Legutóbb harminc éve hallottam közterületen annyi orosz beszédet, mint idén április közepén a portugál Madeira szigetének fővárosában, Funchalban. 1993-ban Pittsburgh Squirrel Hill kerületében, ahol akkor New York City után a második legnagyobb zsidó közösség élt, nemcsak a járókelők többsége beszélt oroszul, de az üzletek kirakatában kézzel írott cirill betűs tájékoztató papírok informáltak a boltok profiljáról. A Szovjetunió felbomlása után az utódállamokból milliós nagyságrendben vándoroltak ki – nem csak az Egyesült Államokba. Izraelbe például az 1990 utáni bő évtizedben több mint egymillió orosz ajkú bevándorló érkezett. Hogy a tavaly február óta tartó orosz háborús agressziónak van-e köze a Madeirán sűrűn hallható orosz beszédhez, nem tudom. A szállásportálon keresztül foglalt apartman gondnokát Dmitrynek hívták, és egymással angolul kommunikáltunk. A származás nem került szóba. Rólunk lerítt az, hogy turisták vagyunk.

Nem emlékszem, hogy mi vezetett el Madeira mint úti cél kiválasztásához. A szállást 2022 karácsonyán foglaltam le, a sziget fővárosának, Funchalnak a központjában, egy sétálóutcabeli apartmanba. Több útikönyvet áttanulmányoztam, és legalább egy tucat videót megnéztem a szigeten található látnivalókról. De mint oly sokszor, most is kiderült, hogy a kétdimenziós térképek és videók nem tudják visszaadni és átélhetővé tenni a tértapasztalatot. A legnagyobb élményt ugyanis a sziget tektonikus domborzata jelentette, az egymásra sorjázó völgyszakadékok, a másik meghatározó élmény pedig a növényzet burjánzó, buja heterogenitása volt.

A takarékos légitársaság gépe pár nappal korábban nem tudott leszállni a viharos szél miatt, s a Kanári-szigeteknek vette az irányt, Madeirán hagyva a hazakészülő utasokat. A mi járatunk utasai tapsban törtek ki, amikor földet értünk a félig a sziget oldalába, félig betonoszlopokon az óceánba épített, nem megnyugtató hosszúságú kifutópályán. Az egyik – egyébként igen hasznos – útikönyv legutolsó lapja ezzel az információval zárul: „bármikor megtörténhet, hogy Madeirán rekedünk, mert leáll a repülőgépforgalom. A kedvezőtlen oldalszelek időnként lehetetlenné teszik a leszállást a repülőtéren”.

De még a landolás előtt a levegőből megpillanthattuk a sziget kopár, de lenyűgöző részét, a Szent Lőrinc félsziget-nyúlványt, ahova ottlétünk alatt kirándulást tettünk, ahol a terep a tengerszinttől 150-160 méterig „hullámzik”, s van, ahol alig pár méternyi keskeny sáv választja el az északi és a déli óceánpartot. A félsziget déli karéja egy gyönyörű öböl, a Baia d’Abra, kisebb vitorlásokkal, csónakokkal, ahonnan a lakatlan félsziget egy kicsiny ligetében található kávézóba az árut felcipelik. Hogy miként kerül a kopár szirtek közé egy liget? Atipikus a környezet egészéhez képest.

Épp ilyen atipikus természeti hely Madeira, mely alig húsz kilométer széles (az északi és déli partja között), de az 1700 méter feletti hegycsúcsainak száma hat, és több tucat ezer méter feletti hegyfoka van. Egyik kirándulásunk a Funchaltól légvonalban 9 (közúton 15) km-re levő Apácák völgyébe vezetett, amely 461 méteren fekszik, de előtte átvisz az út az 1094 méter magas Eira do Serrado csúcson. Hegyre föl, hegyről le, szakadatlanul.

Ha az utazó célja nem az, hogy mielőbb eljusson A-ból B-be, akkor érdemes megadni az időt a szerpentineken, hajtűkanyarokon, hegy- és völgymeneteken keresztül történő haladásnak, mert így nemcsak a nézelődésre, hanem a terepviszonyoknak, a tér különlegességének a megtapasztalására is mód nyílik. Lehet egyébként gyorsforgalmi utakon is haladni a sziget bizonyos részein, amelyek döntően hegyekbe fúrt alagutakból és völgyeken átívelő hidakból állnak, és amennyire a mellékutakról ez látszott, illetve a reptér és a főváros között utazva ezt tapasztalni lehetett, sűrű a forgalom ezeken a két-két sávos, osztott pályás utakon.

