Az első rendelkezésünkre álló adatoktól napjainkig igaz, hogy az emberiség megtermelt javainak nyolc százalékát fordítja szórakozásra – olvashatjuk a néhai pécsi élettanprofesszor, Grastyán Endre egyik kötetében. A magas számot hamar értelmezni tudjuk, ha Rómába látogatunk, és a Capitoliumi Múzeumok felé vetődünk. A múzeum kurátorai ugyanis közszemlére tettek egy igen különös járművet. A versenykocsikra emlékeztető szerkezetet kétezer esztendeje gyönyörű bronzlemezekkel díszítették. A lemezeket nyilván hosszú évek munkáival készítették egynémely ötvösmesterek. Az ember szinte látja is, ahogy Judah Ben-Hur győzelemre vezeti a fogatot Messala ellen. Ami azonban zavarba ejtő, az a négy kerék. Persze, kiderül, hogy nem versenykocsiról van szó, hanem úgynevezett pillentumról. Ilyen gazdag díszítésű, guruló emelvényekre általában istenszobrokat helyeztek nagy, ünnepi menetek idején.

Ha valaki a kocsik története iránt érdeklődik, korabeli ábrázolások tucatját találhatja meg Ostiában, Róma csak Pompejihez mérhető egykori kikötővárosában. Ahol éppen száz éve kezdődött a módszeres, tudományos feltárás. Bár ebből az alkalomból egy friss, rekonstrukciós rajzokat magába foglaló kiadvány látott napvilágot, egyéb nyugtalanság az igazi szezon indulása előtt egyelőre nem tapasztalható.

Az ostiai színház pazar környezetében mindenesetre ezen a nyáron is föllép néhány helyi érdekű szívtipró, mint például az énekes Michele Zarrillo vagy Niccolò Fabi, de önálló esttel jelentkezik az America's Got Talent korábbi felfedezettje, Lindsey Stirling és az ugyancsak hegedűs, mainapság roppant népszerű Andrea Casta is. Tudni kell, hogy a Teatro Romano évek óta elkötelezett az igényes szórakoztató zene iránt, és ezen az előttünk álló nyár sem változtat. A következő néhány hónap amúgy is bővelkedik koncertekben: a Guns N’ Roses (Circus Maximus) és Zucchero (Caracalla termái) is igényes, ókori helyszínt választott.

Ha már könnyűzene… Nagyon kedvelem az egykori utcazenészt, Malena Di Bellót. Az argentin nő az Angyalvár mellett gitározott, énekelt néhány évig, aztán megunta, tavaly ősszel hazament, session-zenészekkel összehozott egy fantasztikus lemezt (Rococó a címe, ha netán keresnék), és azóta csak az önmagában is remek Andrea Pellegrinivel lép fel olykor az Örök Városban, hangversenyeken, blues-esteken. Eközben az Angyalvár tövében az egyik oldalon egy szegény pasas zörög, de körülbelül úgy, ahogy magam énekelném Dunajevszkíjtől a Kapitány, kapitány, fő a jókedv! című dalt Melis György helyett. A másik oldalon, rendezői jobbon pedig egy skótdudás. Na, ott aztán van szorgalom! Órákon át, szünet nélkül dünnyög az a rohadt duda, dallam semmi, hangulat semmi, a fickó a tűző naptól nagykendővel óvja hangszerét, és csak remélni lehet, hogy a napsugár valahogy mégiscsak utat talál majd magának egyszer a kendő résein át.

Hamar írom, nincs messze, a Szent Péter téren van egy csoda-fotókiállítás. Nagy, nemzetközi társaság alkotja a szerzők csapatát, A nők könnyei a tárlat címe. Egyetlen könnyet sem látni. Asszonyok, akik Indiában ivóvízért bandukolnak csapatostul. Lerobbant bicikli kerekén egyensúlyozó, kötéltáncos lánygyermek. Méltatlan körülmények között dolgozó keramikusnő. Kényszeresküvő. Nem az asszonyok bőgnek, hanem a befogadó. Nem kihagyni, ha amúgy már itt vannak!

