Ami nem római kori vagy ókeresztény, az legfeljebb XII. századi – mondhatnánk némi túlzással az észak-olasz kisváros, Concordia Sagittaria központjáról. Na jó, a villanyvilágítás még nincs százötven éves.

A Szent István székesegyház alapjainál föltárt ókeresztény temető több mindenben emlékeztet a Pannónia-béliekre. A szarkofágok olyanok, mint nálunk, az egyik sírkápolna pedig jelentős hasonlóságot mutat az aquincumi Cella Trichorával. Ráadásul, ahogy Pécsett, úgy Concordia Sagittariában is beton- és fémszerkezetek, vaslépcsők, vastag üveglapok segítik a látogatókat a terület bejárásában, megismerésében. Ugyanakkor az itáliai helyszín jóval bőségesebb leletegyüttessel büszkélkedhet. A régészek megtalálták az egykori színházat, a Fórumot, a termálfürdőt, a via Annia városi szakaszát, egy híd elemeit, raktárépületeket, a keleti kapu romjait, a városfalak egy részét, gyönyörű mozaikokat és így tovább. Az említett székesegyházat egyébként még a 900-as években emelték. Falfestményei XIII. századiak. A bizánci stílusú keresztelőkápolna XI. századi (freskóinak restaurálása nemrég fejeződött be), a legfiatalabb épület, a harangtorony pedig 1150-ből való. Azt a pillanatot éljük, amikor épp semmisincs fölállványozva, így teljes szépségében ismerhető meg minden. Most tessék szétnézni arrafelé!

Concordia Sagittariából kényelmesen át lehet sétálni a Lemene folyó töltésén Portogruaróba. Az ezerháromszázas években emelt, ma is eredeti rendeltetése szerint működő városházáról, ikermalmairól, XV. századi, gémeket formáló szökőkútjáról (is) nevezetes városka minap zárt tárlatát az év fotókiállításaként hirdette. Alighanem méltán. A Magnum Olaszországa – Robert Capától Paolo Pellegriniig című bemutató tényleg remek volt. Az 1947-ben New Yorkban alapított ügynökség kimagasló alkotóinak itáliai munkáiból adott közre pazar válogatást. A bemutató egyes szakaszai egy-egy évtizedet foglaltak magukba, személyiségeket mutattak be, események részleteit ábrázolták, ismert és kevésbé ismert helyszíneket vettek számba, vagy éppen nagyon is köznapi pillanatokat örökítettek meg. A Magnum – sok más mellett – Thomas Hoepker, René Burri és Thomas Dworzak fényképeivel töltötte meg a Palazzo Vescovile egy-egy termét. Martin Parr a turistákra vetett gunyoros pillantást, amikor a talján helyszínek szépsége és a látogatók rossz ízlése közötti kontrasztot figurázta ki; Leonard Freed az olasz társadalmat megosztó, majd eredményével alapjaiban megváltoztató, válásról szóló történelmi népszavazást dokumentálta; Ferdinando Scianna tucatnyi fényképe Berlusconit ábrázolta sikeres üzletemberként, épp, mielőtt a politika mocsarába süllyedt volna; Elliott Erwitt Rómáról mesélt, érezhető elfogultsággal, szeretettel; David Seymour 1947-be vezetett vissza: egy egész nemzet újjászületésének jeleként láttatta, amikor az első turisták visszatértek a háború után, hogy fölkeressék a Sixtus-kápolnát.

Hozzáteszem: a Palazzo Vescovile nehezen állta az érdeklődők erős rohamát. Mondják, a palota fölújítás előtt áll. Rá is férne, különösen fontos lenne, hogy méltó fogadóteret kapjon. De az átépítés késlekedik, csakúgy, mint egy másik portogruarói beruházás. Az egykori műtrágyagyár két hatalmas, ipari műemlék ikercsarnoka közel hétezerötszáz négyzetméteres alapterületével igazi közösségi tér lehetne. Igen ám, de a Giulio Ceruti tervei alapján 1949-ben emelt két paraboloid alatt erősen szennyezett volt a föld (az üzem 1989-ig működött). Ki kellett tehát cserélni a talajt – a munkálatok most is folynak. Az épület még így, roncsaiban is lenyűgöző. A maga korában nagyon merész szerkezet megmentése eldöntött kérdés, azonban, ahogy Florio Favero polgármester fogalmaz: a lehetséges hasznosítás leírásai akár egy tintafolyót is képesek lettek volna táplálni. Most a megváltozott energetikai környezet kényszeríti a városvezetést az aktuális tervek, a megálmodott összművészeti centrum felülvizsgálatára.

