Azt a szót, hogy megalomán, valamikor a kétezres évek elején hallottam először, Szabadka és Belgrád között, az is lehet, hogy Újvidék környékén, útban Görögország felé, a fiatalnak éppen már akkor sem nevezhető, roskadásig pakolt Opel Kadettünk hátsó ülésén kuporogva, a döglesztő forróságban. Életem első külföldi útja volt, nyaralni mentünk egy másik családdal, vágyakozva néztük, ahogy ők feltekert ablakkal repesztenek előttünk vagy éppen jönnek utánunk (úgynevezett konvoj) a fekete Škoda Octaviájukkal, hiszen abban már akkor is volt légkondi (klíma, az más, az a kontinentális, ami nálunk van, illetve volt, akkor még). Ma különben nem hiszem, hogy állna ez a szó arra, amire akkor értették a szüleim, merthogy ők beszélgették, ahogyan az autópálya kétszer három- vagy négysávosra szélesedett, hogy micsoda megalománia ez, hiába, ezek a jugók, ez tőlünk idegen. Nem tőlünk, magyaroktól, bár ők valószínűleg erre gondoltak, hanem tőlünk, falusiaktól, akik most először mennek családostól külföldre, egy öregecske autóval, jó ezer kilométerre, és még Macedóniát is ki kell kerülniük Bulgária felé, mert valami vízumprobléma áll fenn.

Bulgáriában talán egyszer álltunk meg, egy roskatag benzinkúton, ott láttam először azt a se nem angol, se nem rendes, pottyantós vécét is, ahol egy padlószintbe fúrt lyuk fölé kell állni, recékkel jelezve a talpak helye, jó esetben van valami kapaszkodó, aztán meg kell próbálni jól célozni. Legközelebb pedig az isztambuli egyetemen, ahol ez is márványból volt.

Sztambul

Amikor Isztambulban, pontosabban valahol jóval kintebb, igen messze onnan megérkeztünk a repülőtérre, még nem jutott eszembe ez a szó, amivel kezdtem, sietni kellett, csatlakoztunk ismerősökhöz, akik ugyanarra a konferenciára jöttek, amire mi – pontosabban Dóri, én kísérő voltam –, s értünk pedig autóval a szervezők, többször hangsúlyozva, hogy törökök bár, de nem isztambuliak, nem nagyon értik a várost, és úgy egyáltalán, fogalmuk sincsen, mi merre van. Négyen a hátsó ülésen, kérdeztük, hogy nem lesz-e gond, a rendőr, az nem fog-e szívózni, a válasz csak egy legyintés. Ki az autópályára, irány a város felé, már ekkor látom, hogy az új, elképesztően megalomán reptérnek külön mecsetje is van, fémes, stadioncsillogású, az út pedig négy-ötsávos oldalanként, szóval összesen vagy nyolc-tíz. Véget nem érő, óriási bekötőút ez, mindenki befelé tart, fogalmam sincs, mi vár, mintha a város, ahová tartunk, maga egy hatalmas fekete lyuk lenne, ami ellenállhatatlanul vonzza arrafelé az autókat, a buszokat, akár a fényrészecskéket. Körben a dimbes-dombos, sziklás, erdőfoltos táj mindenütt letarolva: dömperek, munkagépek, egylábon ágaskodó daruk, amerre a szem ellát: akárha egy idegen civilizáció terraformálna egy bolygót éppen. Az óriási tehergépek hatalmasan verik a port, amely hosszan tekergőzik a levegőben, mintha fakó, sárgás füsttel égne minden. Később utánaolvasok, épül a metró a repülőtér felé, hozzá új utak is persze, állomások, miegymás. Elképzelem, ahogy halad a fúrópajzs odalent, mint az óriási féreg a Dűnéből. Nehéz visszafogni magam attól, hogy próbáljam visszafejteni a tájat, elképzelni, ahogyan valami éppen csak köves országút halad itt a dombokon keresztül, ahol követek vagy másmilyen népek tartanak a virágzó birodalmi főváros felé, a Balkánról, és még zöld minden, és nincsen semmi, csak az út, a nap, a fák, az idelátszó tenger. Egy szentendrei könyvbemutatón mondta egy író-moderátor, nevezzük Ernőnek, hogy bár még sosem látta, úgy képzeli, a Márvány-tengert azért hívják így, mert a vize, a hullámok taraja, az egész matériája és mozgása márványos, nem türkizkék, végképp nem mélykék, hanem szürkés-fehéres márvány. Nem ezért hívják így, és nem ilyen, de Ernő meg pont ezért író.

