Portugália, jelen idő.

Útinaplót írni kétféleképpen lehet: in situ, azonnal feldolgozni a feldolgozandót – mint a japán turisták, akik a fényképezőgép lencséjén át, a jövőből néznek visszafelé, és konstruálják az emlékeiket, amelyek aztán otthon visszanézve megnyugtató módon a helyükre kerülnek, a múltba; vagy utólag, átszűrve, oda-vissza értelmezgetve, önkéntelenül torzítva, kiszínezve, önkényesen összetákolva korábban és később vagy egyáltalán meg sem történt eseményeket. (Én csak az utóbbit tudom, az elsőhöz nem vagyok elég fegyelmezett.)

Viszont mindkettőben kulcsszerepet játszik az idő.

Mint például Portóban, egy korábbi, januári látogatás alkalmával, amikor P-vel megmártóztunk az óceánban, és nem éreztük túlzásnak, talán csak egy kicsit, de tudtuk, hogy nemcsak a (jóval melegebbnek érzett) húsz fokról van szó, hanem a történetről is, amelyet milyen jó lesz majd később mesélni.

Pedig Portugália nem létezik.

Legalábbis azt hittem. Észrevétlenül, az idők folyamán olyan sok jelentéssel telítődött, hogy valamiféle szimbólummá vált a számomra, valahogy elemelkedett.

Most is azt hiszem, bár már nem először járok ott. Portugália: ahová soha nem jut el az ember, de amiről rengeteg története van, története lehet; az én Portugáliám inkább potenciális, mint elmesélt. Titokban mindig is portugál voltam egy kicsit.

Ezzel szálltam le még tavaly nyáron a portói reptéren a madridi gépről, és nyakamba zúdult a negyven fokos forróság.

A hőséget minden mennyiségben, minden formájában szeretem. Gondoltam, ezzel versenyképes leszek Portugáliában.

Ehhez képest megrökönyödve vettem tudomásul, hogy úti célomon, Guimaraes-ban (nem elírás, valahogy úgy ejtik: „gimárájs”, csak mi, akik az MTV-s portugál bajnoki összefoglalókban hallottuk először a város nevét, „gimáres”-nek tanultuk) a portugálok jobbra-balra ájuldoznak a szokatlan hőségtől (pedig a jelenség ismerős lehetett volna: nigériai származású Emanuel kollégám Németországban több napra kidőlt, mert napszúrást kapott – amit később azzal magyarázott, hogy náluk, Nigériában állandóan fúj az óceán felől a szél, és nem nagyon van több 25 foknál), miközben én egyre inkább feléledek a tüdőmet perzselő forró levegőtől, és bizonyossággá vált a felismerés: portugálabb vagyok a portugáloknál!

Aztán persze hamar kiderült, hogy mégsem.

Barátom és vendéglátónk, Carlos igazi portugál. Nemrég érkezett vissza Makaóról, és Brazíliába is olyan magától értetődő természetességgel jár, mint ahogy mi Pécsről feljárunk Pestre. Hol dolgozni, hol csak úgy. Gyakorlatilag a fél világba hazajár. Nehéz elképzelni, milyen lehet ilyen tág tüdővel élni.

Mostani utazásom apropója egy kulturális főváros-esemény volt: Guimaraes, 2012 kulturális fővárosa (a másik Maribor volt) mérleget vont. Alapvetően optimista, de melankolikus hangulatú rendezvény volt, elemzésekkel, büszkeséggel, önkritikával, jövőre vonatkozó tervekkel, sírással, koncertekkel.

Carlosszal aztán ketten megléptünk az események fő sodrából. Sétáltunk egy kicsit a városban, megmutatta azt a magántulajdonban álló gyárépületet, amelyet a tulajdonosa feketére festett, és beengedte a helyi művészek, alkotócsoportok, a kreatív ipar képviselőit. Kellemesen esetleges, itt-ott szedett-vedett intézmény, tele fiatalokkal.

