Azt, hogy mennyire lehet fejlődésnek titulálni, nem tudom, mindenesetre sokat változott a világ 1996 óta, és tényleg elképesztő, hogy a nettel mi minden intézhető néhány gombnyomással, ami régen vagy postai levelezés útján, jobb esetben faxolgatással működött. Szállást, utazást, akkreditációt – mind maillel és szkenneléssel és nyomtatással bonyolítok, főúri módon, ha úgy veszem, hogy ezek a masinák a libériás szolgák, és csak elém teszik, amit parancsolni óhajtottam. Ez egyébként az út során is többször eszünkbe jut: milyen volt már valaha lezötyögni a pápához Rómába egy kis áldásért, vagy a nagy zeneszerzők turnéi háromszáz éve; ott van Mörike remek kis könyve, a Mozart prágai utazása, és az csak egy röpke prágai út!

Szóval, megyünk. Autóval, mert az autó a szabadság, a cucc is jobban elfér, az út meg maga a kaland.

Monaco nem szép. Nem szép abban az értelemben, ahogy szép Český Krumlov vagy Salzburg, vagy ahogy elbűvöl Velence.

Mégis, ahogy kibukkanunk a Menton felőli utolsó alagúton, és elénk ugrik a monacói öböl, azért az egy szívdobbanás. Nyilván ennek a dobbanásnak minimum az egyik kamrája és tán még egy pitvara is maga az autóverseny. Amikor apám egy szimpla 3-as számtandoga miatt 1978-ban eltiltott a Monacói Nagydíj nézésétől (ORF, Heinz Prüller), a kis szobában duzzogva és epekedve mondtam ám dödörögve a magamét, hogy majd megmutatom. Hogy mit is, nem volt egészen világos, de nagyon éreztem a „na majd meglátjátok…!”-at.

Amit most is megláttam, ez volt az a meglátjátok.

Szóval, Monaco ilyenformán egy kamaszkori álom, egy dafke, egy ezt nektek.

Mindennel együtt, amivel jár. A lépcsőzetes hegyoldal a toronyházakkal és palotákkal, a pálmafákkal, a körömollóval vágott fűvel, a mély garázsban sorban parkoló és az utcán brummogó Rolls Royce-okkal, Bentley-kkel, Ferrarikkal és Bugattikkal. A rendőrökkel, akik mára sokkal emberbarátibbak, mint húsz évvel ezelőtt, első vizitálásomkor. Amúgy sokat számít ez a bizonyos húsz év, átszíneződött a lelkesedés is, nem olyan zsigeri, nem olyan hanyatt vágódós, főleg nem a procc és a gazdagság lábai előtt.

A lelket persze megörvendezteti, amikor az Hotel Hermitage mellett kibújva egyszerre azt konstatálom: ez a pálya! Csorgunk lefelé, szembe persze nem Hamilton száguld, hanem az 1-es busz araszolgat, Casino felirattal, az a következő megálló. A Ste Devote-kanyarban nem lehet balra kanyarodni, hogy elhajtsunk a hercegi páholy előtt, majd holnap.

A rövid Grand Prix-történethez csak annyit, hogy Anthony Noghes, a Monacói Autóklub elnöke 1927-ben találta ki a városi versenyt, ő maga járta be kollégáival az útvonalat, és mutogatott sétapálcájával: arra, jobbra, balra, lefelé. Ma is ez a pálya, ahol 1929 óta futják a nagydíjat. Ez a szezon ékköve, maga Ecclestone mondta, hogy nem Monacónak van szüksége a Forma-1-re, hanem a Forma-1-nek Monacóra.

Meg is tapasztaljuk, miért.

A paddock a kikötőben van, a régi kerámiagyár rózsaszín épülete mellett. Amúgy oda dugnak el mindent, ahová lehet. Cap-d’Ail mellett, jó öt kilométerre a várostól van a csapatok kamionparkolója, oda kismotorral robognak el, ha kell valami. A hegyek belsejébe, részben parkolónak vájt barlangokban bújik meg a 21. századi technika, mivel a városban, az utcákon egyszerűen nincs hely. Nincs, mert amikor véget ér az edzés, megint jön a busz, jönnek az autók, a bevásárló kocsit húzó monacói nénik. Néha egészen meglepő, hogy a pálya melletti szomszéd utcán, ami kívül esik a rajongók útvonalán is, szinte békebeli csönd honol, steppelt kabátos nyugdíjasok társalognak, kutyát sétáltatnak. Már-már azt hinné az ember, ha megkérdezném tőlük, mit szólnak a futamhoz, szemöldöküket kicsit összeráncolva vetnék fel a fejüket, úgy mondanák: – Ja, szóval ezt a zümmögést hallom tegnap óta!