Alaposan megváltozott a helyzet a közeli Velencében is, legalábbis ahhoz képest, amit megszoktunk. Mint a napisajtóból mindannyian értesültek róla, ezúttal nem a magas, hanem az alacsony vízállás okozott gondot. A MOSE gátrendszer, amely nemrégiben készült el, épp arra hivatott, hogy a velencei lagúnát a tengertől elválasztó három nyílást lezárja, ha áradás fenyeget. Alapesetben ezek a nyílások nyitva állnak. Igen ám, de az Adria fölött január végétől hosszan vesztegelt egy anticiklon, amely az általánostól eltérő áramlásokat indított a tengerben, emiatt szomjazott Velence. Nagyon leegyszerűsítve – a csapadékszegény időjárás és a csillagászati gravitációs jelenségek mellett – ez okozta a mögöttünk hagyott időszakban az acqua bassa (sekély víz) jelenségét. Ami egyébként nem annyira ritka, ám a felvételek mégis megrázóak. A helyzet mára rendeződni látszik, bár a most mért szintek még mindig nagyjából fél méterrel alacsonyabbak, mint az ilyenkor szokásosak.

Előfordul, hogy megkérdezik tőlem: miért éppen Olaszország? Tudom, most a kutya sem kérdezte, de teszek itt egy kitérőt. Az egyik ferences templom Velencében, tudjuk jól, a Santa Maria Gloriosa dei Frari. Bemegy oda az ember, s ha mégoly felszínesen nézelődik is, jobbkéz felől föltűnik Tiziano sírja. Vele szemben Canováé. Kicsit odébb Tiziano hosszú című képe, a Szűz Mária és a Gyermek, szentekkel és a Pesaro család tagjaival. Tudják, ez az a festmény, ahol a jobb oldalon térdelő kisfiú a nézőre emeli a tekintetét, bárhol álljon is. Ha odébb sétálunk, láthatóvá válik a gyönyörű, faragott kórus. Balra, előre, az úgynevezett milánói kápolnában egyszerű márványlap: itt nyugszik a zeneszerző, Claudio Monteverdi. A szentélyben ismét Tiziano, a Mária mennybemenetele (másolata a csongrádi Nagytemplom dísze). Keresztelő Szent János kápolnájában a névadó szobra Donatello alkotása. A sekrestyében Bellini triptichonja, a káptalanteremben Veneziano magyar vonatkozású képe: a Madonna a gyermekkel mellékalakja Árpád-házi Szent Erzsébet. Nem folytatom a felületes fölsorolást, szerintem értik már. És ez egy város a számtalan olasz város közül. És egy templom. A Frari.

A Frari tervezett forgatási helyszíne volt Franco Zeffirellinek, aki a napokban lett volna százéves. Szülővárosa, Firenze fényes ünnepséggel emlékezett rá. Szálltak a repülők, zöld-fehér-piros csíkokat húztak nyughelye, a Porte Sante temető fölé, centenáriumi bélyeget adott ki az olasz posta, a Piazzale Michelangelo teraszát pedig a rendezőről nevezte el Dario Nardella mostani és Matteo Renzi korábbi polgármester jelenlétében Firenze közönsége. Szerette Zeffirellit ez a város, ez az ország. Az idén ugyancsak centenáriumát ünneplő veronai operafesztivál programján a Pillangókisasszony, a Carmen és a Traviata még mindig az ő rendezésében fut. Mindenki tudja, hogy csak rosszabbra lehetne cserélni bármelyiket is …

De vissza Velencébe! Annál is inkább, mert befejeződött a Galleria dell’Accademia felújításának újabb szakasza: március elején ismét komolyabb részt adtak át az emeleten a nagyközönségnek. Aki hosszabb szünet után keresi fel a Santa Maria della Carità épületegyüttesét, igencsak meglepődik. A földszinten már látogatható mind a tizenhárom új terem (raktárak helyére kerültek), elsősorban tizenhetedik-tizennyolcadik századi alkotásokkal. Végre méltó helyet kapott Tiepolo hatalmas festménye, A kígyók bosszúja is. Tiepolót persze pécsi vonatkozása miatt említem: műveinek másolatát az Irgalmasok templomában lelhetni föl.

Szóval, Velence. Odakinn, az utcán lassan sötétedik. Itt-ott pislákol a legendásan gyatra közvilágítás. Harsány fiatalok marháskodnak az Accademia fahídján, szelfiket készítenek, nyomkodják a telefonjukat. A sikátorokban, az ablakokból néhol kiszűrődik a tévé kékes fénye. Ezt nem értem.

Itt vannak Velencében, és nyomkodják a telefonjukat.

És nézik a tévét.