Visy Beatrix írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Végy két aktuális kamaszt! Legyen mániád az utazás, tetézve azzal a meggyőződéssel, hogy fontos tapasztalat, maradandó élmény gyerekként, kamaszként megismerni a világ egy-egy szeletét, kultúráját, más tájakat, embereket, életmódokat, mentalitásokat. Mert különben nem ragaszkodnál ahhoz az agyadba fészkelő tervhez, hogy háború, infláció és minden idején Stockholmba utazz. A jó áron megkaparintott fapados repülőjegy után viszont az is hamar tudatosult, hogy Stockholm Európa egyik legdrágább városa. De innen már nem igen volt visszalépés, főleg, hogy a repülőjegyet a tizenhét éves fiam kapta ajándékba születésnapjára. Ő előzetesen mindössze annyit körvonalazott, hogy európai város. Nagyváros.

Így lett az úti cél Stockholm. Én, a mediterrán országok szerelmese, sosem vágytam Skandináviába. De ahogy elkezdtem készülni az útra, látnivalók, nevezetességek stb., alig vártam, hogy meglátogassam ezt a különleges kultúrát és furcsa fővárosát, Stockholmot. Már az lázba hozott, hogy maga a város tizennégy szigetből áll össze, „Észak Velencéje”, ízlelgettem, és azon tűnődtem, hogy Babits, Kosztolányi, Szerb és hasonló elődeik-utódaik használtak vagy éppen hoztak létre ilyen hülye, édeskés képzettársításokat, csúsztatott metaforákat. „Burns, a skótok Petőfije.” Vajon ki lehet a svédek Petőfije?

Keveset tudok Stockholmról, a svédekről, az is valami skandináv sztereotip masszába simul bele a fejemben, ezért épp ideje felfedezni ezt a helyet, átvágtatva a kanálisok felett a számtalan hídon, s néhol fel se tűnik, hogy már egy másik szigeten, városrészben vagyunk, pedig itt rendesen számon tartják: Gamla stan, Riddarholmen, Djurgården, Södermalm – tanulom gyorsan a központi részek neveit, bár megérkezésünk napján pont úgy éreztük magunkat, mint egy szabadtéri IKEA-ban, próbáltuk kiolvasni a keményen és viccesen hangzó svéd szavakat, feliratokat.

Külföldi útjainkon többször Airbnb-ztünk már, most is. Több hónapja sikerült rábukkannunk a város talán legolcsóbb szállására, bár volt azért izgalom is ezzel kapcsolatban, ugyanis Erik, a házigazda az indulás előtti napokig nem válaszolt a leveleimre. De aztán a kapcsolat mégis létrejött, és az is körvonalazódni kezdett, hogy Erik szintén ott él a lakásban, a körülbelül negyven négyzetméteres garzon nagyobbik szobáját engedi át nekünk néhány napra, amelynek ajtaja nincs, csak függöny választja el az előszobától. A helyzetet bonyolította, hogy Erik megérkezésünk napján sms-ben kérte, hogy később érkezzünk, mivel a rég nem látott mostohaanyját kell meglátogatnia. Aztán a késleltetett időponthoz képest is késett, de a helyzetről több lelkes sms-ben közvetített. Házigazdánkra várakozván Erik tipikus svéddé formálódott előttünk, az egész napos csekkolás, utazás után fáradtan és éhesen számos teóriát, történetet, további fordulatot legyártottunk. Nem tudom, hogy Erik végül is tipikus svéd-e, számunkra igen, hiszen ő az egyetlen svéd, akit ismerünk, sőt, akivel együtt laktunk néhány napig. Közvetlen és szolid, tartózkodó és figyelmes egyszerre, reggelenként tálcával, három tálka joghurttal és három, méretben passzoló gyümölccsel pilinckázott be a függönnyel elválasztott szobánkba, és lépkedett át óvatosan a padlóra terített matracokon. Rendkívül környezettudatosan él, de ez a svédekre általában igaz, ahogy a néhány nap alatt kiderült. A szelektív szemétgyűjtés, a zero waste, az autóforgalom minimalizálása, a természet élni hagyása alap, az élelmiszerboltokban majdnem ugyanakkora a választék a vegán, mint a nemvegán termékekből, a múzeumok, intézmények ötkor bezárnak, hogy a munkavállalóknak jusson ideje pihenni, családi életet élni. Nem túloz Knausgård, amikor a babakocsit tologató apákat fényezi. Minden múzeumban, a vikingektől az ABBA-ig találtunk olyan kiállításrészeket, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a fenntarthatósághoz, környezetvédelemhez, a közeljövő technológiájához.

Bevallom, első benyomásom a belvárosban tett esti séta során az volt, hogy túl régi dolgokkal itt nem nagyon fogunk találkozni, az olyan óriási épületek, mint amilyen például a Királyi Palota vagy a Parlament, impozánsak ugyan, de se nem érdekesek, se nem szépek. Az öt-hat emeletes épületek rendezett sorokban, sehol egy lepattant, romosodó ház, mindenhol térkövekkel burkolt utcák. Sokkal inkább a rakpartokon hullámzó péntek esti emberáradat ragadott meg, a svédek nyári kiáradása. Éttermek, street food, bárok és hajók, hajók mindenfelé a Dunánál azért keskenyebb, szerteágazó csatornákon.