A városrész, ahol laktunk, egy Isztambult jól ismerő informátorunk szerint az, ahol minden van, a hotelek, az Hagia Szophia, a Kék Mecset, a Topkapı palota, a Bazár, szóval a történelmi látnivalók, ami már mindenütt a világon egyet jelent a turistaáradattal, ennélfogva szerinte itt érdemes a legkevésbé tartózkodni. (Ez különben nincs így.) A negyedet Eminönünek hívják. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem hallottam valaha otthon Eminem nevét a kilencvenes évek végén ugyanígy ejtve.

Rakéták

Legalább két nap kell, mire a szorongást leküzdöm, és neki merek indulni a városnak. Elképesztő a zsúfoltság, a rengeteg test, a mindenféle forgalom, a keresztbe-kasul mozgás, a hangok, szagok, színek és fények áradata. Ahogyan ez feloldódik, pontosabban elcsitul, hozzászokom, mint a szem egy idő után a sötéthez, és rájövök, hogy azonkívül, hogy mindent, ami csak létezik, el akarnak adni nekem, nem zavarom az isztambuliakat, és nem is nagyon érdekli őket, mit csinálok – innentől merek fotózni. A kis fujim a nyakamban, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy turista vagyok.

Szürreális, amikor a város számtalan pontján működésbe lépnek a minaretekre szerelt óriási hangszórók, s megszólal az imára hívó müezzin éneke. Akárha légvédelmi szirénák, csak éppen az istenítéletre figyelmeztetnének, várom szinte, hogy becsapódik egy üstökös, valahová a szorosba, ráfröccsentve az összes tengervizet a városra – sisteregve hűlne a kőlabirintus. (Az elhárítására pedig a minaretek egyszer csak óriási hajtóművekkel kilőnek az űrbe, mint gigantikus rakéták.) Mikor az utcán ér bennünket, figyeljük az embereket – és voltaképpen nem történik semmi. Mindenki megy tovább a dolga után, nem áll meg az élet. Egyik nap a Gülhane Parkban látunk pár kendős asszonyt ekkor imádkozni. Fülsüketítő, riasztó kakofónia, s csak napok múltán figyelek fel rá, hogy milyen szép is lenne, ha mondjuk egyetlen embertől hallanám, erősítés nélkül, csak tisztán, a dallamot, az éneket. Ez valamennyire meg is történik aztán az Hagia Szophiában: mezítláb a süppedős szőnyegen, fejünk felett a hatalmas térség. Csendes emberáradat, és az idegenül meghitt térben úszik egy férfihang, csupa hajlítás és ereszkedés.

Hogy a reprezentáció mennyire fontos, az az Isztambul Egyetemen (előtte brutális szoborcsoport) látszik számomra a leginkább, amelynek egyik dísztermében a konferencia zajlik (van még vagy négy). Újul a főépület előtt lévő tér, maga az épület teljesen felújítva, akadálymentesítve, a parkja is gyönyörű, más kérdés, hogy csak úgy az utcáról nem mehet be akárki. A konferenciát, amely egy tánc- és zenetudományi szimpózium egyébként, dél-európai kutatók vesznek részt rajta, plusz még belefér Ausztria és Magyarország, a rektor nyitja meg, százszoros professzor, satöbbi, és nem tud angolul. A többi résztvevővel viszont végig a szokásos konyhaangol, albánokkal, szerbekkel, horvátokkal, szlovénekkel, törökökkel, bolgárokkal, macedónokkal. Többször alakul ki spontán tánc és éneklés, legyen a helyszín egy lelketlen hotelétterem vagy a Boszporusz-túrára induló hajó fedélzete: a felsoroltak teljesen otthonosan mozognak egymás dallamaiban és mozdulataiban. Nem csak a körtáncokról van szó, azokban mi is simán felvesszük a fordulatszámot, értsd: beállunk és megértjük, reprodukáljuk a lépéseket; inkább a dalok, dallamok: együtt énekelnek, jobbára minden probléma nélkül. Még a görög lány is be tud csatlakozni, bár ő inkább a törökök felé húz. Rokonok. Számunkra nincsen már a szocialista álbarátság sem. Ó, ez a bús magyar magárahagyatottság! Ugyan már. Az egy szem kolozsvári román sráccal értjük meg egymást a leginkább, az utolsó napokban aztán velünk is tart még a városban. Noroc!

