Páratlan római kori leletre bukkantak San Casciano dei Bagniban – ez most az olasz kulturális élet legnagyobb szenzációja. A huszonnégy bronzszobor egy szökőkutakkal, termálvizes medencékkel, teraszokkal, oltárokkal ékesített etruszk-római szentélyből került elő. A hírt sajtótájékoztatón jelentette be Jacopo Tabolli, az Università per Stranieri di Siena etruszkológus professzora, aki utalt rá: éppen ötven év telt el a riacei bronzszobrok megtalálása óta. A tudósítóhoz hasonlóan élemedettebb korú olvasó talán emlékszik rá: a professzor által emlegetett két, teljesalakos ókori bronzszobrot az itáliai Riace mellett Stefano Mariottini római vegyész lelte föl 1972-ben, aki vakációját töltötte a vidéken. Míg akkor a véletlen segítette a kincshez az amatőr kutatót, addig most nagyon is tudatos, hároméves munka hozta meg gyümölcsét.

– San Casciano dei Bagni szobrai átírják a történelmet – fogalmazott kedves túlzással Jacopo Tabolli. Annyiban mégis igaza van, hogy miközben az etruszk-római szembenállást kizárólag súlyos ellentétekkel, harci cselekményekkel terhelt, háborús, hidegháborús időszaknak gondoltuk eddig, addig a Rómától és Firenzétől is nagyjából egyenlő távolságra lévő városka a béke többnyelvű, multikulturális szigete lehetett. Ráadásul ezekből az esztendőkből, úgy kétezer-háromszáz évvel ezelőttről, inkább csak terrakotta szobrokat ismerünk. A most napvilágra került alkotások valószínűleg a fogadalmi ajándék szerepét tölthették be. Egyértelműen fölismerhető például Hügieia, az egészség, valamint Apollo, a művészetek istene. Több katonaalak és fiatalember, uralkodó tűnik még föl. A műveket ötezer bronz-, ezüst- és aranyérem borította, és a kutatók úgy gondolják, hogy a gyűjtemény a termálvizes iszap konzerváló hatásának köszönheti remek állapotát.

A kivételes kincseket Grossetóba szállították most, ahol restaurálják, konzerválják valamennyit. San Casciano dei Bagniban pedig már ki is szemelték azt a tizenhatodik századi házat, amely a leletegyüttes otthona lesz; az épület köré régészeti parkot terveznek. A nem is régen hivatalába lépett új kultuszminiszter, Gennaro Sangiuliano első útja a toszkán városba vezetett, ahol kijelentette: ha kell, akár a föld alól is előkeríti a pénzt a múzeum létrehozására.

Jut eszembe, múzeum, valaki kérdezte otthonról: vajon fűtenek-e az itteni kiállítótermekben? Nos, a hatóságok hat övezetre osztották az országot. A Dolomitokban, az Alpokban nincs semmiféle korlátozás, a déli tartományokban azonban csak a napokban indulhatott meg a fűtés az állami intézményekben, és huszonnégy órán belül legfeljebb ötórányit lehetnek melegek a radiátorok. A két véglet között azután a legtöbb galériát magukba foglaló tartományok tizenegy-tizenhárom órányi meleget kaphatnak. De hogy a kérdésre is válaszoljak: egyelőre igazán nincs okunk panaszra, nem kell fázni.

Egy rövid hír: vélhetően a világörökség része lehet minden szupersztrádák ős-anyja, a Via Appia Antica. Pontosabban az a huszonkét kilométeres, ma már csak gyalogosok által látogatható római szakasz, ami megmaradt nekünk a Brindisibe vezető majd’ ötszázötvenből. Megjegyzem: nem is gondoltam volna, hogy a terület még nem védett, csak a hírre kaptam föl a fejem, hogy az olasz kultuszminisztérium benyújtotta pályázatát. Nagyvonalú szakanyag egyébként; az utat környező épületek és az útfelület fölújítására huszonhárommillió eurót irányoz elő.

