A városokat soha nem szabad összetéveszteni az elbeszéléssel, amely leírja őket – mondja Marco Polo Kublai kánnak Italo Calvino Láthatatlan városok című regényében. Vannak azonban városok, melyekben az elbeszélés megelőzi a jelenvalót, és maga válik valósággá – kiváltképp, ha nem az utazó, hanem a lakók maguk beszélik el a várost.

Magdeburg leginkább a saját elbeszélésében létezik.

Ottó császár székhelye, az Észak Konstantinápolya 1631. május 20-án megszűnt létezni; az eltűnt város jelenléte azóta erősebb minden valóságnál.

A közeli Wittenberg neves lakója, Luther gyakran felkereste Magdeburgot, és látogatásai nem maradtak visszhangtalanok: a város hamar protestánssá lett. A katolicizmus nem nézte jó szemmel a Város elestét. Megszületett az elhatározás, Magdeburgot, Krisztus Jegyesét visszavezetni Jézushoz. Tilly tábornok katolikus csapatai körülvették a falakat, küszöbön állt a Magdeburgi Mennyegző. De a császári csapatok győzelme nem lakodalmat, hanem pusztulást hozott: húszezer lakosból néhány száz élte túl a vérengzést, a várost porig rombolták, a telekhatárok és az utcák felismerhetetlenné váltak. Az apokalipszis nyomán új fogalom született: a Magdeburgisieren egy város eltörlését jelenti a föld színéről. Ekkor bomlott fel először a város szövete. És ekkor született meg a láthatatlan város.

Magdeburg végül talpra állt, de korábbi jelentőségét már soha nem nyerte vissza. Garnizon lett belőle, Poroszország legerősebb erődje, amely Napóleon közeledtének hírére puskalövés nélkül adta meg magát. A föld színéről eltörölt Magdeburg emlékezete erősebbnek bizonyult a falaknál.

A pusztulás emléke a második világháborúban is kísértett. Mentettek mindent, amit lehetett. A legfontosabb értékeket, a múzeumot és a levéltárat a közeli Staßfurt sóbányájába rejtették, biztonságos mélységbe. A háborúban a város szinte a földdel vált egyenlővé. Az amerikai csapatok érkezése után a teljes staßfurti rejtekhely kiégett – máig nem tudni, hogyan –, a láthatatlan város jelentős értékekkel gyarapodott.

Aztán az amerikaiak a nagyhatalmi megállapodás szerint átadták a várost a szovjeteknek, ami az utolsó nagy veszteséghez vezetett, ezúttal békeidőben. Magdeburg maradéka az ideológia martalékává vált, a kommunista vezetés igyekezett a háborút túlélt múltat végképp eltörölni. Tucatnyi alig sérült középkori templomot robbantott bele az emlékezetbe, hogy a történelmi óváros átadhassa helyét a panelházakból álló lakótelepnek. Ekkor bomlott fel másodszor a város szövete.

Az 1214-ben épült Heilige-Geist-Kirche története különösen érdekes. Az 1631-es Mennyegző után újjáépítették, és később itt keresztelték meg a város neves szülöttét, Georg Philipp Telemannt. Apja a templom alkalmazásában állt, így valószínű, hogy a későbbi zeneszerző itt találkozott először a zenével. Kultúrtörténeti jelentőségére való tekintettel a templomot 1948-ban svájci segítséggel helyreállították. Újraindultak az istentiszteletek, időnként koncertet tartottak a falai között, de ez sem mentette meg. 1959-ben, egy búcsú-istentiszteletet követően, a szebb jövő jegyében dinamittal rombolták le.

Minden pusztulás máig nem gyógyuló sebeket ejtett a magdeburgiak lelkében, de a legmélyebb seb, egyben a legfontosabb viszonyulási pont, a Történet a város 1631-es megsemmisülése. A fájdalom élő, a veszteség jelenlévő, az emlékezés a városról való elbeszélés sarokköve. A magdeburgi, ha a városról mesél, a láthatatlan Magdeburgról mesél: arról, ami eltűnt, arról, ami végül nem teljesedett ki. Ha pedig nem arról beszél, akkor arról hallgat.

A láthatatlan Magdeburgot nemcsak elbeszélések, hanem jelek is őrzik városszerte. 1631 emlékébe a legváratlanabb helyeken botlik az ember: az évszám vagy a város korabeli alaprajza a járdába vésve; a korabeli metszet hatalmasra nagyított másolata egy privát betongarázs falán; a háborút romként túlélt és a rendszerváltás után felújított Johanniskirche bronzkapuján a lángoló város képe és allegóriái. A templom Max Uhlig által készített ablakainak bordó-fekete-sárga absztrakt mintáin keresztül az 1631-es tűzvész fényeit látod – emlékezned kell.

A harmincéves háború emléke fáj, a kommunizmus pusztításának képei viszont még élnek és jelen vannak. A felrobbantott templomok helyén kis bronzmakettek állnak. A Breiter Wegről (amelyről a legenda szerint a Broadway kapta a nevét), Németország egykori leghosszabb barokk utcájáról eltakarított Katharinenkirche helyén a rendszerváltás után épült jellegtelen toronyház a templom egykori tömegét jeleníti meg. Az épület aljában lévő bevásárlóközpont falain hatalmas fotók a templom robbantásáról. Az egykori templom eredeti barokk kapuzatát bátor magdeburgiak rejtették el a robbantás elől, tettükről senki nem tudott, a kapu a rendszerváltás után nagy meglepetésre előkerült, és most ott áll a toronyház mellett. A Breiter Weg számos házán – a legújabbakon is – fotók emlékeznek az eltűnt utcarészletre. A múltba kapaszkodó gyökerek szívósak, időnként kihajt belőlük egy-egy ág.

Az Elbeszélés fontos szereplője Otto von Guericke, emlékezete élő és jelenvaló. Gyakran látni graffitiként a falakon, helyi rockerek motorjain vagy tetoválásként fociszurkolók vádliján. A neves természettudós az 1631-es katasztrófa után hadimérnökként, majd harminc éven át a város polgármestereként meghatározó részt vállalt Magdeburg újjáépítésében. Munkássága azonban nem csak ezért szimbólumértékű: ő volt az, aki a magdeburgi félgömbökkel végzett kísérleteivel bebizonyította, hogy a vákuum létezik, és az ürességnek ereje van.