Bocsánatot kérek, Kedves Olvasó, hogy zavarlak az alábbi sorokkal.

És egyben köszönöm, Kedves Olvasó, hogy veszed a fáradságot, és szemedet végigfuttatod szerény irományomon.

Köszönöm, és egyben itt és most meghajlok előtted, végtelen tiszteletem jeléül.

Na most ez nem vicc. Japánban így szokás. Tán az egész utazás legkellemesebb meglepetése az volt, hogy mennyire tisztelik egymást, és megtesznek mindent – számunkra nyilván leginkább a szavak és gesztusok szintjén – a másik ember kedvéért.

A vonatkalauz, amikor a vagon végébe ér, szembefordul az utazóközönséggel, és meghajol előttük.

A liftkezelő, amikor megnyomja a Skytree felhőkarcoló 450 méteres magasságába repítő lift gombját, meghajol, és megköszöni, hogy szolgálatunkra lehetett.

Arigatou gozaimasz – ez a legtöbbet hallott kifejezés, mindent és mindenkinek meg kell köszönni, mert..., mert tán nem kerül olyan sokba; mert tán pusztán így vannak nevelve; mert, hadd higgyem, jól is esik nekik. (Utóbb többen megerősítik: nevelés kérdése az egész; állítólag a hálához köze sincs.) A metrón utazva, márpedig a Tokióban töltött idő kb. egynegyedét a föld alatt utazva-gyalogolva töltöttük, a folyamatosan lotyogó hangosbeszélő szövegéből csak azt tudtuk kihallani, hogy Arigatou gozaimasz, Arigatou gozaimasz, sokszor, minden állomás után és előtt, és persze közben, mert mindig akad valami az életben, ezek szerint minden pillanatban, amikor meg lehet, és akkor meg is kell köszönni. Mert kell.

Ha már itt vagyunk, lent, a metróban, szóljunk erről először is. Végig lehetne bogarászni, pontosan mennyi metró és amolyan HÉV-vonal szeli keresztül-kasul a japán főváros alatti rétegeket, én úgy 50-re tippelnék. Féltünk tőle, mert a neten látható hálózatábra kiismerhetetlenül bonyolultnak tűnt, ráadásul a hírek, beszámolók a metró iszonyatos zsúfoltságáról, a tülekedésről és az alkalmazottak már-már kápói rendteremtési gyakorlatáról szóltak.

Igen, a metró és ez a föld alatti világ zsúfolt. Tényleg, egész nap. Reggel 8-kor ugyanúgy, mint este 11-kor. És nincs külváros meg központ - mindig, minden tele van emberek ezreivel, akik sietnek valahová. Nincs olyan megálló, ahol elfogynának, ahol kiürül a tér, ahol nem kellene arra figyelni, hogy milyen útvonalon osonjon az ember a következő járata felé, mert hiszen eljutni A-ból B-be  többnyire 2-3 átszállással, vagyis az egyes vonalak közötti földalatti folyosókon való, sokszor tíz-tizenöt perces gyaloglással jár.

És az ember jár, jár a lába, pár nap múlva felveszi a ritmust. És eközben állandóan csodálkozik. Ezen a többnyire fekete télikabátos seregleten, amelyik nagyon siet, mindig, mintha itt Japánban nemcsak a tér, hanem az idő is szűkre lenne szabva.

Ugyanakkor fegyelmezetten siet.

Szinte borzongató, ahogy mindenki betartja a szabályokat. A japán sietve sem vágtat, és főképp nem lökdösődik. Pláne nem tolakszik. A sietés és a türelem, és két merőben ellentétes fogalom náluk teljesen természetesen kapcsolódik össze a gyakorlatban. Sorakoznak, sort képeznek, a mozgólépcső bal oldalára húzódnak, hogy a jobb felén rúgtathassanak azok, akiknek még sietősebb. A peronon is szépen egymás mögé állnak, valószínűleg épp annak a vagonnak a várható ajtaja előtt, amibe be akarnak szállni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a vonatok másodpercnyi pontossággal futnak be, és centiméterre ott állnak meg, ahol a peronra festett jelek, számok, ákombákomok jelzik.

Arigatou gozaimasz.

