak voltak, 50 és 60 közé saccoltam őket. Látszott, hogy a nagypapa a főnök, már a kinézetén is. Először azt hittem, Franco Nero, de nem, csak hasonlít rá. Olyan ruhát viselt, mint a filmeken az oroszlánvadászok, fején cowboykalap, inge félig kigombolva, szőrös mellkasán nyaklánc, rajta valamilyen állat fogai.

Egyből beszélgetni kezdett a szervezővel. Bennfentesként kérdezgette, mi hogy működik. Neki csak helikopterre van jogosítványa, ezt még nem próbálta. Ezért is fizette be a fiát meg a családját.

Ruganyosan beugrott a kosárba, aztán a menyét és az unokáját is besegítette. A feleségének már csak szemben jutott hely, a mi oldalunkon.

Mire észbe kaptam, már fel is szálltunk. Egészen gyorsan emelkedtünk, S-ék lentről integettek. A szervező, vagyis a pilóta is ő volt, magyarázta, hogyan működik az egész: forró levegővel emelkedik, kormányozni nem lehet, a légáramlatokra vagyunk bízva. Megyünk egy kicsit, megnézzük a napfelkeltét, és egy alkalmas helyen leszállunk. Franco Nero bólogatott, kérdezett valamit a légáramlatokról. V. fényképezett, én kapaszkodtam.

Ki az az idióta, aki tériszonyosan felszáll egy léggömbre? Rajtam kívül, persze.

Elég magasan jártunk már. Egyre kisebb lett minden, alig látni már az integető embereket. Felnéztem a ballonra. Ez hiba volt. Lefele se jó, szédülök. Az órámra pillantottam, már vagy tíz perce megyünk. Eddig leginkább felfelé.

Aztán valahogy minden megváltozott. Csend lett, alig fújt a szél, mintha csak lebegnénk. A vonalak összeálltak.

– 500 láb – mondta a pilóta.

– Mennyi az méterben? – kérdeztem, hogy én is érdeklődőnek tűnjek.

Ez váratlanul érte, eltartott egy darabig, amíg átszámolta. Kérdezte, honnan jöttünk. Európa, kelet, Magyarország. Még nem járt ott, de sok szépet hallott róla. Nemsokára megy majd a közelbe, nyár végén Csehországba utazik.

Tényleg szép a napfelkelte. Egy ponton a ballon elérte a csúcsmagasságot, senki sem szólt, néztük, ahogy egyre följebb jön a lilás napkorong.

Franco Nero is hallgatott. Eszembe jutott egy film, ahogy ott áll, és a tájat nézi.

Ez az utolsó napunk, este megy a repülőnk. Nem akarok gondolni rá, most jó itt. Madarak vagyunk, Franco és én, lebegünk a völgy fölött.

Mennyi léggömböt láttam gyerekkoromban! A Balaton felől jöttek nyaranta, néha egészen alacsonyan szálltak, amikor elérték a falut. Integettünk, visszaintegettek a kosárból. Anyám néha felsóhajtott, hogy de jó nekik.

Közben el is kezdtünk süllyedni. Fokozatosan ereszkedtünk egyre lejjebb, egy folyócska felé. A parton házak, előttük medence, nagy kert, egy-két motorcsónak. Kisebb paloták. Az egyikből kutya rohant ki, a ballont ugatta. Nem sokkal utána egy öregebb fickó fürdőköpenyben, ő is minket nézett. Integettünk, de ő nem intett vissza.

Egészen közel értünk már a vízhez, a pilóta finoman feljebb emelte a kosarat. Már a túlparton jártunk, erdő felett, szinte súroltuk a lombokat. Megint csend, a kutya is abbahagyta. Repültünk lágyan, át az erdőn.

Egy egész pici gázfröccs hangja hallatszott. A pilóta megengedte Franco Nerónak, hogy kipróbálja a gázkart.

– Hűha, most már léggömböt is vezettem! – mondta Nero. Elégedetten bólogattak, jól csinálta. Aztán megint lejjebb mentünk, ez már a leszállás, jöttek az instrukciók, mit kell ilyenkor tenni. A kosár belsejében kallantyúk, mindenki megfog egyet, berogyaszt, mintha síelne. Nem akarok leszállni, olyan jó itt.

Valami rétre értünk, zökkenés, picit csúszunk még, de már lent is vagyunk. A múltkor kevésbé sikerült, mesélte a pilóta. A szél belekapott a ballonba, és eldőlt a kosár. Mindjárt jönnek a többiek, összeszedjük a cuccot. Addig ne szálljunk ki, mert a súlycsökkenéstől újra felemelkedhet a léggömb.

Meg is érkezett a furgon. Fiatal srác vezette, két lány jött vele. Ahogy lassan kiment a levegő a ballonból, egy kötéllel húzni kezdték. Nehéz lehetett, a két lány teljes testsúlyt bedobva vonszolta, igyekeztek lecibálni a földre. A sofőr érdeklődve figyelte őket.

Kiszállhatunk, és segíthetünk összehajtogatni a ballont. Fogjuk fel csapatépítő tréningnek, mondta a pilóta.

Nem könnyű munka. Először össze kell hajtani, aztán alulról pár méterenként megkötni, majd felemelni, és rágyömöszölni a furgon utánfutójára. Nem lettünk csapat, de megcsináltuk.

Visszaautóztunk a telephelyre. Az egyik kereszteződésnél félmeztelen fickó furcsa táncot járt. Mindennap ott van, mesélte a pilóta, köszönti a felkelő napot.

– Na, milyen volt? – kérdezte S. – Túlélted?

Magabiztosan bólogattam. Persze, semmiség, csak megjátszottam ám a félőst.

A program utolsó része a villásreggeli – lett volna, de sajnos ennivaló most nincs. A pilóta-szervező szabadkozott egy kicsit, majd gyorsan mesélni kezdett a Montgolfier fivérekről, meg arról, hogy amikor az első léghajósok földet értek, a helyiek túlvilági lényeknek nézték, és vasvillával kergették meg őket. Legközelebb vittek magukkal pezsgőt, azt adták a parasztoknak – így alakult ki a szokás, hogy leszállás utáni pezsgőzni kell.

Mi most mimózát kapunk, ez valami koktél, narancslé és pezsgő. Nálunk ezt fröccsnek mondanák, akartam viccelődni, de úgysem értenék.

Elégedetten mimózáztunk, a hagyomány az hagyomány.

Léggömbözni jó.

Lassan indulni kellett, még ezután csomagolunk, este megy majd a gépünk, alig tízórás repülés lesz. A többiek megértően bólogattak: szép utolsó napot, nekik is további minden jót. Franco Nero is integetett, amikor beszálltunk a kocsiba.

Kora reggel, repülés után éhgyomorra mimózázni optimistává tesz.

Nemsokára hazamegyünk. Nem baj, otthon is jó.

Újra megízleltük a középosztálybeli amerikai álmot. Finom, mint egy Memphis Maffia.