Másnaptól kezdtük meg kicsit tudatosabban felfedezni a várost, az előre megvásárolt Stockholm-kártyánkkal sok nevezetességet, érdekességet tudtunk felkeresni. Simán megérte, pedig még így is egy vagyon volt. A háromnaposat szerintem remekül ki lehet használni, de a csodás hajóutakra, amelyeket elvileg szintén igénybe lehet venni a kártyával, elég macerás eljutni, és alapos olvasgatás alapján derült ki, hogy csak hétvégén, csak júliusban, csak így, csak úgy felhasználható, így az egyhetes változat már nem érte volna meg az árát. Azt hiszem, megfutottuk a kötelező köröket: megnéztük az ostobán elsüllyedt és a 20. század második felében kimentett és rekonstruált hajót, a Vasát, a Nordiskát és a Viking Múzeumot, jártunk a Nobel-díj Múzeumban is, de eljutottunk a Tekniskába, a Performing Artsba és a Fotografiskába is. Vagy feljutottunk Stockholm egyik magaslatára, az Ericsson Globe tetejére üveglifttel, az épület külső gömbfelületén. De Stockholm-kártya nélkül nem biztos, hogy betévedünk a K. A. Almgren által 1833-ban alapított selyemgyárba, ahol a régi szövő- és fonógépeknek bámulatos atmoszférája volt. Az utolsó napra hagytuk az ingyen látogatható múzeumokat. Mivel mindkét gyerekem történelemrajongó, a hadtörténeti múzeumok meglátogatása nálunk kötelező elem. Nem mondanám, hogy a svéd–orosz háborúk vagy a finnekkel való konfliktusok túlságosan felvillanyoztak volna, de az igen, hogy Raoul Wallenberg magyarországi, zsidókat menekítő tevékenysége két-három teremnyi figyelmet is kapott. Ám alig lendültem túl a második világháborún, a fiatalok lerendeltek az udvarra, szájtátásra, ahonnan a díszszemlét követően a svéd katonazenekar és a díszőrség elindult a Királyi Palotához a naponta megrendezett őrségváltásra. S bár nem szerepelt kifejezett küldetéseink közt, de az őrségváltásba szinte minden nap belebotlottunk valahol a belvárosban.

Utazáskor van egy játékunk, minden este mindenki elmondja, hogy neki aznap mi volt a legjobb és a legrosszabb. Ez bármi lehet, a legapróbb viszketéstől az istenek hegyéig bármi. Ha a napi értékelésekből kiragadható valami – és most jöjjön az az asszociatív lóugrásos játék, amit az évértékelőimben szoktam űzni (ismerős lehet a közösségi felületemről) –, akkor az laza „parlandóban” így nézne ki:

A fiam szerint minden jó volt, ami hadi, történelmi vagy technológiai.

A lányom az élményeket hajszolta: repülés és „chillezés” a tóparton a késő estig elnyúló naplementében.

Ami senkinek nem jött be: Hop On Hop Off hajó.

A legnagyobb veszteségünk: a lányom első nap elvesztette a frissen beszerzett heti bérletét.

Felesleges kiadásunk: új bérlet vásárlása.

A legnosztalgikusabb: csóró kelet-közép-európainak lenni (ismét) Nyugat (Észak)-Európában.

A legsvédebb: a svéd díszőrség.

A legszürkébb: a svéd Királyi Palota.

Amire ráéreztünk: hajózni kell.

Amire ezért rászoktunk: menetrendszerinti hajóra pattanni estefelé, és csodálni a várost, a tájat, a fényeket.

A legextatikusabb: az Ericsson tetején.

Legsvédebb gasztroélmény: nem sok volt.

Na jó, mégis: hát a svéd húsgolyó.

A legkínosabb: amikor a fiamnak sima joghurtot kell reggeliznie avokádóval.

A legegyértelműbb: mindkettőt utálja.

A folyománya: minden reggel sokat kellett reggeliznem.

A legviccesebb: Erik sms-ei.

A legfinomabb: a svéd péksütemények.

Amiből kevés volt: templommustra.

A svéd múzeum-szentháromság a kölkök szerint: Armé, Tekniska, Viking.

Ahol a legjobban szórakoztunk: a Performing Arts múzeum zenei része.

A legrosszabb: várni, amíg anya fotózik.

Egyéb „legrosszabbak”: múzeumkeresés a „francban”, az elveszett Parkszínpad, az óvatlanul benyalt ánizsos cukorka.

A legolajozottabb: a közlekedés.

Akit megtaláltunk: európai bölény a Skansenben.

Akit meg nem: a jávorszarvas ugyanott.

Aki szintén kereket oldott: a rozsomák. (Szerintünk a szarvassal hesszeltek valahol.)

A legeslegnagyobb élmény: a svéd nyár.

A végtelen hosszú naplementék az élénk színekkel, faburkolatos színes házakkal, a „vízszintesen” beeső esti fények.

Én ezt hoztam magammal Stockholmból, számos fényképbe zárva.

A lányom már az első nap közölte, hogy ő szívesen élne Sztokhólmban, neki nagyon bejön ez a rendezettség. Az utolsó napon is ezt mondta, amikor visszakérdeztem a dologra. Próbálom árnyalni: de hogy a téli sötétség, szürkeség, amikor alig pislákol ki a nap…, eső, hó, hideg…, ám mindez nem győzi meg, őt nem zavarná, mondja. Ráhagyom. De közben arra gondolok, bármilyen közhelyes is, hogy én már érzem és tudom, hogy a (svéd) nyár gyorsan elmúlik, s egyre fogynak a nappalok.