Kisantal Tamás írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

– Hé, várjatok, mondani akarok valamit! – kiáltott utánunk a féllábú férfi. Az út közepén ment, elektromos rokkantkocsija végén amerikai zászló.

Haboztunk egy pillanatig. Megszoktuk, hogy nem veszünk tudomást a kéregetőkről. Tele velük a város, mindenfelé látni a hajléktalanok sátrait, lejmolnak, sokszor agresszíven. Legtöbben a belvárosban vannak, meg a villamoson a légkondi miatt. Alszanak a székeken, elmennek a végállomásig, aztán vissza, egész nap. Nem túl bizalomgerjesztő arcok, sok az őrült, magukban ordítoznak, de nem úgy, mint otthon, sokkal félelmetesebben. Talán a drogok miatt. Az időjárás vonzotta őket a nyugati part nagyobb városaiba, ilyenkor nyáron egész kellemes, csak nagyon ritkán esik. Úgy vagyunk velük, mint otthon: sajnáljuk őket, tartjuk a távolságot, kerüljük a szemkontaktust. Rossz nekik, nem a mi problémánk, oldja meg más. Látogatók vagyunk, pár hét múlva hazamegyünk. Ha tudnák, dollárban mennyi az otthoni fizetésünk, békén hagynának.

A tolókocsis furcsának látszott, de nem veszélyesnek. Agresszívnek semmiképp, vigyorogva integetett, talán azért szólított le, mert V. visszamosolygott rá.  

Megálltunk, odakormányozta a kocsit.

– Szeretitek Elvist? – kérdezte.

Ez meglepett. Közben elindult, intett a fejével, hogy kövessük. Szakállas, kicsit ápolatlan, de nem vészesen.

– Ö… Persze, mindenki szereti Elvist – nyögtem ki.

– Nem, srácok, egyáltalán nem mindenki szereti Elvist – csóválta a fejét. Igaza volt, én sem nagyon szeretem.

– Na és, melyik a kedvenc számotok?

Most mit mondjak? Átpörgettem azt az öt Elvis-számot, aminek a címét is tudom, kiválasztottam a három vállalhatót, végül döntöttem.

– A Jailhouse Rock.

A fickó elégedetten bólintott.

– Na, akkor figyeljetek! Egy-két, egy-két-há!

The warden threw a party in the country jail
The prison band was there and they began to wail

Nem énekelt rosszul, sőt. Minden a helyén volt: hangszín, intonáció, dallam, tiszta Elvis. Épp a refrénnél tartott, amikor a kereszteződéshez értünk. Egyik kezével a kocsit kormányozta, a másikkal ritmusra csettintgetett.

– Na, mit szóltok? – nézett ránk büszkén.

– Elképesztő! – mondta V. – Maga nagyon jól énekel!

Névjegykártyát húzott elő a zsebéből.

– Ha kell egy Elvis-imitátor, megtaláltok. Esküvőt is vállalok, partyt, bármit. Nem drága.

Aztán már meg is fordult, és a mögöttünk jövőknek kezdett integetni.

Megnéztem a névjegyet. Hivatásos „Elvis-impersonator”, telefonszámmal, e-mail címmel.

Hasonmásnak azért nem mondanám.

…

Többször is meg akartuk nézni a csontvázat, de valahogy nem került rá sor. Eddig a buszból láttuk, felsőtesttel felfelé lógott ki a kerítés mögül. A busz elsuhant előtte, ki is írták: Tioga streeti megálló. Már az első nap kifigyeltük, felszállás után, valahová középtájt ültünk, nem túl közel a légkondihoz, ami szokás szerint túl erősen fújt. Busz elindul, kikanyarodik a megállóból, hamarosan balra csontváz. Jó nagy, kétembernyi, vicsorog. Csak egy pillanatra látszik, aztán megyünk tovább.

Ezzel kezdődött minden utunk a belváros felé, és erre értünk haza. Négyes busz, Tioga street, csontváz, vicsorgás. Elsőre meglepő volt, de a környéken sétálva sok furcsaságot látott az ember. Tipikus kertvárosi rész, nagyon amerikai, két éve is hasonló helyen laktam, csak akkor a keleti parton. Fából épült tornácos házak színesre festve, a kerítésig pár lépésnyi kert. A tornácon hintaszék, asztal, néha függőágy, a kertben virágok, esetleg lim-lomok: önkiszolgáló újságautomata, egyméteres ötágú csillag, mindenféle. Meg táblák: itt mindenki egyenlő, black lives matter, hasonlók. Esetleg amerikai zászló. Itt, Portlandben kis színes bódék is vannak, ingyen elvihető könyvekkel, vagy zöldséges bokrok, néha még azt is kiírták, hogy nyugodtan szedjünk le egy paradicsomot, uborkát. Pár házzal mellettünk egy kislány lakott a szüleivel, picike varázskaput csináltak a járda mellé. Befestették a fa alját, mintha a rajta lévő rés egy másik világra nyílna. Amikor arra sétáltunk, a kutya állandóan meg akarta jelölni, el kellett ráncigálni, nehogy már lepisilje a tündéreket odaát.