Elnökök

Egy Galata-torony melletti, tetőtéri kávézóban mutatja nekünk Öcal az ázsiai oldalon tornyosuló, hatalmas mecsetet. Erdoğan építtette, teljesen feleslegesen, nem jár oda senki, mondja, a célja pedig az volt, hogy nagyobb legyen, mint az Hagia Szophia, hogy felülmúlja, de elbukott. Van vagy ezer év fórja, fejlődtek az építési technikák, minden, és mégsem sikerült neki. Ezt mintha némi elégedettséggel vegyes felháborodással mondaná. Végig érezni házigazdáinkon valami egészen finom ellenzékiséget, csendesen, elszólásokból, az az érzésem, az értelmiség alapvetően nem ért egyet a hol bumfordian totális, hol hátulróljövős iszlamizációval. Nem hangoskodik, nem tüntet, de megvan a véleménye róla, ahogyan az elnökről is. De az egész városon ezt érzeni, valami egyszerre fojtott és egyszerre rendkívül szabad levegőt. Fukszos, tetovált, napszemüveges férfiak talpig burkában lévő feleségeikkel, négy gyerekkel. Nagyon konzervatívnak tűnő emberek sötétruhás csoportjai, imádkozó nők egy félreeső mecsetnél. Lábmosók. Néhány kilométerrel odébb, valahol Beşiktaşban lüktető technodiszkók, zsúfolt heringklub, mélyéjszakai bár egy karcsú épület legtetején éjjel háromkor. Goazene. Mintha az Atatürk-kultusz nem lenne letörhető, csodálkozom is, hogy Erdoğan nem próbál ellene még nyíltabban fellépni – persze nem akarom azt játszani, hogy pár nap alatt Törökország-szakértővé váltam, csak morfondírozom – valószínű, hogy Atatürk egyfajta nemzeti minimum és maximum. Ritka kincs, vagy mi. Nem csak az explicit, arcképes-nemzeti lobogós matricák, plakátok, képek formájában van jelen, hanem a szellemisége is úszik, száll az isztambuli utcákon, mint a pite gőze amerikai mesékben. Nyilván a modernizációs inga most visszaleng, nagy kérdés, meddig.

Később a házigazdáinkat faggatjuk kicsit a vallási-politikai helyzetről (a kettő alig szétszálazható), s azt szűrjük le, hogy mégiscsak elég liberális helyen vagyunk, attól eltekintve, hogy a vallásuk, az iszlám szerepel a személyi igazolványukban, szóval lényegében államvallás. Persze minden relatív. Gül annyit jegyez meg a nők helyzetével kapcsolatban, hogy az ő édesanyja nagyon vallásos, tartja a napi ötszöri imát, s minden egyebet, úgy is öltözködik, de az iszlám vallás fontos része a tolerancia is, és hogy nem erőszakolnak rád semmit, tehát a lányát soha nem kényszerítette semmire. Ő, Gül, például soha életében egyszer nem imádkozott. Ezt el sem tudom képzelni, milyen lehet.