Hanem, képzeljék, az utóbbi idők egyik legkellemesebb zenei élménye a legváratlanabb helyszínen, a római népegészségügyi világkonferencián ért! A napokban lezajlott tanácskozás nagyszabású megnyitóval kezdődött ugyanis. Levelet írt a résztvevőknek Ferenc pápa, kapcsolták Itália miniszterelnökét, Giorgia Melonit, videóüzenetet küldött egy bizonyos Gebrejeszusz nevű úr, a WHO igazgatója, és… És rövid koncertet adott Fabio Armiliato. Biztos emlékeznek rá, ha máshonnan nem, hát Woody Allen Rómának szeretettel című filmjéből: ő játszotta a zuhany alatt éneklő tenoristát. Amikor felkonferálták, féltem, hogy (Bergendy István kifejezését kölcsönözve) tonhal lesz a dologból. Hogy tudniillik a hangszóróból jön a ton, az énekes pedig tátog rá, mint a hal. De nem, Armiliato teljes erőbedobással énekelt, a végén, a Nessun dorma alatt már a közönség álló ovációja mellett. Nem is volt éneksáv a fél play-back alapjául szolgáló zenei felvételen.

A miniszterelnöknőről jut eszembe: óriási vitát váltott ki az új nyelvtörvény, amelynek tervezetét Meloni párttársa, Fabio Rampelli nyújtotta be. A friss regula megtiltja és akár százezer euróval tartozik büntetni a hivatalos kommunikációban az idegen szavak használatát. Nem lehet például szendvicset reklámozni, csak paninit, és a ketchup szó sem használható a jövőben a paradicsompüré helyett. Az olasz konyha védelmében nemrégiben hozott törvény után tehát a kormány és a parlament még tovább ment.

Most már a nyelv sem szennyezhető – állapította meg a javaslat vitája során Gennaro Sangiuliano kultuszminiszter, aki egyébként Dante állítólagos jobboldaliságáról tett nemrégiben zagyva kijelentéseket, majd a Corriere della Serának írt levélben kísérelt meg magyarázkodni. Ugyanis Itáliában csak nagyon óvatosan szabad Dantéra hivatkozni azóta, hogy a fasizmus idején Mussolinit az Isteni színjáték Feltrójához hasonlították, mint aki elűzi a gonoszt.

Ugyancsak a sajtóból tudható, de kevéssé érzékelhető, hogy Róma fuldoklik a szemétben. A négymillió lakos és a turisták siserahada több hulladékot termel, mint amennyit a város el tud helyezni. Tavaly ugyanis hatalmas tűzvész pusztított a legnagyobb hulladékfeldolgozóban, és a teljes rekonstrukcióra 2026-ig várni kell. Addig is, májustól hetente indulnak a szeméttel megtömött vonatok az ezerhétszáz kilométerre lévő Amszterdamba, ahol a szállítmányt elégetik. Tizenhat vagon, valamivel több, mint kilencszáz tonna utazik alkalmanként. Sokan kétségbe vonják a megoldás hatékonyságát és környezetbarát voltát, míg mások a költségek miatt szívják a fogukat. A szállítás sem olcsó, ráadásul Róma kétszáz eurót fizet a feldolgozásért tonnánként az AEB cégnek; három év alatt körülbelül huszonnyolcmillió eurót. Meglehet, ez sem lesz elegendő, hiszen vészesen közeledik a 2025-ös szentév, amikorra ötvenmillióval több zarándokot vár az Örök Város, mint amennyire egy-egy esztendőben amúgy számítani lehet.

És akkor a szentévről. A Vatikán és az olasz főváros elvben már mindenről megegyezett. Összesen nyolcvanhét fejlesztési program indul, több mint egymilliárd euró értékben. A legtöbb pénzt a közlekedés akadálymentesítésére és az utak állapotának javítására fordítják, de átépítik a Termini pályaudvar és a Lateráni székesegyház előtti tereket, felújítják a történelmi jelentőségű helyeket, épületeket, régészeti útvonalakat, parkokat, villákat, sőt a szökőkutakat is. A Vatikán térségében az ígéretek szerint elkészül a rádió épülete előtti tér, a Piazza Pia aluljárója, és ugyancsak szó van a Szent Péter bazilikától a közeli metróállomásokig vezető utak, valamint a városfalak rekonstrukciójáról. Külön központ épül a fogyatékkal élők, valamint a hajléktalanok számára, és marad forrás arra is, hogy néhány grandiózus kulturális rendezvény színesítse a vendéglátást.