De a csontváz még itt is furcsának hatott. Egyszer aztán korábban értünk haza, leszálltunk a Tiogán, hogy megnézzük közelebbről. Ott állt a kertben, félúton a ház és a kerítés között. A feje nagyjából az ereszcsatorna magasságában, karja kitárva, mintha ölelésre vágyna. Oldalt áll, profilból látni. A buszból nem vettük észre, hogy zöld bikinifelsőt és sárga alsót hord. Ez zavarhatta, talán ezért vicsorog.

Ki a fene rak egy ekkora csontvázat az udvarába? Olvastam később, hogy két éve egy másik államban valaki telerakta a kertjét óriáscsontvázakkal és műanyag sírkövekkel, ezzel buzdítva mindenkit, hogy adassák be a Covid-oltást. De ez inkább valami otthagyott halloweeni dekorációnak tűnt, hátha jó lesz az jövőre is

Mindennapos rítusunk lett a csontváz. Buszból balra nézni, hazafelé jobbra, vagy előbb leszállni és elsétálni mellette. Aztán egy utcával a házunk felett egy másikat is találtam. Pont ugyanekkorát, de ez meztelen volt, már ha egy csontváz lehet meztelen. Kicsit hátrébb állt, kifelé nézett. Karja kitárva, vicsorog.

Utolsó nap arra kanyarodtunk a kutyával, hogy elbúcsúzzunk tőle. Késő délután volt, a kutya a kerítést szimatolta, én meg farkasszemet néztem a csontvázzal, aki ott állt a kertben, meztelenül, kitárt karral.

– Hiányozni fogsz – mondtam neki.

Vigyorgott.

Hazasétáltunk. Még el akartam menni a Tioga felé, hogy a bikinistől is elköszönjek, de kicsit messze volt.

Már bánom.

…

– Elég hideg van, mi? – kérdezte a pasas. Középmagas, középkorú, közepesen jólöltözött férfi, bőröndöt húzott maga után. Távol-keleti arc és akcentus. Bizonyára kínai, hiszen ez itt Chinatown, San Francisco.

Tényleg rohadt hideg volt, meglepően pocsék idő. Itt ilyen a nyár. Nemrég pakoltunk le a hotelben, én még dühöngtem, mert a 13. emeleten kaptunk szobát. Nem vagyok babonás, de múlt héten unalmamban nézegettem a szálloda értékeléseit, és valaki írta, hogy jó hely lenne, csak egy baj van vele. Haunted. Röhögtem egyet, gyorsan rákerestem a neten, és tényleg: egyike a San Franciscó-i kísértetjárta hoteleknek. Nem kell félni, elég ritka, javarészt csak a 13. emeleten kísértenek.

Amikor megkaptam a belépőkártyát, rajta az 1307-es számmal, megfordult a fejemben, hogy megkérdem, nincs-e másik emeleten szobájuk. Nem hiszek az ilyesmiben, de sose lehet tudni. Aztán persze megköszöntem, és felmentünk a tizenharmadikra. Dühös voltam magamra, meg a hülye kelet-európai frusztrációmra. Nem szólok, nem reklamálok, jó lesz nekünk a kísértetjárta szoba. V. csak röhögött, és sürgetett, hogy gyorsan pakoljunk le, aztán menjünk, nézzünk körül.

Este nyolc, épp sötétedni kezd, köd van, fúj a szél, bóklászunk a kínai negyedben. Jó nagynak tűnik, talán nagyobb, mint a New York-i, de a portlandinál biztosan, az konkrétan néhány háztömb.

– Be kell menni egy jó étterembe, ott jobb az idő – folytatta a fickó. – Tudok is egy helyet, itt van, nem messze. Fel kell menni lifttel a tetejére, nagyon szép a kilátás. Tegnap voltam ott, ilyen fényképeket csináltam.

Elővette a mobilját, képeket kezdett mutogatni. Tényleg szép, fancy belső tér, a kilátás meg egészen elképesztő. Látni az öblöt és a felhőkarcolókat.

– Honnan jöttetek?

Európa, kelet, Magyarország. Még nem járt ott, de sok szépet hallott róla. Ezt is megszoktuk, eddig bárkivel beszéltünk, mindenki hallotta, hogy szép hely, van is egy barátja a közelben: Bécsben, Hollandiában, valahol, egy köpésre tőlünk. Esetleg elmondják, hogy szép hely, de… Aztán megértően a fejüket csóválják, ahogy mi is. Igen, a politika, de hát az máshol is problémás.

