Október eleji hóvihar csap át éppen a Felföldön, a Vatnajökull jégmezeje felől dermesztő, hideg szélvihar érkezik, vele a levegőben úszó víz és hófelhő is áthalad a Felföldet kelet felől övező völgyön. Mondanám, hogy havasesőt hoz az a szél a Vatnajökull felől, de az eső szó, ez a hazai kifejezés megtévesztő, hisz a nevéből feltételeznénk, hogy fentről érkezik lefelé, függőlegesen és egyenletesen, depresszív ritmusban dobolva a betonon, mint a szomorú, kelet-európai, fekete-fehér gyerekkori emlékekben. Jut eszembe, csak én emlékszem fekete-fehérben az előszobatapéta- és bundakesztyű szagú gyerekkor jelentős részére? Az első négy évben mintha nem is lettek volna színek, fakó forte-filmképként él a fejemben az ónszürke dél-szlovák kisváros és a panelnegyed, ahol születtem.

Szóval, hogy nálunk az az eső esik. Fentről lefelé, monoton ritmusban, kíméletlenül és reménytelenül. Mintha azt üzenné, sosem ér véget, örökre itt marad az agyadba égve, ebbe születtél, ebbe a sátántangói szürke esőzésbe, szokd meg, fogadd el. Talán rézsút érkezik, be a sál alá, a szorosra gombolt kabát gallérja mögé. De akkor is fentről lefelé. Itt, a Vatnajökulltól északkeletre, a sarkkör alatt, a 65. szélességi fokon a tundraszerű, több száz kilométeren elterülő, jéghideg és elhagyatott Felföld tövében viszont ez a szó elveszti az értelmét. Ez a havas víz úszik a levegőben, szinte alig-alig képes leérni a földre, csak a leggyengébb (netán épp a legerősebb) cseppek és szemek érik el a valószerűtlenül zöld, ilyenkor októberben valószerűtlenül okker füvet és a sziklákat, bazaltot, vulkanikus működéstől töredezett, érthetetlen úton-módon helyükre kerülő sziklatömböket borító zuzmót.

Az otthonosra berendezett nehéz konténerházat meg-meglöki a szél. Az érzés olyan, mintha csak kegyből vagy lustaságból nem emelné a természet az egész épületet a levegőbe. Talán nem is érné meg a dolog a fáradságot. A környéken a hóvihart leszámítva, amögött, azon túl, teljes a csend. Valahogy időszámítás előtti. Ijesztő és megnyugtató is. Olyan, mintha, nincs jobb megfogalmazás rá hirtelen, itt közelebb lennél azokhoz a bizonyos nagy, végső kérdésekhez. Csak a kérdésekhez, mert itt nem is olyan fontosak a válaszok.

Nem csak most, úgy általában van bőr alá futó csend és hideg, csontot érő, éteri magány. Legközelebb jó negyven kilométerre van település, városnak hívjuk, van hipermarkete, benzinkútja, számítástechnikai boltja, orvosa, temploma és repülőtere. Ez utóbbi berendezkedésében és kinézetében inkább tűnhet egy komolyabb buszállomásnak, repülőgépek részére. Mikor nyár elején letett itt a belföldi járat, kétszer kétsoros, propelleres gép, a fővárosból ötven perc alatt szeli át a szigetet a tőle legtávolabb eső sarkába az országnak, ez az út tíz óra lenne jó körülmények között autóval az 1-es sorszámmal ellátott tulajdonképpen egyetlen főútvonalon, szóval mikor nyár elején este tízkor, ködben, gyér havas esőben lerakott itt a gép, egy kis időre egyedül rekedtem a világvégi reptéren. Mindegy is, elég annyi hozzá, hogy szerencsétlen egybeesések miatt senki nem várt rám, az utasok hazamentek, kiürült a kicsi reptér, lekapcsolták a neonlámpákat, bezárt a büfé, és miután kihúzták a falból az elektromos felmosó-kistraktort, megtörtént az, amiről azt hittem volna, hogy nem történhet meg, rám zártak este tízkor egy egész repteret.

