Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.

(Kavafisz: Ithaka)

Megyünk az utcán. Valaki most repült először. Valakinek a seggét a pilóta most csapta oda először az aszfalthoz. Megyünk, sötét van, hú de sötét, neonsötét. Megnézünk mindent, amit a héten még meg fogunk. Az Ulysses x-edik részében, amikor: az itt, és amikor az y-odik részben, akkor: az ott. Mindenhez kapunk egyszerre, semmihez se érünk föl ésszel. De könnyen száll a hold, mint a fölszabadult. Bolyongunk.

Reflektálatlan rajongás, visszafogott öröm, ki-beduguló fül és éhség vagyunk. Átkacifántoskodjuk magunkat a Liffey-n, az utak tükrök, nem értjük a fordított irányt, a rakparton a gyalogosok kerülgetnek minket, egy pirosnál álló alaktalan csapatot – egy héten át a város különböző pontjain fölbukkanó mobil útakadály. A szélesebb mint hosszú O’Connell-hídon át újra az északi parton, nekigyürkőzünk a főutcának, a forradalmi főposta már zárva, fél 10 lehet, valójában nincs min meglepődni. Fejünkben szétesett az idő, potyognak a percek. Mégis.

Sikerül vacsorát céloznunk, lessük a pubokat, az éttermeket, az árlistákat, szemérmesen vagy ciccegve szorzunk háromszázsokkal. De sehogy se lesz olcsóbb. Közben hallucinálni kezdek: az O’Connell streeti tű tövében szembejön egy volt osztálytárs, édesanyám kolleganői, gimis tanár, exbarátnő, költőóriás. (Egy fül kidugul.) Mindenhol alteregókat látok, mindenhol ismerősök, mindenki énbennem jár, mindenki énbennem tapos. Joyce szobra egy merőleges sétálóutcában. Kultusz is vagyunk. Korduló gyomrok vezényszava. Tovább.

A Beschoff’s pont most zárt, állítólag jó a fish & chipsük, csak később tudjuk meg, hogy egy üveg olajat is ihatnánk helyette ketchuppal. Egy kisebb mellékutcában takaros bar, rövidke étlappal, de épp zár a konyhájuk, menjünk a Flanagan’s-be, nekik 10-ig, néha 11-ig is van konyhájuk, mondják készségesen, és elmagyarázzák az odautat.

Ételek. (Utoljára korai ebéd még a Kálvinon: valami török padlizsános borjú bulgurral. Kevés és kesernyés-íztelen.) A nap levese itt: Veg (zöldségkrém). Irish Burger (100% ír marhahúsból), Beef & Guinness Pie, Cottage Pie etc. Nem győzzük kérni a pinteket. 11 körül finoman kidobnak minket – jóllakott földet érés, hova tovább? Útikönyv kerül, ajánlott pubok garmadája, mindegyik azt mondja magáról, ott a legjobb a Guinness. (Két fül kidugul.) A közeli templom mellett a Confession Box éppen zár, a tulaj áldást oszt, és a legközelebbi kocsma felé irányít minket, ami még nyitva van – hozzá jöjjünk vissza holnap. Megyünk az utcán. (Négy fül kidugul.) Közben rendíthetetlen cigaretták tekerednek – itt legalább az utcán szabad (D rágyújt egy zsályás cukorra, mivel leszokóban). Megyünk az utcán. (Nyolc fül kidugul.) Egy helyről country és blues hallatszik ki. Élőzene minden este.

Elmegyünk mellette, zsúfoltnak tűnik, nem férnénk be. Szóltál: más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg más tengerekben. Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz, mint az itteni. Nagyvonalúan mondjuk, ide jöjjünk vissza holnap. Megyünk az utcán.

A javasolt hely zárva, kedvetlen cammogás a közeli hostelünk felé, elmarad a lehozó kör, mielőtt begyűrnénk vacogó intimszféráinkat a harmadik emeleti, nyolcágyas, tizenöt négyzetméteres szobácskába (melynek közepén, a két utcafronti ablak közt tenyérnyi fürdő – benne rozoga csaptelep, testhez simuló fürdőkabin és visszhangos wc. Meg egy extranagy levendulás légfrissítő.). A portás már bebuzzol minket, amikor a szikra: hallgassuk csak meg mégis azt a bluest. Kétfelé válunk.

Sörcsapok zubognak, a sűrű leheletekben megáll a szó, mint a Guinness habjában a fogpiszkáló. The Celt. Atmoszféra, magasnyomás. Tíz fül kidugul – hat közben ágyba, párnák közé menekül beígért horkolásunk elől. Ír country, bevándorló blues, combos balladák, részeg altatók. Egy pint legurul. Kőkemény figurák, a kocsmazene nagyágyúi – Martello-tornyai, mondanám, ha stílszerű akarnék lenni. Pár pint legurul. Whiskey in the jar. Karamell hangunk sima és aranyfényű. Közöttünk ritmus, dallam, íz a sörhabszilárd levegő. Tiszta szem, átszellemült taps és boldog éneklés vagyunk. Zárórás könyörgés a csaposnak utolsó körért, villanyfényes, nyugodt kortyok a távozás előtt. Megyünk az utcán. Pintenként gurulunk előre. Bebuzzol a portás, lépcsős fáradtság vagyunk, felfelé tartunk, az utazás napjából kifelé. Még nincs is hány óra, és máris elmúltak az idők. Fent beborulunk az ágyba, mint majd szerda reggelre az ég. A ringató emeletes ágyból figyeljük, ahogy leheletünk párája kikeményedik az osztott ablaküveg ötször tízes kis táblácskáin. Aztán lekapcsolom a villanyt. Tizenhat szem lecsukódik.