Komoly érdeklődés előzte meg Riccardo Rados bemutatkozását a veronai Arénában. A még mindig csak huszonkilenc éves tenoristát az olasz zenei élet jelentős ígéretei között tartják számon. A világ legnagyobb operaszínpadán még sosem lépett föl, de idén nyáron – a remek karmester, a milánói Scala korábbi zeneigazgatója, Riccardo Muti kommendálására – mindjárt öt előadásban is. A Parasztbecsületben, az Aidában és a Turandotban ugyan mellékalakok jutottak neki, de a Bajazzókban Beppét, a Nabuccóban Izmáelt osztották rá. Beppeként remek kritikákat kapott, Izmáelként halványabbnak éreztem. Amúgy Jeruzsálem királyának unokaöccse nem abszolút főszerep. Radosnak javarészt az első felvonásban kellett bizonyítania, de lássuk be: Saioa Hernández (Abigél) és George Petean (Nabucco) mellett nem volt könnyű dolga. Ettől függetlenül az ígéret ígéret maradt, sőt, talán kicsivel több is már annál.

A Nabucco egyébként elég sajátos előadásban került idén színre. Arnaud Bernard rendező nagy ívű terveiről már tavaly lehetett tudni, azután idén, amikor konkrétumokról esett szó, állítólag hamar kiderült, hogy rosszul álcázott takarékossági okokból nem készülhetnek méltó díszletek. A hátteret videófalakra vetített képekkel, valamint fényfestéssel képzelte el (és valósította meg) a fesztivál vezetősége. Arnaud Bernard köszönte szépen, nem kért a moziból. A színlapon így nem is szerepel rendező, az előadást egész egyszerűen a Fondazione Arena di Verona jegyzi. Sok korábbi, nagy hírű előadásból vesznek át elemeket, visszaköszönnek tíz-húsz-harminc évvel ezelőttről ismerős jelenetek, de, talán éppen ezért, egész jó kis előadás kerekedik ki az este végére. A történet nem mellesleg a huszadik század első felére kerül, Nabucco valamiféle náci tiszt egyenruhájába bújik, és az idő előrehaladtával KZ-parancsnok lesz belőle. Mígnem észhez tér a villámcsapásból, és az Örökkévalóhoz fohászkodik.

Nyilván nem véletlen, hogy szinte sosem helyezik ebbe a korba vagy éppen korunkba a Nabuccót. A babilóniai király pálfordulása a maga idejében is megdöbbentő lehetett, de manapság végképp elképzelhetetlen, hogy egy tekintélyuralmi rendszer vezetője egyszer csak fölhagyjon a kisebbségek üldözésével. Sőt. A befejezés így a mostani változatban kissé hiteltelen, de – valószínűleg Verdi zsenialitásának köszönhetően – mégis emelkedett.

Assisiben, illetve környékén több példát is látni arra, hogy egy templomban ház vagy kápolna áll. A Szent Ferenc és társai által helyreállított Porziuncola kápolnát például a Santa Maria degli Angeli templom zárja magába. Ez a helyszíne az évente megrendezett Perdono di Assisi nevű fesztiválnak, amely idén is rengeteg hívőt vonzott. Ilyenkor annak évfordulóját ünneplik, hogy Szent Ferenc hét umbriai püspök jelenlétében 1216-ban III. Honoriusz pápa áldásával fölszentelhette a kápolnát.

Ferenc pápa mindeközben súlyos műtéte után megtartotta első audienciáját a Vatikánban. A program rendkívül olajozottan folyt a reggel fél nyolcra hirdetett gyülekezőtől egészen a hivatalos kezdésig, fél tízig. Illetve azután is. A hét nyelvre fordított igeliturgiát és a prédikációt követően a pápa némi segítséggel lesántikált a színpad lépcsőin a helyszín, a VI. Pál terem közönségéhez, és néhány mondatot bárki válthatott vele. Meghatott és boldoggá tett – pályafutása során soha, egyetlen ellenszenves megnyilvánulását nem tapasztaltam. Bár tudom, nem feltétlenül ez a mindenkori hivatalos magyar álláspont… Hogy mit mondtam neki, azt nem árulom el, de azóta minden barátomat azzal bolondítom, hogy beszéltem ügyében a pápával. Amúgy ez nem is áll túl távol a valóságtól.