Miután jeleztem, hogy errefelé nincs szállásom, vélhetően nem is igen van itt olyasmi, valamint egyedül érkeztem és várok valakit, aki ki tudja, merre lehet, megengedőn betettek két fotocellás ajtó közé. Mögöttem zárva, előttem egyszer kinyílik kifelé, és többé nem enged vissza. Két szék, egy kólaautomata és a kinti szitáló köd. Ennyi társaságom maradt, miután a helyiek hazamentek és lekapcsolták a reptéren az utolsó villanyt is. Szürkén és ködösen szitáltak odakint a végső nagy kérdések, a hideg, nyári örökfényben, a világ északi végén.

Így kezdődött, persze háromnaposra sikeredett hercehurca után, míg Európán, majd Izland fővárosán keresztül ideértem, a kétévnyi bezártságból éppen csak feltámadó közlekedéssel, késő gépekkel megküzdve. Persze itt, már tudtam, minden menni fog a maga útján. A szigetországban a dolgok menete egyszerre nehezebb és egyszerűbb. Nehezebb megtalálni a dolgok módját, felvenni a ritmust az ad hoc eseményekre és kevés emberre berendezkedett, javarészt öngondoskodásra, találékonyságra épített világban. A megérkezés pár napja persze csak az ideérkezés legvége, többévnyi tapogatózás, ideutazás, a rendszerek kiismerésének folyamata előzte meg. Egész embert kíván, pontosabban egész álmot. Nem megy gyorsan, és ami még fontosabb: nagyon nem való mindenkinek.

Nem csak az időjárás, a távolságok, a másféle infrastruktúra, hogy nyáron sosincs több 15 foknál és a turistaoldalak napfényes, vibráló fotóira sokat várnak a képeket készítők. Ez a sziget főleg ónos, ködös, hűvös. Télen, ahogy most már megtapasztaltam, haragos, még kiszámíthatatlanabb, és a természet itt nem játék, nem megcsodálni való képanyag, könnyen az életedre törhet. Hamar rájössz, milyen apró darabja vagy a teremtésnek, és főleg, hogy a kütyüiddel együtt, mennyire szánalmasan jelentéktelen.

A havazás és a hóvihar nem olyan, mint a filmekben, boldog viháncolással a nehéz hóban taposva: lecsap, rengeti a házfalakat, elrepíti a rögzített tárgyakat is, áttör a legmelegebb kabátodon, fellök, és éjszaka úgy érzed, mozog alattad a felmelegített, mégis minden porcikájában széltől ropogó, fütyülő konténerház. Reggel meg sem lepődnél, ha a függönyt elhúzva egy másik helyet látnál az ablakon át. Az óceán nem a strand, a bícsnapernyő és a szörfözés óceánja. Az óceán, ha nem vigyázol, képes és megöl, minden áramlata gyilkos erővel ránthat a mélybe. Ha kiadják a riasztást, hogy jobb otthon maradni, akkor jobb otthon maradni. Az utak üresek és havasak, már ha egyáltalán látod őket. A fontosabb vonalakon is szűk sávok futnak, hogy a természet minél kevésbé szenvedje meg, a szürke utak belesimulnak láthatatlanul a tájba, szalagkorlát csak a legveszélyesebb kanyarokba kerül, havazásban fogalmad sincs, merre tartasz, hol ér véget az út, hol a kanyar, egyáltalán hol ér véget az ég és hol kezdődik a föld, nem is beszélve a haragos, másodpercenként irányt váltó, kormányt rángató szélről.