– Nagyon szép az akcentusod – mondta V-nek mosolyogva. – Mint egy kislány. Nagyon-nagyon aranyos. Van gyereketek? Miért nincs? Még lehet. Mindenkinek kell gyerek.

Bólogattunk. Tényleg kedves fickó, lelkesen mesélt az étteremről, egy híres ember kedvenc helye, biztos ismerjük, hiszen nem lakott messze tőlünk: Arnold Schwarzeneggernek hívják. Aztán mutat egy másik éttermet, ha valami tipikus kínaira vágyunk, itt is meggyőzők a fényképei: fancy belső tér, ételfotók, ezeket ette, nagyon finom. Próbáljuk ki, ilyet nem ehetünk máshol. Nagyon autentikus.

Most épp nem vagyunk éhesek, de azért köszönjük, megjegyezzük. Most mennénk tovább, sok a néznivaló. 

– Tudnátok adni pár dollárt egy kávéra?

Zavarba jöttünk. Sajnos csak bankkártya van nálunk. Nem baj, majd legközelebb, el is köszön, további jó sétát, szép napot, legyünk vidámak.

Már ment is, húzta maga után a bőröndjét. Egy darabig még bóklásztunk, nézegettük a Bruce Lee-falfestményeket a sikátorokban, a kínai butikokat, aztán lassan elindultunk haza.

A kísértetjárta hotelbe.

…

Olyan volt, mint egy rémálom.

Seattle központja, épp indultunk hazafelé. S. vezetett, ő hozott el minket, arról mesélt, hogy a ’90-es években lakott itt, akkor még egész más volt a város. Egy csomó toronyház azóta épült.

Hátul ültem, nézelődtem. Tetszett a hely. Van valami megfoghatatlan szépség ezekben az amerikai metropoliszokban. Zsúfolt, klausztrofób, de valahogy mégis szép.

Egy illatszer- vagy divatüzlet előtt pirosat kapott az autónk. S. elhallgatott, figyelte a lámpát, hogy időben kilőhessen a kora esti csúcsforgalomban.

Akkor megláttam a nőt.

Először nem tudtam biztosan, férfi vagy nő. A járdán állt, szakadt, mocskos pólóban, meg valami rövidnadrágban. Szürkés, koszos, tépett haj. Öregnek tűnt, de nem tudtam volna biztosra megsaccolni a korát. Talán csak ötven, de akár nyolcvan is lehet.

Hajléktalan, a futóbolond típusból. Látszott az eszelős tekintetén. Aztán elkezdett ordítozni.

– Nézzétek a testemet! Meg akarjátok nézni a testemet?

Furcsa, vonagló mozgással szedte le magáról a pólót, mintha ráragadt volna, szinte tépte. Valahogy sikerült lecibálnia, és a földre dobta. A nadrág következett, azzal könnyebben boldogult.

Ott állt melltartóban, bugyiban, aztán azokat is levette.

– Nézzétek a testemet! – hörögte közben.

Néztem a testét. Ekkor már világos volt, hogy egy nő áll ott meztelenül. Aszott, öreg, torz test, lötyögött rajta a hús. Valamikor jobb súlyban lehetett, aztán megereszkedett mindene, csak a laza, löttyedt bőr maradt a helyén. Kígyózva vonaglott, mintha valami furcsa, lassított táncot járna, a melle helyén bőrcafatok, ráncok.

– Nézzétek a testemet! Meg akarjátok nézni a testemet?

Az üzletben egy biztonsági őr unottan bámult kifelé, talán észre sem vette. Én megbabonázva meredtem a nőre, nem tudtam elfordítani a fejem. Ott állt pár méterre a kocsitól, mintha ő is transzban lenne, nem vett észre, nem látott senkit, csak ordított, vonaglott, megmutatta mindenét.

Hallottam, hogy V. felnyög, ő is a nőt figyeli. Nem tudom, meddig tartott. Nyilván nem sokáig, pár perc a piros lámpa előtt, de mintha beszűkült volna az univerzum, ahogy felhúzott ablakkal némán bámultuk a kocsiból a meztelen nőt, néztük a testét, vagy ami maradt belőle.

Aztán zöldre váltott a lámpa, elindultunk, befordultunk a sarkon, a nő eltűnt.

– Úristen… – mondta V.

– Mi történt? – kérdezte S., aki eddig a lámpára koncentrált.

– Nem akarod tudni – válaszolta V. – Egy nő… Egy hajléktalan…

S. bólogatott. Látott már ilyet. Vagy hasonlót. Biztos nem is egyszer.

Mentünk tovább, körbevitt minket, megmutatta a belső tavat és az egyetemi kampuszt.

Szép volt.

Láttuk Seattle-t.

 

Folyt. köv…