Megszálltunk a várfal tövében, az egészen kivételes Camping Castel San Pietróban (egzotikus erdő hűsében veri föl az ember a sátrát, városra néző kilátással), lesétáltunk az Arénához, és beültünk az előadásra – a századik évadát ünneplő veronai operajátszás utolsó harmincöt évében ez volt a minden-nyári programunk. A jubileum visszaviszi az emlékeihez az embert…

Itt voltunk, amikor vaskos tömbből szakították ki a rózsaszín cetlit, ami a gradinata non numerata (nem számozott lépcső) helyezkedési terepgyakorlatára biztosított lökdösődési lehetőséget, amikor hologramos volt a jegy, és amikor már kódokból olvasták ki a belépési jogosultságot. Voltak idők, amikor még nem álltak biztonsági kapuk, nem ellenőrizték a flakonok méretét, a belépők táskáit, sőt, gyertyát is adtak a kakasülőn mindenkinek, hogy hangulatosabb legyen az este. Itt ültünk, amikor Komlósi Ildikó énekelte Carment, amikor Pavarotti főszereplésével, háromezer tagú kórussal adták elő Verdi Requiemjét, amikor először lépett a világ legnagyobb operaszínpadára Cigna vagy éppen Netrebko, és amikor minden előadást a zseniális Franco Zeffirelli rendezett. Láttuk, ahogy fölszerelték a szövegek követésére a kivetítőket, hallottuk, amikor 1992-ben először kérték, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját (azt sem tudtuk, mi fán terem az), és örültünk, amikor eltűnt a háttérből a díszletek beemelésére szolgáló daru. Jártunk itt világjárvány idején – alig lézengett a sok tízezres nézőtéren pár száz ember –, és olyat is tapasztaltunk, amikor nem engedtek be néhány protokollvendéget, mert egyszerűen ők sem fértek be.

Idén jószerével a Marton Éva nyolcvanadik születésnapját ünneplő este után érkeztünk a városba, nagy várakozással. A Fesztiválzenekart tavasszal Pécsett egy estén Daniel Oren, az operafesztivál zeneigazgatója vezényelte, ez külön ízt adott a mostani látogatásnak. Ráadásul hallottuk, hogy a szezont hírességek, köztük Sophia Loren jelenlétében nyitották meg. Tudtuk, hogy olykor a falakon kívül is koncerteznek, például fúvószenekarok, és vártuk, hogy ismét színre kerüljön a Rigoletto. A Marton-esten Badral Csulúnbátar énekelte a címszereplő áriáját a III. felvonásból, itt Ludovic Tézier adta Rigolettót. Téezier tavaly rögzítette lemezre az operairodalom legismertebb duettjeit Jonas Kaufmann-nal. Kicsit slágeres album, kicsit híg, ám szerethető. Hanem, ez a Rigoletto most nehezen talált rá. Talán épp a Csulúnbátar által zseniálisan interpretált ária után. Amúgy nem fénylett Jusif Eyvazov, a herceg hangja sem, valahogy mintha ő is kicsit későn érkezett volna az előadásra. Arra a színpadra, amelyre fölrángattak néhány rekvizitumot az 1960-as évekből. Fölépítettek egy trattoriát, ott pöfögött egy FIAT Topolino, begördült két kerékpár, a szereplők ruhái is az ötven-hatvan évvel ezelőtti kort és divatot idézték, de hogy tulajdonképpen mi végre, az négy és fél óra alatt sem derült ki. A rendező, a népszerű olasz színész, Antonio Albanese (játszott Woody Allen Rómának szeretettel című mozijában is) ezzel a produkcióval debütált a veronai Arénában, ám a Rigoletto idei színrevitele korántsem vált olyan revelatív erejűvé, mint nemegyszer a korábbiak.

Amúgy a városban napjainkban fut az úgynevezett Nyitott templomok program, amelynek keretében számtalan, sosem látott kincset megtekinthetnek az érdeklődők. Párhuzam Velencével: ott A gettó kereskedői és rongyosai címmel egy őszig tartó, ugyancsak átfogó, vezetett bemutatót láthatnak, amely hat zsinagóga és sok-sok ház rejtett értékeit hozza napvilágra

Kellemes meglepetés éri a Rómába látogató turistát is. A szezonkezdetre ugyan nem nyílt meg, de néhány hete azért látogatható az olasz főváros egyik legérdekesebb műemlékegyüttese. A belváros szívében, a Largo di Torre Argentinán található régészeti lelőhely az utóbbi években zárva tartott. Tudni kell, hogy a téren valamikor házak álltak, és csak ezek elbontása után, alig száz éve kerültek elő az ókori romok. Köztük több templom maradványa és Pompeius egykori kúriája. A hely persze leginkább arról nevezetes, hogy itt ölték meg Julius Caesart. Kérdezhetnék, hogy miért csukták be hosszú évekre. A hírek szerint azért, mert a régészek újabb föltárásokat végeztek. Elsősorban négy további, utcaszint alatt fekvő templom maradványait vizsgálták.

