Az ébredések sosem sikerülnek. Az ablak párás, az emeletes ágy recseg, a fürdőben a kipancsolt vizek felett testszag lebeg. Puha a matrac, minden hát fáj. A fejek a Guinnesstől. Ilyenkor az otthonra gondolunk, mint akiknek muszáj. Itt ez is a reggeli rutinhoz tartozik, de persze nem tart sokáig. Elalváskor mindenki a másik ébresztőórájára hagyatkozik, ez is a sikertelenség része. A férfiak Molly Malone-nal álmodtak, lassabban kelnek.

Bed&Breakfast, külön csak nem költünk reggelire. Ha már kifizettük, csak lenyomjuk sokadszorra is az aszfaltsűrűségű lekvárt. Az élelmesebbek váltanak a sima vajas pirítósra. Az olvadó vajból megmaradt egy nagyobb dombocska, olyan, mint Howth az öböl túlpartján a Martello-toronyból nézve. Az ír Badacsony világítótoronnyal, azt összesodort szalvétacsücsökkel helyettesítem. De akkor már a Pigeon House is odakívánkozik. Dublin égnek meredő villásdugója a kéttornyú hőerőmű. A tornyok között gubbasztó kocka lustán nézi a sirályokat, mivel galambokat kevésbé remélhet a tengerparton. Őt a vaj alufólia-borításával helyettesítem. Nem lett szép, de mondjuk egyébként sem az. Legalábbis távolról, mert csak több kilométerről szemléltem. A tengerpart fövenyes része barnacukor, éppen apály van. A homokbarázdák meg sem mozdulnak, ha az ember rálép. Kagylógyűjtős koraesték. Fürdőző öregek és kutyák a mínuszos vízben.

A város kocsmáit eperlekvár szutyadékaival pótolom. Ez nagy meló. A pici pöttyöket a fogpiszkáló hegyével illesztem a helyükre: The Celt, The Confession Box, Bankers, O’Neill, Flanagan’s, The Stag’s Head és az egész Temple Bar, ahol mindenki bohém. Tuti kihagytam valamit. Az ale-t harapni lehet, és mindenki mogorván kedves. Zsörtölődve mondják, hogy nem kell fizetni. Sürgetve veszik fel a rendelést, hogy aztán ne fogadják el a jattot. Piszkálódnak a Hungary-hungry örökzölddel, de átadják a gitárt, te is játssz valamit. Aminek sokkal jobban örülnek, mint a sajátjuknak. Még a kocsmában rezidens félkegyelműért is elnézésedet kérik, állítólag mindenkit szokott méregetni a piszoárnál. Sörnyitóját nagyítónak használva begörnyed, és méreget. A helyiek csak heccelik, nem mindenki ijed halálra. Persze minden este felzendül a Whisky in the jar, de senki nem unja. A turistának első nap libabőrös a karja a gyönyörűségtől, második nap hevesen énekli, de azért harmadnapra már jobban értékeli a sörét. Érthetetlen, hogyan nem unják. Még a szuvenírbolt biztonsági őre is napjában tizenötször fújja. Még fütyül is hozzá.

A galériák és múzeumok kukoricapelyhek. Az írek galéria-kultúrája szerény. A keretek árnyéka még a Picassóba is belelóg, mint a szélvédő panorámájába a visszapillantó tükör. A Rembrandt-olaj elé meg üveg kerül. A felhozataluk viszont gazdag: a klasszikus festőktől a kortárs indiai installációkon át egy néhai építész munkáinak zenei-képi leképzéséig. De a galériák állandó vendéglátós cége a legjobb a városban. Ez kárpótolhat minden zsörtölődő közép-európait. A Liffey és a másik három alvilági folyó. Szerencsére a kávém túl sokáig volt a mikróban, vaskos bőr képződött rajta. Mint a Guinness habja, megáll benne a kanál. Szépen teregetem ki, végigfutja a pirítóst. Tekintélyes barna vizek csorognak, dagálykor a víz biztosan sós. Megszámlálhatatlan híd. Az egyik szélesebb, mint hosszú. Ezt a megpucolt tojás héjának egy darabkája jelzi: pofás kis izé. A gyaloghidak lakatokkal kicsipkézve visznek egyik negyedből a másikba, amelyek látképe úgy változik, mintha különböző darabokból lennének összeragasztva. A színek és formák változásaihoz hasonlóan esik le az eső, tűz a szembe a nap, takar el a köd. Így minden negyedben más az időjárás. A György-korabeli házak naposak, a sörgyár munkásnegyede borús. Az O’Connell streeti égbenyúló tű helyett nosztalgia. Az elődje, az IRA által felrobbantott Nelson-torony kisebb is volt, könnyebb megépíteni méretarányosan az eltörött fogpiszkálóból.

A Phoenix-parknak joghurtot terítek el. Az egészet nem tudom ábrázolni, mert akkora, mint fél Dublin. Kettős érzelmek kötnek ide: a piknik felejthetetlen, csak nem találunk vécét. Mert ugye muszáj piknik közben sörözni, még ha a rendőrség szomszédjában vagyunk is, és papírzacskóból vagyunk kénytelenek fogyasztani. Futás a következő kocsmáig, a mosdó jó ürügy az újabb sörivásra. Sétáink legtöbbször a déli belvárost érintik. St. Patrick katedrális narancslekvár. Ugyanígy a Christ Church is, ahol a kriptában üveg mögött mumifikálódott macskát és patkányt is mutogatnak. Az orgonasípban feszültek ebbe a pózba. A macska a patkányért nyúl, de nem éri el, a patkány meg picikére húzza össze magát. Persze lehet, hogy ezt csak később bábozták ki velük. Otthon egy lúzer culágernek kellett volna kidobni, míg a többiek röhögnek. Érthetetlen. A Trinity College megérdemli a főtt tojás sárgáját. Formája emlékeztet a könyvtára előtt álló szoborra, ami meg az épülő halálcsillagra. A Book of Kells illuminációiban összegabalyodott, tekergőző, egymást szétcincáló, lenyelő és felöklendező állatkák mérgesen néznek a lapokról. Megint egy csodálkozó turista. Patkánycsalád veszekszik egy nyúlcsaláddal az eukarisztián.

Mindjárt tíz óra, vége a reggelinek, kidisznólkodtam magam. Az előbb egy decens német hostellakó haladt el mellettem. Magában biztosan elmorzsolt egy Osteuropát, amikor észrevett. Nem szívesen dobom ki a pirítóst, összességében olyan, mint a Francis Bacon Studio falain a színkeverések véletlenszerűen egymásra kent foltjai. Nem lett szép, nem lett olyan, mint a város. Egy ideig még nem szabadulunk meg tőle, az biztos, hiába megyünk ma haza egy-két kötelező szuvenírkör után. A gonoszan kacagó sirályok is biztosan rajtunk nevetnek, hogy már nem DUB, BUD az úti cél a beszállókártyánkon.