Ha Vatikán, akkor Róma, ha Róma, akkor hadd ajánljam figyelmükbe a Santa Maria degli Angeli e dei Martiri bazilika kiállítását. Diocletianus egykori fürdőjét, pontosabban a hatalmas frigidáriumot Michelangelo tervei alapján alakították át templommá. A reneszánsz mester előzmények és követők nélküli, részben kocka alakú tereket alkotott. Homlokzatot nem – az egyszerű bejárat az eredeti fürdő boltozatos apszisába nyílik. Még az ajtók is roppant minimalisták voltak, csak 2006-ban cserélték ki mindkettőt Igor Mitoraj bronzkapuira. Sajnos a barokk, mint oly sok mindenbe, Michelangelo művébe is belekoszolt. A kiállításon többek között az eredeti elképzelés tervrajzai, állapotfelmérései, vázlatai kaptak helyet, valamint egy bronzszobor, amely kicsit idealizált mosollyal és vonásokkal ábrázolja a művészt. Raffaello vatikáni falfestményéhez képest mindenképp.

A Szent Péter tér egyik legfőbb látványossága négyszáz év változatlansága után két éve ugyancsak egy bronzszobor, a kanadai Timothy Paul Schmalz műve. Menekülőket szállító csónak, arcok minden rasszból, nagyjából száznegyven figura, köztük Mária és József. Belül, a tömeg közepén, takarva egy vergődő angyal; szárnyait égnek emeli. A szobrász remeke más méretarányban, más arcokkal föllelhető a Basilica Papale San Paolo fuori le Mura bencés kolostorkertjében is. Ugyanő, ugyanott még egy alkotást jegyez: a börtön rácsain át kinyúló kézfejen nem nehéz fölismerni Jézus sebeit. És még nincs vége. A Trastevere zegzugos utcáin sétálva az ember megint csak Schmalz munkájába botlik. A hajléktalan Jézus egy kis terecskén áll, pontosabban fekszik, mintha csak véletlenül került volna oda.

Film- és gasztrokultúra. Az Előttem az élet című moziban nyújtott alakításáért Sophia Loren kapta az Olasz Filmművészeti Akadémia legjobb színésznőnek járó David di Donatello-díját. A pandémia miatt többször elhalasztott gála keretében, Rómában át is vehette azt. A művésznő mégsem ezzel a fellépésével váltotta ki a legnagyobb visszhangot a nyáron, hanem azzal, hogy Firenzében megnyitotta a róla elnevezett éttermet. Fényes ünnepség volt, sok helybéli notabilitással és néhány világsztárral. Mindannyiuk elől elvitte azonban a show-t Dario Nardella polgármester. Jelképesen átnyújtotta a város kulcsait a dívának, majd előkapta a hegedűjét, és – utalva Loren nápolyi gyökereire – eljátszotta az O, sole mio! örökbecsű dallamát.

Hogy milyen vendéglő a Sophia Loren? Két konyhát foglal magába, kávézót, cukrászdát, koktél- és borbárt, éttermet. Mindezt három szinten, ezerötszáz négyzetméteren. Egyszerre háromszáz vendég foglalhat helyet, hatvanan közülük a szabadban jutnak asztalhoz. Minden referencia-anyagban szerepel, hogy a berendezést a Studio Redaelli e Associati tervezte, a bútorzat mégis a nyolcvanas évek budapesti Gong eszpresszójának kicsit lekoszlott art deco berendezésére emlékeztet leginkább. A költségek meglepően szolidak, ha az ember kibírna egy ebédet anélkül, hogy igyon hozzá, középáron étkezhetne egy gyönyörű város fedett teraszán. Ám egy palack testesebb vörösbor már inkább a száz, mintsem az ötven euró közelében mozog, és egy limonádé is bőven többe kerül, mint némely ínycsiklandó pizza ugyanitt. Pedig az étlapszerkesztő, a két Michelin-csillaggal elismert Torre del Saracino séfje, Gennaro Esposito sem dolgozik olcsón, ebben biztos vagyok.

Az új vakcina-hullámot meglovagolva feltűnt az olasz film másik idős csillaga, a kilencvennégy éves Gina Lollobrigida is, aki bejelentette, hogy újra beoltatja magát. Giuseppe Tornatore Oscar-díjas filmrendező pedig négyrészes kampányfilmsorozatot forgatott. A zeneszerző a szintén Oscar-díjas Nicola Piovani volt, aki még 2020 végén kapta el a koronavírust, és öthetes kórházi kezelése alatt állapotát többször ítélték válságosnak.

– Azokat, akik bizonytalanok, nem szabad kriminalizálni. Meg kell érteni őket, és segíteni rajtuk – mondta a világhírű rendező az első rövidfilm, Az ölelés szobája bemutatásakor, a RAI Domenica In című műsorában.