Ugorjunk időben és térben! Nemrég zárta be kapuit a Reneszánsz Ferrarában című kiállítás, amely a nagy érdeklődésre való tekintettel az utolsó napokban esténként tizenegyig volt látogatható. Indokolt volt a hosszú nyitva tartás: komoly anyagot szedtek össze a kurátorok a korszak bemutatására. Az emlékek egy része a helyi Dóm-múzeumból került ki, így továbbra is látható. Például a gránátalmás Madonna. A múzeum amúgy is remek bemutatóval várja a betérőt – a bizánci mozaikoktól a XI. századi misekönyvekig sok minden föllelhető. A Dóm megtekintését nem ajánlhatom. Kívül ugyan továbbra is megcsodálható a különös épületszerkezet (boltocskák tapadnak a nyugati fal árkádsorához, a Loggia dei Merciaihoz), ám belülről szinte semmi sem látszik ki az eurómilliókért végzett felújítás paravánjai mögül. Viszont egy fontos dolgot hadd osszak meg Önökkel! Ha a Castello Estensében járnak, érdemes a szűk átjáró felé zárni látogatásukat. A híd ugyanis átvezet a Városházához, ahol a portás szívesen megmutatja a rejtett kincset, a Camerino delle Duchessét. Az Eleonora és Lucrezia d’Este ferrarai hercegnők számára kialakított kis szobát Camillo Filippi festette ki az ezerötszázas évek közepén. Nemrég vált újra látogathatóvá.

Kérdezhetnék, hogy mi lett a Chiesa di San Domenico sorsa. Mint emlékezetes, Ferrara gyöngyszeme jó tíz éve, egy földrengés során rongálódott meg. Életveszélyesnek nyilvánították, és a teteje 2018-ban be is omlott. Az 1274-ben alapított templomot amúgy mindig különös legendák lengték körül. Az egyik ilyen, hogy a helyi vízépítő mérnököt, Bartolomeo Chiozzit a domonkosok szabadították meg a sátánnal kötött szerződésétől. A történet szerint hajmeresztő technikai megoldásait az ördöggel cimborálva álmodta meg és hozta létre a mérnök. A kontraktus meghiúsult, az ördög pedig bosszúból otthagyta kecskelábnyomát az oldalkapun. A megjelölt követ máig mutogatják, illetve mutogatnák, ha a felújítást illetően történt volna bármi is. Annyit sikerült megtudnom, hogy a templom sorsáról egyelőre nem született döntés. Az sem bizonyos, amiről pedig találgatások jelentek meg a sajtóban, hogy tényleg kimenekítik-e belőle a művészeti értékeket és az 1300-as évek végéről származó fakórust. Egyelőre csak a barokk idején átépített főhomlokzatról készíthetők képek. Fut viszont a tőszomszédságában a szokásos nyári könnyűzenei fesztivál, ahol Eros Ramazzottitól Gianni Morandiig számtalan szerző, előadó közül lehet válogatni ízlés szerint.

Az élelmesebbek elcsíphetik még a nagy Rembrandt-tárlatot Torinóban. Minden ismert, népszerű festmény visszaköszön, ami a bőséges anyagú pinakotékában (Musei Reali) is üde színfoltnak számít. Apró megjegyzés: a könyvtárban őrzik Leonardo egyetlen hiteles önarcképét is. És akkor ajánlok még két Pó-parti kiállítást. Az egyik a Museo Egizio, amely a világ második legnagyobbjaként ismert, és éppen kétszáz éves alapításával a legrégebbinek tartott egyiptomi gyűjteménye. Több mint harmincezer ősi tárgyat mutat be. A másik a közlekedési kultúrához kapcsolódó Museo dell’automobile. Itt tizenkilencezer négyzetméteren, három szinten nyolcvan márka kétszáz típusa csodálható meg a Volkswagentől a Trabanton át a Ferrariig. Van a FIAT 500 gyártási folyamatát nyomon követő kisvasút, kávézgató gyáralapító-hologram, de van apró moziterem, ahol az archív filmen az ördöngös olasz versenyző, Tazio Nuvolari igyekszik, és nyer. Itt látható Le Corbusier izgalmas formaterve, amely csak egy az egyes méretarányú famakettig jutott. Napjainkban szeptember elejéig tartó, ideiglenes kiállításon mutatják be az autós formatervezés élő vagy nemrég elhunyt legendáit Paolo Pininfarinától Fabrizio Giugiaróig.

Torinóból épp csak egy kakaslépés a Lago Maggiore, ahol a Mussolini által megteremtett fantomváros, Verbania, vagy éppen a tó királynőjeként emlegetett Stresa mellett érdemes ellátogatni a Borromeo család által kiépített és fenntartott három szigetre. Aprócska hajók szállítják a helyszínek között a turistákat. Kétségtelenül az Isola Bella a leglátványosabb – Flaubert egyenesen földi paradicsomként írta le. Az igazi szenzáció azonban napjainkban az a kis fotókiállítás, amely Isola Madrén mutatja be a világ legrégebbi, kétszáz éves kasmíri ciprusfájának megmentését. A pusztító vihar következtében kidőlt óriás gyökereit órákon át locsolták tűzoltófecskendőkkel, míg végül speciális emelőszerkezetekkel, csodával határos módon állították talpra. Ma vassodronyokkal biztosítják.