Elképzelt terek

Ezeken a szinte felfoghatatlan és persze az általános iskolai, középiskolai és egyetemi tanulmányaim során elképzelttel köszönőviszonyban sem lévő terekben mozogva kényszeresen próbálok nem a terhelt közös múltra, török hódoltságra, Szapolyaira meg Savoyai Jenőre meg Thökölyre, Zrínyire és Szulejmánra gondolni (hogy mindent összemixeljek), a terhelt irodalmi élmények nyomait keresni, kösz Gárdonyi és Jókai (Dzsigerdilen!), de persze minduntalan tolulnak elő – aztán meg az, hogy milyen szűk perspektíva ez, mennyi minden történt azóta, főleg itt, s hogy ez a város legalább ötszáz éve így áll, nincs impériumváltás, nincs kompország. Szorosország. Túl sokszor jut eszembe, hogy megvan valahol otthon az a Bernard Lewis-könyv, Isztambul és az oszmán civilizáció (Gondolat, 1981), ha hazaérünk, elolvasom, felnyerít bennem erre a harsonaszóra a mélyen eltemetett történészhallgató-huszárló. Otthon aztán feltúrok mindent, nem találom, odaadhattam valakinek, visszavásárolom egy antikváriumban hatszáz forintért, mennyire szerettem mindent, díván, defterdár, vilájet, janicsár, szpáhi, Szulejmán, Szinán és a többi. Mind közül talán a Szulejmán-mecset nyűgöz le a legjobban, a fekvése, a kvázi ismeretlensége miatt (ezt abból szűröm le pusztán, hogy alig lézeng odabent valaki), megnézzük a sírokat is. Dermedten állok egy ablakrésben, amíg a spanyol turistacsoport utolsó tagja is befejezi a szelfizést a szultán síremlékével. Témaötlet kultúrakutatóknak: hogyan tette tönkre ezeket a neveket Magyarországon egy szappanopera?

A Galata-hídon a horgászok, rengetegen egyik-másik oldalon, egy-egy bottal. Az az érzésem, hogy reggel felkelnek, ráérősen elkészülnek, veszik a botjukat, lejönnek ide, majd ha elég apróhalat fogtak, hazamennek, s ez a család egy napi eledele. Szép sorban állnak, egy hangos szó nélkül, türelemmel. Nem baszogatja őket a halőr, hogy hol az engedély. Hátuk mögött zörög a tömött villamos, csakhogy ki nem buggyannak belőle az emberek. Lent nagy sebességgel, keresztül-kasul közlekednek a hajók a vízen, minden látható menetrend, terv, meghatározott irány nélkül, sokszor úgy érzem, csak a szerencse vagy a kapitányi rutin okozza, hogy nincs ütközés.

Mindenki mindent árul, kvintesszenciája, fő attrakciója és parasztvakítása persze a Nagy Bazár, yes please, yes please, ezt ezerszer halljuk, my name is discount, ha nem lennének a formaságok és íratlan szabályok, mennyivel tisztább lenne az a beszélgetés, hogy jónapot, miben segíthetek, egy lámpát szeretnék, ennek az eredeti ára 100 líra, én magának 700-ért szeretném eladni, 300-400 körül megegyezünk, én tudom, hogy át fogom magát verni, maga is tudja, hogy át lesz verve, de így megvan az élménye az alkudozásról. Nem bánom, ha átver, hiszen miről mesélnék különben otthon, nem igaz?

A Boszporusz-hajózáson látni aztán, mekkora is valójában ez a város. Öcalék említik, hogy húszmilliós, szóval jó kétmagyarországnyian laknak itt, s ahogy tartunk a Fekete-tenger felé, látszik, nincs vége, se hossza. Vég nélkül terpeszkedik, lustán nyúlik, nyújtózik, öleli a vizet. A két hatalmas szoroshíd alatt átcammog a hajó, alig bírom magam visszafogni, hogy ne kiáltsak egyet, mint vízitúrán szokás. Mekkorát visszhangozna? És mekkorát kéne hozzá ordítanom? Az isztambuli ekhó. Mielőtt kiérnénk a Fekete-tengerre, visszafordulunk, s nem tudok nem arra gondolni, hogy azért, mert a túlsó parton éppen háború van.

A vizet, ha nézem, mindenütt medúzák, nem a csillanó fény, nem a tenger habjai csapnak be, hanem tényleg, négyzetméterenként, köbnégyzetméterenként egy-egy fehér kalapos, soklábú selyemkísértet, mozgó gomba, víziszellem. Ha már vízitúra, kicsit nagyobb tétje lenne egy borulásnak. Később a hotelszobában olvasok utána, hogy a különféle, medúzát is fogyasztó halak túlhalászása miatt szaporodtak el így.

Haza

Egy hetet töltöttünk Isztambulban, pontosabban egy nagyon koncentrált, belátható részén. Nehéz és egyúttal megnyugtató volt az elszakadás. A megalomán reptér hűsítő sterilitása, üvegfelületek, csupa tükröződő, sötét árnyalat. Megérkezni Ferihegyre, vasárnap este hazavezetni a csendes kis falun, Budapesten át a még kisebb településre, Szentendrére, a kétsávos tizenegyesen. Budai vilajet, 2022.