A Madeirát jellemző tektonikus terep, a völgyszakadékokkal mélyen szabdalt hegyoldalak tele vannak gyümölcsösökkel, virágültetvényekkel, babérligetekkel, szőlőlugasokkal, a nagyobb településeken pedig parkokat, botanikus kerteket találhatunk. A művelés egyik alapja a teraszos felszín kialakítása ezeknek a meredeken felfutó hegyeknek az oldalában, a másik pedig az öntözés egy különleges módja, a települések feletti hegyek több száz méteres magasából induló és a hegyoldal kanyarulatait enyhe lejtéssel követő öntözőcsatornák, a levadák rendszere. Egyik túránkat az Machico városa (a sziget korábbi fővárosa) fölötti egyik csúcs, a Pico do Facho tövében a Caniçal-alagút nyugati bejáratánál megközelíthető levadánál kezdtük, s folytattuk a csatorna mentén kilométereken és órákon át, gyönyörködve az alattunk elterülő tájban, a völgyek túlvégén kitáruló óceánban. El-elámulva azon, hogy az eleve több száz méter magasban kanyargó csatorna és ösvény szintjén és még felette is lakó- és gazdasági épületek állnak a meredek hegyoldalba vágott teraszokon. A túra vége felé, amikor már a levada szintjéről visszaindultunk volna a völgybe, az egyik „hegyikertben” dolgozó embertől kértünk útmutatást, és rövidesen meg is találtuk a meredek lépcsősort, amely előbb telkek, majd egy település házai között cikcakkban kanyarogva levezett a közútra. De még előtte, a levada mentén, magunkhoz vettünk néhányat a túrázóknak egy környékbeli gazda által kihelyezett gyümölcsökből, pénz szórtunk a becsületkasszába, és jóízűen elmajszoltuk a frissen érett banánt, mangót, japánszilvát (nespra / loquat).

Az egy hétbe belefért a túrázások mellett az utazás a sziget észak-nyugati végében lévő városkába, Porto Monizba, ahol a parti bazaltsziklákat szakadatlanul ostromolják az óceán hullámai, s ahol a sziklák közé emelt mellvédekkel elkerített medencékben úszkálhattunk az óceán vizében. A Funchal nyugati részében épült több tucat sokemeletes szálloda legtöbbjének saját medencéi vannak.

A fővároshoz eső néhány legközelebbi látnivaló egyike a város fölötti (egykor önálló) Monte, ahova libegővel lehet feljutni, s ahol pazar trópusi botanikuskert található, illetve a kert területén egy múzeum is helyet kapott. Ez utóbbiban zimbabwei szobrászok munkái láthatók az 1960–1980-as évek időszakából. A kert domborzata ugyanolyan tagolt, mint a szigeté, a legalsó szintről visszajutni a legfelül található be- és kijáratig felér egy túrával.

Az óceánparton 15 km-re a fővárostól áll az 580 méter magas Cabo Girão sziklafal, kilátóval, melynek peremén üveglapokon át nézhetünk a mélybe. A kilátó a szomszédos Câmara de Lobos településhez tartozik, mely részben arról nevezetes, hogy egykor Winston Churchill egy rövid ideig itt tartózkodott és festegetett. Az angol politikus a naplójában arról ír, hogy negyvenéves koráig nem fogott ecsetet a kezébe, utána viszont kedvenc hobbijává vált a festegetés, könyvet is írt erről, Painting as Pastime címmel. Amikor 1949–1950 fordulóján egy rövid ideig Câmara de Lobosban tartózkodott, többször megfestette a kikötő látványát, amire a festőállvány valamikori helyén emléktábla, illetve a városkában étterem elnevezése utal.

Nem Churchill az egyetlen híresség, akinek Madeirán emléket állítottak. Szobra van a fővárosban a Szent Katalin parkban Kolumbusz Kristófnak, a központban található kicsiny városi parkban Simón Bolívarnak (egy büszt), és a kikötőben múzeuma van a szigeten született Cristiano Ronaldónak.

Turistaként szerzett benyomásom szerint a szigetre a dél-európai lazaság és nyugalom a jellemző. Nincs kapkodás és a pontosságot is kellő rugalmassággal kezelik.

És ha már a ki- és/vagy bevándorlókkal kezdtem: a fővárostól legtávolabb eső Porto Monizban található egy utca, a Rua dos Emigrantes, az emigránsok utcája. A szigeten töltött hetünk alatt hallottunk angol (brit, amerikai), német, francia, olasz, svéd, holland, orosz, szerb stb. beszédet. Voltunk turisták (még a főszezon előtt, de már sokadmagunkkal). Mellettünk voltak odatelepültek, és voltak vendégmunkások is. Meg persze portugálok. Köztük Madeira szülöttei.