Tényleg vannak egyenruhás peronfelügyelők a metróban. Mint ahogy láthatólag imádják ezt az egyenruhásosdit. Mert lassan kiderül, minden intézményben, nyilvános épületben, de természetesen az utcán is megtalálni a főképp kék különböző árnyalataiban pompázó férfi és női segítőket. Sujtások, rézgombok, váll-lapok, sapkák és mindenekfelett fehér kesztyű. Ez adja meg ennek a különös seregleteknek a különös sármját, a fehér kesztyű, ahogy kicsit komornyik módra, de ennek folytán, és persze japáni mivoltukhoz hűen, tökéletes udvariassággal és odaadó kedvességgel vannak a szolgálatunkra. Ha meg vagyunk elégedve a kapott információval, ügyintézéssel, jöhet búcsúzóul egy tiszteletteljes meghajlás. Már-már a fantasztikum világába tartozik, milyen fokú kötelességérzet él bennük segítségkéréskor. Mivel Tokióban nincsenek utcanevek és házszámok (meglehetősen megkeserítve ezzel az európai látogató dolgát), elég sokat kell kérdezősködni. De amit cserébe kapunk, mindenért kárpótol. A japán ember, mintha csak erre képezték volna ki, rendelkezésre áll. Csak egyetlen példa: a Cork Irodalmi Ügynökségbe menet még csak-csak elboldogultunk odáig, hogy melyik metróval haladva, hol kell kiszállni. De az utcára toppanva egy újabb végtelen forgalmú városközpontban találtuk magunkat, és természetesen fogalmunk sem volt róla, innen merre (hozzá tartozik: a japánok valamiért a térképeiket nem északnak tájolják, illetve, mindig másféleképpen...). Odalépvén két beszélgető úriemberhez, az orruk alá dugtuk a cédulát a kerület, a háztömb és a ház számát tartalmazó sorokkal. Erre nem az történt (egyik esetben sem), hogy elkezdték volna magyarázni, hogy akkor tessék arra menni, ott jobbra fordulni..., és így tovább. Nem. A két társalgó sebtében búcsút vett egymástól, és az egyik már indult is, hogy csak kövessük, mutatja az utat, csak utána. Ő konkrétan a házig kísért, ellenőrizte az ajtón a kiírást, megnyugodott, hogy jól teljesítette a feladatát, és még a lift hívógombját is megnyomta...    

Arigatou gozaimasz.

Utazunk és jövünk-megyünk az utcán. Nézzük a japán embereket, sokkal inkább mint Japánt. Bár az is lehet, a japán emberek arca, viselkedése Japán maga, és ilyenformán kiismerhetetlen.

A férfiak serege afféle fekete sereg. Majdnem egyenruhaszerű, ahogy businessman-like öltözetükben kinéznek: fekete kabát, öltöny, cipő. A nyakkendő és esetleg a sál visz némi színt az egészbe. Mindez fekete laptop-táskával és legfeljebb esernyővel egészül ki.

A nőknél sem sokkal színesebb a divat, bár tény, hogy 2014 telén a bézs télikabát volt a menő. Ami viszont teljesen elképesztő, hogy sokan rövid szoknyát viselnek, jó esetben vékony nejlonharisnyával, vagy éppenséggel anélkül: teljesen pucér lábszárakkal szaladgálnak a pár fokban. Csak akkor értjük meg, honnan ez az edzettség, amikor kisgyerekek csoportjába botlunk: az óvodásoktól kisiskolásokig mindenki nagyon szép egyenruhában feszít, de ugyanilyen alulöltözötten: a lányok szoknyácskában, a fiúk rövidnadrágban – nincs rajtuk más, csak fehér vagy fekete térdzokni, a lábuk csupasz.

És láthatólag nem zavarja őket egy csöppet sem.

Megedződnek és tűrni tudják a szenvedést, mondja később egy ismerős. Különben hogyan bírnák ki a sok természeti katasztrófát, földrengést? Három éve is, a nagy földrengés után, amikor Fukushima is megsérült, azért tudtak olyan sokan túlélni, hiszen akkor is, a március ellenére esett a hó. De bírták. Szamuráj-utódok – szól a nevelők szava; a 21. századi európai ebbe beleborzong. Mégis, még tán a fagyfoltok ellenére is valamiképp hálásak lehetnek a pucér lábú gyerekkorért.

Arigatou gozaimasz.

A beszámoló második, befejező részét csütörtökön, április 3-án közöljük.