Két összegző kiállítás, két nagyon különböző alkotó. Elliott Erwitt Una retrospettiva című tárlata (Firenze, Villa Bardini) teljes életművet tár elénk. Azt mondják, sőt, a sajtóban is megjelent, hogy a bemutató a Franciaországban született, orosz származású amerikai fotós nagyon is tevékeny közreműködésével, a képek általa irányított válogatásával jöhetett létre, mégis tudható, hogy a kilencvennégy éves művész új anyagot már nem tervez. Ha valakinek hirtelen nem ugrana be a neve, elég talán három felvételére utalnom. Marilyn Monroe fáradtan, smink, pózok és álarcok nélkül néz valahová, a távolba; Jack Kerouac, kioldott nyakkendőjével, néhány évvel az Úton megírása után, nagyon határozott, elutasító arckifejezésével, egy széken ülve néz le a fotográfusra; Nixon (akkori amerikai alelnökként) a mutatóujjával fenyegeti Hruscsovot. Hetvenöt, fényképekkel bélelt esztendő, hetvenöt kép, szombat délelőttönként ingyenes, előzetes foglalás nélküli tárlatvezetéssel – mindenkinek szívből ajánlom.

A másik bemutató jóval megosztóbb: Banksy eddigi életművét összegzi (Trieszt, Salone degli Incanti). A tágas tér egyik sarkában áll egy angol telefonfülke, a határozott felszólítással: Hívd fel Banksyt! Ám készülék nincs a fülkében, csak egy újabb, talányos kép: Vandál vagy géniusz? – ejti zavarba a kérdés a szemlélőt. Mindenesetre az alkotó munkásságát bőséges fotóanyaggal megjelenítő monstre kiállítás tárgyi emlékei, innen-onnan leemelt vakolat-töredékek, teljes faliképek vagy épp festmények hajszálra ugyanolyan vastag üvegpáncéllal védettek, mint például a Pietà a Szent Péter Bazilikában. És a biztonsági őrök is egymás fülébe sugdolózva járőröznek. A kurátorok szerint tehát a műkincstolvajok már beárazták a filmrendező, festőművész, graffiti-alkotó munkáit. Banksy nagy mennyiségű hamis és polgárpukkasztó tízfontos bankjegyet gyártott le közel húsz évvel ezelőtt, ahol a királynő arcképét Diána walesi hercegnő képére cserélte, és a Bank of England feliratot Banksy of Englandre változtatta. Egy kis bőröndnyi most is föltűnik a humoros és olykor szívszorító stencilek, matricák, szobrok társaságában. Ami talán a legmeglepőbb: a késő tavaszig nyitva tartó tárlat épp egy olyan városban ad hatalmas, illusztris teret egy alapvetően graffitiművésznek, ahol gyakorlatilag nem vagy alig-alig látni graffitit.

Ha már a városban járnak, ne kerüljék el az amúgy még január elején is látogatható karácsonyi vásárt. Az egyik vezető európai turisztikai magazin idén is elkészítette a hasonló nagypiacokat számba vevő sorrendjét. Figyelembe vette a kapcsolódó kulturális rendezvényeket, a helyszínek tisztaságát, a szálláslehetőségeket és így tovább. Az első tíz helyet javarészt a nagy hagyományokkal rendelkező, német nyelvterületeken rendezett vásárok vitték el, de Trieszt méltán fért be közéjük. Az árusító bódékat, standokat százig számoltam, de nem is a számszerűség a fontos, hanem a hangulat, amelyet vélhetően ugyancsak figyelembe vettek az ítészek.

Egyébként a város lelassult már. A főtéren, a Piazza Unita d’Italián a mikulásfutás résztvevői a mögöttünk hagyott hét végén átadták a helyüket az ünnepi rekvizitumoknak, a Canal Grande partján, a római Pantheont formáló templomban állnak a karácsonyfák. A város fölött, a San Giusto katedrálisban ugyancsak helyükre rendezték a messze földön híres betlehem félember nagyságú figuráit. James Joyce békésen baktat kedves városában Italo Svevo felé, a biztosító angyala pedig áldásra tárja a karját.