Aztán megnéztük a kulturális főváros egyik beruházását, a CIAJG nevű új művészeti központot. Gyönyörű, kicsit rozsdaszínbe hajló, óarany kubusok, belül steril, semleges kiállítótérrel.

A legnagyobb teremben kiállítást rendeztek afrikai törzsi tárgyakból, a többi teremben kortárs alkotások reflektáltak a hagyományra. Érdekes volt megélni, hogy Portugália milyen természetességgel éli meg a múltját, ami nem lehet problémamentes a gyarmatbirodalmi státuszát tegnapelőtt, a fasiszta diktatúrát meg tegnap maga mögött hagyott, a gyarmatai nélkül Európa peremére feszült nemzetnek. Nehezen tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy Portugália a hátát mutatja Európának, arccal az óceán felé úgy integrálja a mindennapjaiba a múltját, hogy közben előre néz.

Hogy mennyire nem lehet egyszerű kezelni a történelmüket, azt annak a fado-énekesnek a mentegetőzéséből gondolom, aki elkeseredetten bizonygatta nekünk: a fado annak ellenére Portugália legbensőbb lényege, hogy a diktatúra idején kiemelt figyelmet kapott.

Aztán persze ha Portugália, akkor foci. Carlos szerzett jegyet a Vitoria Guimaraes–Braga meccsre. Ahogy kell, fekete-fehérbe öltöztünk (aki nem, az is szerzett egy Guimaraes-sálat), és a nemzetközi társaság ős-guimaraes-iként skandálta a lelátón: Vitoria Sempre.

Ez plzeňi kollégánknak, Petrnek kedvesen ismerősen csengett: az ő csapatuk neve is Győztes, Viktoria Plzeň – ha ez a poszt Plzeňről szólna, a Szentély hűvös pincéjében, fakádban erjedő friss, szűretlen Pilsner Urquell ízéről és kőkemény habjáról írnék, meg arról, hogy Petr lányát Viktoriának hívák, és az egybeesés nem véletlen; meg is ígértette velem, hogy mindenképpen megírom. Megírtam, megmutatom majd neki, semmit sem fog érteni belőle, de azt azért látja majd leírva, hogy Petr, Plzeň, Viktoria.

Vitoria Guimaraes, Viktoria Plzeň: győztes kulturális fővárosok? Victoria Pécs? Jó volna hinni – de ez már nem fér bele a szövegbe.

Vitoria Sempre, annak ellenére, hogy nem csak a fociról szólt az a meccs: ezen a pályán halt meg Fehér Miklós, egy Guimaraes–Benfica meccsen, haláltusáját felvételek őrzik. Meg a szurkolói emlékezet: nem nagyon találkoztam olyan emberrel Guimaraes-ban, aki meghallva, hogy magyar vagyok, ne hozta volna szóba. Olyanokkal is beszéltem, akik kint voltak azon a meccsen. Nagyon nagy tisztelettel, meghatottan beszélnek róla még most is.

Guimaraes előtt-után pár óra Porto. A város oldalában szűk, kanyargó utcák, kedélyes lepusztultság, kicsit mintha a Tettyén járnánk, de a sikátorból a Douro folyó völgye tárul fel, a portói őshazája. Halvány rózsaszín, okker, nyers kő, narancsfák: ahogy Bécsben sokszor az az érzésem, hogy Budapest idealizált változata, úgy Porto talán lehetne Pécsé. Hát még ha Pécsett is volna valami óceánféle, de legalább egy patak.

Egyébként hasonló érzés fogott el Isztambulban: kicsit otthon éreztem magam, ilyennek képzelte az ember a török kori Pécset. Pécsiként mintha az ember ugyanúgy otthon volna Szarajevóban, Grazban vagy Triesztben. Lehet, hogy Pécsett is megvan valahogy a világnak egyfajta tágassága? Kár, hogy többnyire rejtve. Talán ebből a meg nem élhető, ki nem teljesíthető potenciából fakad a pécsiek romantikus elvágyódása, elégedetlenkedése, büszkesége, frusztráltsága.

Portugálok vagyunk mindannyian.