A hétvége menetrendje is más itt, mint egy rendes versenypályán. Első edzés csütörtökön, mert aztán egy nap szünet jön pénteken: szegény helybélieknek el kell intézni a bevásárlást, meg a csekkek befizetését a bankban… Az F1 közben bulizhat, elvégre befutottak a yachtok, Cannes-ból, ahol javában zajlik a filmfesztivál (szombaton tudjuk meg Mundruczó Kornél sikerét a Fehér istennel), szép lassan átszivárognak a híresek és szépek, elvégre nem árt itt sem megmutatkozni. Az önmagában elképesztő, ahogy a celebek felvonulnak. Ecclestone sötét üvegű rezidenciája előtt úgy sorakoznak, mint valami uralkodó palotája előtt. A Forma-1 urának jobb keze, Pasquale Lattuneddu igazi hoppmesterként tereli ide-oda az érkezőket. A fotósok mint az őrült vetik rá magukat mindenkire, akár lehet tudni, ki az a köldökig kigombolt, pálmafás ingű, korosodó szépfiú, akár nem. Magam is tettem némely kísérletet arra, hogy egy-egy leolajozott hajú, laza géz-sált viselő figuráról kiderítsem, kicsoda, de többnyire azok sem tudták, akik a legbőszebben vakuztak még öt másodperccel korábban.

Szerényen beértem azzal, hogy itt aztán bőven össze lehetett futni a Forma-1 történetének olyan figuráival, mint Sir Jackie Stewart, Alain Prost vagy Jean Alesi. Ami, azt kell mondjam, otthonosságérzetet kelt, hisz csupa jó ismerős a múltból, szinte családtagok, szoktunk találkozni régen, hosszú éveken át, kéthetente a versenyek közvetítése alkalmával.

A szállás mintegy 25 kilométerre, a hegyekben van, Levens falucskában. Keresve sem lehetne Monacóval ellentétesebb helyet találni – noha kerestük és ezt találtuk. A provanszi táj impressziói: szakasztott, mint a százötven évvel korábban született festményeken. Végtelen virágmezők, békés táj, az utóbbi évtized francia filmterméséből ismert falvak, fűszeresek. Kőfalak, virágeső, sildes sapkában trafikáló bácsik, kerítéseken sütkérező, erősen jól tartott macskák. A fogadó idilli, Le Mas Fleuri, minden kicsit meseszerű, majdnem gügyögő, de legfőképpen jólesően bájos.

Kicsit kezd is megváltozni a franciákkal szembeni álláspontom: sehol a gőg, a pöff, a nyegle sercintés. Még angolul is meg tud szólalni egynémely, a turizmusban érdekelt asszonyság, fiatalember, de azért nem viszik túlzásba.

A pénteki, Forma-1-mentes nap a provanszi túrázásé. Az első megálló a Van Gogh-it a renoirival váltó tájban Mougin, a békésnél és békésebb városka egy hegycsúcson. Szinte már túl tökéletesen rendbe hozva minden, kávézók, éttermek, galériák, napsütés, fehér hajú nénik egy pohárka mellett, további macskák a napocska melengette kő-kiugrókon álmodozva. Isteni filmet lehetne forgatni egy ilyen nyitóképpel valamiféle kéjgyilkosról vagy a pincében lányokat rejtegető szatírról (Osztrák Nagydíj?).

Aztán jöhet a soha nem hallott Grasse. A francia parfümgyártás őshazája. Ez most derül ki, hogy itt minden az illatról szól. A domboldali települést óriási virágmezők veszik körbe, és az 1700-as évektől fogva itt desztillálják a legfinomabb illatnedveket. Amit rendesen meglovagolnak, és érződik is a városka hangulatán. A Földközi-tengertől ugyan kicsit távolabb, egyáltalán nem a monacói csillogásba mámorosodva, de mintha a régi rézüstök szelepein áradna ki, mindent beleng a jólét hamisítatlan szaga és érzete. A hetvenes években kiadott Panoráma Útikönyvek sorozatban megjelent Franciaország (Pálfy József) arról sem tud, hogy a katedrálisban három Rubens-festmény rejtezik. A provanszi ebéd pedig megint olyan ízeket, szószokat, falatkákat kínál, hogy szavakkal ugyan le lehetne írni, ha nekiveselkednék, de tán Cézanne mester illatozóbbra tudta volna festeni őket.

Papíron a csúcs a vasárnapi, 72. Monacói Nagydíj. A Cote d’Azur tele, a legnagyobb yachtok és vitorlások kiszorultak a kikötőből. Fél Cannes áttódul, a tömegben moccanni sem lehet sokszor. Még a hírességek is keresik az egyszeri pillanatot, a legtökéletesebb jelenlétet. CEO-k, világcégek vezérei, hercegek, grófok, válogatott cigánylegények. Feldübörögnek a motorok, együttesen úgy tizenötezer lóerő, aminek zaját visszhangozzák és dobálják ide-oda a házfalak.