Másrészt közép-európai szemmel akár érthetetlen is lehet az itt élők mentalitása. A végtelenségig egyenes, őszinte emberek. A válaszok itt rövidek, tömörek. Igen, nem, nem tudom. Tulajdonképpen, jobban belegondolva nem is értem, mi szükség van az összes többi válaszra. Nincsenek kifejtések, magyarázatok, hiszen mind abból indulunk ki, hogy a lehetőségeinkhez képest mindenki a tőle telhető legjobbat teszi. A múlt és a jövő, abban a formában ahogy mi ismerjük, alig létezik. Lesz, ahogy lesz és volt, ahogy lett. Javarészt ismeretlen az a magatartás, ami minket jellemez: előre töprengeni azon, mi lesz, majd tépelődni, hogyan lehetett volna. Lassan nyílnak meg, idő és személyiség kérdése kinek, mikor. És olyanok, mint a régi, nehéz fémekből öntött páncélszekrények a kalandfilmekben. Ha egyszer elrontod a kódot, bezárnak örökre.

Amit mi otthon belső emigrációnak hívunk, nevezzük most inkább befelé élésnek, az itt az alapállapot. Tán ezért is van, hogy azzal az érzéssel vagyok itt, hogy valamilyen furcsa véletlen okozta csak, hogy oda születtem, ahova. Hiszen ott valahogy semmi nem illik hozzám, itt valahogy minden. Otthon egyre kisebb terekbe zártam az életemet, először Budapestre, majd Budára, Vízivárosba, végül az utcákba, ahol élek, aztán a ponton, mikor már a lakásom számított az egyedüli helyszínnek, ahol jól érzem magam, kezdtem aggódni. Nem idegen tőlem a szorongás, a hiba nem csak odakint van, de megtanultam kezelni a démonaimat. Nem volt egyszerű, se rövid folyamat. Nincs rá bevált, egyetemes módszer, az egyetlen tapasztalat, már ha lehet ez ügyben, annyi, hogy a szorongásaid hozzád tartoznak, nem szabadulhatsz meg tőlük, csak megtanulhatod elfogadni őket. Közelebb engedni, ha kell. Nem nézhetsz át rajtuk, mert erőt gyűjtenek és eltaposnak. Azt vallom, hogy a szorongástól való rettegésünk a legnagyobb ellenségünk. Mi lenne, ha nem viaskodnánk folyton a félelmeinkkel, hanem megkérdeznénk, mit akarnak?

Tekintsük ezeket a szorongásokat hasznos kísérteteknek.

Az enyéim elhoztak az Északi sarkkörhöz, a sziget legészakabbi pontjához, az Északi-Atlanti-óceán és a Grönlandi-tenger partjához, az utolsó világítótoronyhoz, ahol szinte soha nem jár senki. ‘Röjvarhöpfn’, ahogy ejtik, egy világvégi halászfalu, az észak-keleti hegyeken át, szakadékos, hajtűkanyaros földutakon közelíthető meg, messze a főútvonaltól, messze a biztonságos távolságoktól, településektől, pár család lakja. Tőle felfelé tíz kilométerrel van a sziget vége, pár kilométer még gyalog, majd mászva a sziklatömbökön, azon túl ott szemben veled a roppant víztömeg már a sarkvidék, mögötte az Északi-sark.

Nem tudom, a hasznos kísérteteim miért kérték, hogy nézzem meg ezt az elhagyatott, világvégi helyszínt. Nem tudom, miért másztam meg azokat a sziklatömböket és álltam egy órát mellkasommal nekifeszülve az északi légnyomásnak, meg-megroggyanó térdekkel egyensúlyozva a haragos szélben, nézve a véletlenül tiszta időben fémkéken villogó óceánt, nem tudom, a kísérteteim miért vittek oda.

De megnéztem, és most csendben vannak, oldalt ülnek a sarokban, és másfelé néznek, nem felém. A konténerház falán túlra bámulnak, az időszámítás előtti csend legmélye felé, hallgatják a falakban, bádoglemezeken sípoló haragos szelet. Kifelé néznek, a felhővel borított sarkvidéki, ősidőkből feltörő, kátránysötét éjszakába.

(Fotók: Kálmán Gábor)